Először arra gondoltam, levelet írok neki, de se ő, se én nem hiszünk az odaátban. Így hát hiába címezném meg, nem fogja elolvasni.

Egy biztos, már én is ott tartok, összerándul a gyomrom, ha a halálra gondolok. Tizen-huszonéves korában az ember még nincs tisztában a saját halandóságával, „mindig más hal meg, mi meg sose” (Lovasi András). És egyszer csak megrándul a gyomor. A zsigerek árulkodnak, elárulják, amit az ész titkol!

Igen, mert az eszemmel tudom: a vég az bizony a nagy semmi. Bécsben a nix. Onnan tudom, hogy egyszer már voltam ott, ott a nixben. És az egészben az a basz, az a baj, hogy annyira semmi, de annyira, még lereagálni se tudod. Nem tudod tudomásul se venni, hogy nem vagy, mert semmi más, csak a nix.

Ne ingassátok a fejetek, tudom, hogy így van, mert egyszer már visszahoztak onnan.

És most mért mondom el? Mért is?

Valamikor réges-régen együtt ültünk, két, vagy tán három hónapja. Péter és én. Bor, meg komoly beszéd. És azt mondta, borzasztó dologra jött rá, mindenki meghal. Ordítani kéne, de minek. Így hát röhögjünk rajta. Röhögjünk az egészen. Élet és halál? Ugyan már! Röhögjünk. Vagy, ha nem, legalább mosolyogjunk. Hátha az irónia segít.

Segít, Péter, drága barátom?

2006. 03. 25.