Ha másfelől nézem, nem egyszerű folyamat a szembenézés, hiszen az emberi agy, mint puszta szervünk is sokszor így működik. Egyszerűen zárolja a traumát, elrejti a tudatunk elől. De attól a pillanattól kezdve, hogy ezt tudjuk, kezdeni kell vele valamit. Együtt, közösen kell felfedeznünk, hogyan navigálhatjuk magunkat egy ilyen történetben, és ehhez visz minket közelebb Püsök Botond dokumentumfilmje.
A film szépen és egyszerűen nyit, a vidéki otthon képeivel, melyek gyengéden vezetik be a nézőt a történetbe. Ismerősnek ható otthonosság lengi be a Túl közel első perceit, a gyerekkor képeit látjuk: cseresznye szedés, kölyök cicusokkal való játék, leckeírás, evés, jóleső tunyulás a kanapén. Hasonló életképek ismétlődnek és a finoman egymásba fonódó percek, órák, napok, hónapok és évek teremtik meg a film intim alapszövetét. Ennek köszönhetően válik a brutális családi dráma egészen közelivé, és így tudja megragadni egy sorscsapás szavakkal nehezen leírható, érzelmi és pszichés mozzanatait.
Az erdélyi színésznő, Andrea falusi házában vagyunk, ahol a nő két gyermekével él. Lányát 9 éves korában molesztálta az anya akkori élettársa, akinek egy fiút is szült. A nő azonnal jogi lépésekhez folyamodott, a férfi börtönbe került. A film ott kezdődik, amikor a férfi jó magaviselettel szabadul, visszatérhet falujába, és élheti tovább az életét. A gyerekmolesztálás ténye szárazon, tisztán, a jogi eljárás eseményeivel alátámasztva hangzik el. Az otthon egyszerre lehet rossz emlékek helye és menedék a külvilág elől, ahol el lehet bújni az anya szárnyainak melegébe. A férfi visszatérése után viszont azt érzi az anya, nincs többé maradásuk, el kell menniük. De hogyan és hova?
A mai napig kevesen tudnak felvállalni egy olyan kőkemény és megterhelő küzdelmet, amilyet ez a nő. Ebben szerepet játszik az, hogy a vidéki élet zártságával ellentétben ő egy világra nyitott, a városban dolgozó művész ember. És bár egyedülálló anyaként nem dúskál a pénzben, egy alapvetően támogató közeg veszi körül. Barátok, jogi- és mentálhigiénés szakemberek segítik őt, támaszkodhat másokra, így inkább bízhat abban, hogy ki tud evickélni a helyzetből. A filmből átszűrődik valami a művész közösségekre jellemző megtartó erőből, hiszen időről-időre ott van mellette egy dokumentumfilmes alkotó társa, így tudja: ez a történet most nem lesz elfeledve. A helyzet semmivel sem kevésbé megrázó, mint amikor egy mélyszegénységben lévő, kilátástalan helyzetű anyával történik meg ugyanez, csak itt a történet el tud jutni a nyilvánossághoz.
Az álmatlan éjszakák sora, a félelemtől összeszűkülő gyomor, amikor a gyerekek véletlenül lekésik a buszt, a sápadt és könnyes arccal keresett megoldások mesélik el a menekülésük történetét. A dinamikusan vágott (Bacskai Brigitta) filmben szépen kapcsolódnak össze az évek alatt állandóan változó a táj részletei, az évszakok hangulatai, és a felcseperedő a kiscicák és gyerekek pillanatai. A filmben visszatérő csigavonal szimbólum mintájára fokozódik az anya szorongása, és ahogy közelítünk a cselekvés és tényleges költözés pillanatához, úgy alakul át a légkör is, és bontakozik ki szépen a feszültségből a tisztulás és gyógyulás folyamata.
A filmet hosszú évekig, különböző külföldi workshopokon is fejlesztették, és érződik is rajta ez az alapos átgondoltság, a nagyon tudatos hozzáállás. Remekül eltalálták az arányokat: a fókusz az anya érzelmi útján van, a családi életén a két gyermekével és a szinte szereplővé váló házon. És amikor elhagyjuk az otthont, olyan, mintha egy macska szemén keresztül látnánk a falut: embereket ritkán látunk, arcokat egyáltalán nem, viszont gyakran halljuk a helyiek életképekre csúsztatott hangját. A vidéki táj nyugalma vegyül a helyiek szívszaggatóan rosszindulatú, ítélkező mondataival. Sorra hangzanak el olyan mondatok, hogy mindegyik után azt gondoljuk, hogy ennél már nem lesz rosszabb. És mindig van. Arcok nélkül ezek a mondatok még inkább a ráülnek a hangulatra fullasztó masszát képezve.
Ily módon a helyiek megszólaltatása miatt egy további izgalmas réteggel gazdagodik a film túllépve a családi dráma kereteit. Megjelenik benne egy régi generáció, főként idős emberek és többnyire nők, akik mindig inkább elfojtották magukban a problémákat és némán cipelték őket. Azt érezhették, feladatuk az eltussolás, ezt hitelesítették magukban az évek során. Emiatt számukra ismeretlen és befogadhatatlan egy olyan nő története, aki borítja az asztalt, aktív szereplővé válik saját életében ezzel felvállalva minden esendőségét is. Ennek az utálattá korcsosult fájdalomnak a színeit is lehet érezni a filmben.
A térségünk izoláltabb és elöregedőbb vidékei furcsa időtlenségbe ragadtak bele, ebben a közegben élve próbálják értelmezni a lakosok a városi színésznő és a helyi lelkész család fia közötti ellentétet. A felcsengő hangokban zavarosan kapcsolódnak egymásba egy századfordulós ponyva közhelyei, saját életükön átsegítő tételek, és az innen-onnan beszivárgó metoo-val kapcsolatos félinformációk.
Jó ízléssel kezeli a film az agresszor figuráját, egyáltalán nem démonizálja. Nincs megmutatva, annyira és annyit van érintve amennyire szükséges, amennyire része a történetnek és annál közelebb nem engedik. Organikusan követi azt a nagyon óvatos, átgondolt attitűdöt, amit az anya is képvisel a férfival kapcsolatban a gyerekeivel szemben. A borzalmak boncolgatása sem téma, és bár a filmben már a gyógyulás lehetőségeit keresik, a trauma brutális árnyéka ott lebeg. Igazán közel, már átalakult formában, a kislány rajzain keresztül kerülünk hozzá. Művészet a művészetben. Része a túlélési stratégiának.
Mert ez a film mégis csak arról szól, hogyan lehet ezzel együtt élni. Átformálni, vinni, és végül erőt meríteni belőle, ahelyett, hogy legyűrne. Ennek az erőnek az érzékeltetése és a továbbadása talán a legfontosabb vállalása a Túl közelnek, és ezt a film végére már egy különleges erőt hordozó lánnyá érő gyerek maga fogalmazza meg: ha egy embernek segít ez a film, már megérte.
„Egy gyermeket megrontani a legnagyobb, legrosszabb bűn volna, hál isten, hogy ilyen nem történt a falunkban.” Ha a tények és a bírósági ítélet ellenére elhangzik egy ilyen mondat, akkor bizony hatalmas szükség van az ilyen dokumentumfilmekre, hogy némi egyensúly teremtődjön.
