Lidérc úr egy ilyen jelenés – a légnemű képzelet és a kontrasztos színekkel megrajzolt abszurd valóság közötti határmezsgye apró alakja. Fizikai léte a teremtőjében végbemenő megoldatlan, elnyomott problémára segít rálátni. Szimbiótaként a gazdatestben látható fájdalmat okoz. A hordozó férfi minden egyes lélegzetvételével együtt pulzál a film szinte egyetlen helyszínéül szolgáló lakás. A kezdőjelenetet hűvös, kékes-zöldes árnyalatok jellemzik, ez még inkább kiemeli a lény fejének kitüremkedését, amely kelésként vöröslik a férfi felsőtestén.
Lidérc úr szükségszerű kilökődése az elemzés, majd a tagadás fázisával azonosítható. A férfi önmagát, saját személyiségét, cselekedeteit elemzi, és a folyamat során problémáját eltávolítja magától – valójában így jön létre a különös lény, aki a szemlélődés pozíciójában a gondolat láthatatlan szövetének absztrahált teste lesz. A férfi hiába keresi, a pici figura csak számunkra és a férfi kutyája számára látható. Belső vívódásaiban a fizikai test finom rezdüléseit, mozgásait, az alvás közbeni szuszogás ártatlanságát, kozmikus erejét és megfoghatatlanságát vizsgálja.
Az amorf lény antropológiai pontossággal jegyzi fel gazdája napi rutinját, gyűjti kihullott hajszálait, az éjjeli meztelenségben pedig annak hajlatait és domborulatait rajzolja újra és újra. Nem elégszik meg a lelki egyesüléssel, egyre messzebb merészkedik a férfival való fizikai kontaktusban: nyakán lovagol, ujjához dörgölőzik, és láthatóan az egység, az egyesülés édeni állapota után vágyódik, amikor kilökődésének helyét, a sebet simogatja. Teremtője, a homoszexualitását elfogadni képtelen férfi, minden ösztönével ellentétben, egy nő maszkulin testében próbál vigasztalást találni.
A jelenteket az alapszínekkel való játék jellemzi. A lakás zárt világát a meleg vöröses és a már említett hideg kékes-zöldes árnyalatok határozzák meg. A külső helyszínen játszódó, emlékszerű felvillanásokban a sárgás színvilág dominál, amely, ötvözve a klubzenével, élesen elkülöníti az egyes idősíkokat. Annak ellenére, hogy a szereplők érzelmi világát csupán hümmögések és sóhajok közvetítik, a képek mégis egy hosszú belső monológ érzetét teremtik meg. A film tizenkilenc percében többet tudhatunk meg az elfojtott érzelmek belső mechanizmusáról, mint akár egy orosz analitikus regényből.
