Az 1987-es Predator – A ragadozó korszakos sikerének titka, hogy a szögegyenes reagani akciófilmet az inváziós sci-fi horrorba hajló elemeivel frissítette fel. Az amerikai közönség a közelebbről meg nem nevezett közép-amerikai dzsungelben két sortűz, bicepszfeszítés és borzongás között akkoriban aktuális külpolitikai balhékat és a vietnami traumát is újraélhette, nyilván a győztes oldalon.
Az idegen bolygóról jött lény persze jóval univerzálisabb kollektív szorongások megtestesülése. Amolyan modern Árész, akit az erőszak éltet és csak az arra érdemes igazi harcosokat tiszteli. Az első felvonásban ez Schwarzenegger amerikai szuperkatonája, aki a modern fegyvereket hátra hagyva ősi vadászként ütközik meg vele. Győzni pedig nemcsak azért győzhet, mert visszatér a tízezer éves módszerekhez, de a kifejezés átvitt és konkrét értelmében is eggyé válik a buja természettel.
A három évvel későbbi folytatás mégsem erre a mítikus alapmotívumra, hanem magára az öldöklő konfliktusra és a helyszínre koncentrált. A disztopikus Los Angeles betondzsungelének bandaháborúja már korántsem univerzális terep, illetve a lénnyel mérkőző karizmatikus harcos is hiányzott, az emberre vadászó idegen miatt a folytatás mégis életképesnek bizonyult. A film végén ráadásul egy Alien-koponya is felbukkant, megelőlegezve mintegy korunk univerzumépítős mániáját.
Bár a Predator hamarosan számtalan könyvet, játékot és képregényt ihletett, Hollywoodtól némileg szokatlan módon harmincöt év alatt csak négy hivatalos felvonást ért meg. Később Antal Nimródnak és Shane Blacknek sem sikerült új életet lehelni a sorozatba, leginkább azért, mert egyre távolodtak az eredeti koncepciótól. A számtalan figurával és mellékszállal túlterhelt hivatalos folytatások helyett érdemesebb volt az apokrif rajongói kisfilmeket követni, ahol a Predator templomos lovagokkal, keltákkal vagy második világháborús katonákkal csapott össze, az 1987-es alapvetés szellemében.
A Préda címen a nemzetközi Disney+ kínálatában debütált friss felvonás már csak azért is rendkívül kellemes meglepetés, mert az alkotók e szórakoztató rajongói munkákhoz hasonlóan értették, mitől működik az eredeti és mi az alapvető probléma a folytatásokkal. A háromszáz évvel korábbra, az amerikai őslakosok közé helyezett új sztori nem izzadságszagú rajongósimogatás, hanem régen várt visszakanyarodás az éltető ősforráshoz. A fiatal komancs lány és a Predator összecsapása ismét a szimbolikussá emelt vadászatról, a túlélés és a küzdelem erejéről szól, miközben a pergő akciók mögött aktuális identitáspolitikai kérdéseket is pedzeget.
Az új felvonás nem akar túl sokat markolni, de amit vállal, azt maximális odafigyeléssel tárja elénk. Kapunk egy látványos és egzotikus, nem mellesleg tragikus felhangokkal teli történelmi környezetet, néhány komolyan vett és jól megírt karaktert, illetve egy borzasztóan egyszerű, mégis jól variálható konfliktust. A kíméletlen Predatorral szembe állított Naru már csak azért is remek választás, mert látszólag esélytelen, mégsem megmentendő áldozat. A történet középpontjában Naru első rituális vadászata áll, a felnőtté válás ősi rítusa, ami a népmesék és mítoszok kalandokkal teli világát idézi, ezért is könnyű rácsatlakozni.
A harcos amerikai őslakos lány szerepeltetése nyilván rendkívül aktuális is, ám ebben az esetben szerencsére nem beszuszakolt politikai korrektségről vagy valamiféle feminista-dekolonista túlkompenzálásról van szó. A Préda alkotói remekül éreztek rá arra, hogy a női princípium kalitkája ellen lázadó tinédzser lány legalább olyan karizmatikus főhős, mint a szivarozó Osztrák Tölgy. Naru egyedül a helyismeretében, eltökéltségében és az eszében bízhat. Mi pedig minimum triplán izgulhatunk érte, hiszen egyszerre küzd a saját jövőjéért, a törzse fennmaradásáért és az önbecsüléséért.
A komancsok és a területre merészkedő, technológiailag jóval fejlettebb kíméletlen idegen összecsapásában nyilván nem nehéz megpillantani az őslakos kultúrát szinte teljesen elpusztító európai gyarmatosítást. Bár a történetben később francia prémvadászok is felbukkannak, a Préda csak megvillantja a közelgő történelmi tragédiát, de nem esik a romantikus vadember-ábrázolás vagy az áldozat-nézőpont kínálkozó csapdájába. A komancsok egyenrangú és árnyalt szereplők, amit a remek őslakos színészek és a filmhez készített (és erősen ajánlott) komancs szinkron külön is kiemelnek.
Mindez elsősorban azért fontos, mert a komolyan vett és jól megtalált karaktereknek hála a menetrendszerűen érkező akciójelenetek tétjét és súlyát jóval nagyobbnak érezzük. A Préda ráadásul kellően véres és erőszakos is, egy korábbinál emberszerűbb és atletikusabb Predatorral a másik sarokban. Sőt, ebben az esetben a természeti környezet is jóval hangsúlyosabb szerepet kap, hiszen Narunak nemcsak az ellenfelekkel, de az erdővel is meg kell küzdenie.
A kellemes másfél órás játékidőben szerencsére alig akadnak üresjáratok vagy hihetetlen mozzanatok, ráadásul egy-egy mondattal vagy felbukkanó tárggyal a sorozat rajongói is megkapják a betevőjüket. A film tehát egyszerre szórakoztató és okos, a vizuális világa pedig egészen fantasztikus, ezért is sajnálhatjuk, hogy a mozik helyett csak a kisebb képernyőn élvezhetjük. A Préda példás bizonyítéka annak, hogy igenis lehet az eredetit tiszteletben tartva, mégis nagyon kortárs módon felfrissíteni klasszikusokat. A film ráadásul a követendő utat is felmutatja a nyilvánvalóan érkező folytatásoknak, a Predator mitikus “harcos a harcos ellen” alapképlete ugyanis remekül adaptálható. A gyilkos idegen vadász akár még Toldi Miklóssal is összecsaphatna a nyári alföldi nádasban: a lehetőségek száma tényleg végtelen.
