Mohi az öt évnyi életet bámulatosan sűríti bele a körülbelül egy napnyi történésekbe (hiszen hőseink valószínűleg utolsó éveik minden egyes napját ugyanúgy élték). A leépülés, végső hanyatlás folyamatát a néző így nem érzékeli, az öregség sokkal inkább időtlen, tartós és megváltoztathatatlan állapotként tűnik fel számára. Az idős bácsinak már nem tiszta a tudata a film elején sem, szavait alig lehet érteni – de tulajdonképpen nincs is értelme elejéről vagy végéről beszélni: az Imádság egyetlen utolsó nagy lélegzetvétel, egy gátlás nélküli, végső, szívbemarkoló nyom, lenyomat.
Amikor az öreg paraszt bácsi több alkalommal is hosszasan a kamerába mered, nem tudunk nem arra gondolni, hogy ilyenkor tulajdonképpen nem egy filmkockát, hanem egy tükröt nézünk. Az öregség előbb-utóbb mindenkivel megtörténik. Az öregség összemos, elmossa az addig fontosnak tűnő különbségeket. Teljesen mindegy, milyen iskolákba jártunk, mennyi pénzt kerestünk, mely társadalmi réteghez tartozunk – ennyi (vagy közel ennyi) idősen mind a szavakat fogjuk keresni és beteg végtagjainktól, ízületeinktől fogunk szenvedni.
Mohi Sándor éveken keresztül bámulatos aprólékossággal készült munkája így gyönyörűen ragadja meg az egyediben az egyetemest, az általánost (ugyanúgy, ahogy hosszú évek aprólékos munkáját 27 percbe sűríti), az öregekben az öregséget magát – ugyanakkor gyönyörű emléket állít a főszereplő idős paraszt házaspárnak, akik már nem lehetnek köztünk.
