Az Inkubátor nyolcadik évében 70 pályázat érkezett be a Nemzeti Filmintézethez, melyek közül a szakmai előzsűri – Benkő Emese Orsolya forgatókönyv-fejlesztő, Bodzsár Márk és Grosan Cristina forgatókönyvíró-rendezők, valamint Józsa László és Sümeghy Claudia producerek – választotta ki a továbbjutó, így fejlesztési támogatásban részesülő tíz filmtervet. Eljött a pitchfórum ideje, ahol a tizből öt elsőfilmes tervét választják ki, amelyek gyártási támogatást kaphatnak. A program olyan nagysikerű filmek elkészítését tette lehetővé, mint az Egy nap, a Külön falka vagy a Magasságok és mélységek, viszont mivel a hetedik Inkubátor öt nyerteséből három mégsem készülhetett el, komoly kétségek merültek fel a program jövőjét illetően.
Miről szól a filmtervetek?
BB: Az ember és a város viszonyáról. Embereket követünk, akik nélkülözhetetlen fogaskerekei a város gépezetének. Ez a szerepük ugyanakkor felemészti és elpusztítja őket. Az ő viszonyaikat vizsgáljuk a város tükrében. Szereplőink vallomásain keresztül a várost egy lidérces lényként festjük le, aminek hálója minden lakójára rátelepszik. Egyfajta mítosz - valóság játék, amivel kísérletezünk.
BB, PZS: 10 év távollét után mindketten hazaköltöztünk Budapestre. Friss szemmel nézve a város sokat változott időközben: tágult, növekedett, néhol kiüresedett, elkopott, átrendeződött. A város vérkeringése valahogy besűrűsödött, a szíve talán maradt a Deák tér, a tüdeje még mindig a Duna. A várost járva az épített környezet, az elő- és élettelen lények sűrű szövedéke átrohan rajtam, szinte beszippant, elnyel, megemészt. A város önálló entitásként él és mozog, teste lélegzik, fogyaszt, kiválaszt, emészt és ürít. A város robosztus testét lakják, különböző szerveiben rendezik be életüket a specifikus organizmusok, az emberek. Milyen érzés egy ilyen nagyobb test részének lenni? Milyen lény ez a város tulajdonképpen?
A film elkészítéséhez azt a stratégiát választottuk, hogy a város testén a ‘munkás-körút’ mentén vágunk metszést. A ‘munkás-körút’ Budapest egyik elavult, várostervezési stratégiája, amely az Északi összekötő hídtól futna Újpesten, Rákospalotán, Kőbányán keresztül, egészen Csepelig, hogy az ott lakók és dolgozók könnyebben közlekedhessenek a kiszolgáló kerületek között. Ez a terv nem valósult meg. A ‘munkás-körút’ láthatatlan övét használjuk a keresésünk tengelyének, bejárjuk a mentén elhelyezkedő köztereket, ipari telepeket, privát és állami munkahelyeket, kocsmákat, boltokat, munkásszállókat.
Archívumot készítünk az itt mozgó, élő, dolgozó emberekről, hogy megismerjük a várost az ő szemszögükből, az ő távolságukból. A film elkészítéséhez 4-5 olyan szereplőt választottunk, akikkel hosszabb időn keresztül szorosabbra fűződik a filmkészítői kapcsolatunk. Van közöttük például kovácsmester, sínhegesztő, kocsmáros, aki nappal óvónő, munkásszállón lakó nyugdíjas. A film tanúja a szereplők életének és így a város állapotának is.
Ők mindannyian nagyon közeli kapcsolatban vannak a várossal, szinte függő viszonyban. Utóbbi szinte felemészti őket. Olyannyira a részei viszont, hogy nehéz körülményeik ellenére sem tudják otthagyni. Tehát ők a legkiszolgáltatottabbak a város kényének-kedvének. Szereplőink valamilyen módon életmódjuk és munkájuk során testi sérüléseket szereztek. Testük sérülései a város sérülései.
Mióta és miért foglalkoztat titeket ez a téma?
BB, PZS: A művészettel való foglalkozás mellett vagy részeként mindketten több évig dolgoztunk szociális munkásként, vagy szociális területen. Sok emberrel és élethelyzettel találkoztunk, és ezek a találkozások, megélések, tapasztalatok mind beépülnek abba, hogy miről és hogyan készítsünk filmet.
Közel 10 év távollét után tértünk vissza Magyarországra, Budapestre, ahol friss szemmel nézünk rá erre a helyre: Kik és hogyan élnek itt? Milyen hálók léteznek az emberek között? Mi van a város tudatalattijában? Az elmúlt évek élet- és munkatapasztalatai egy olyan figyelmet erősítettek fel bennünk, amivel most itt is szeretnénk körbenézni és tudatosítani: kik és milyen módon hordozzák a társadalom terheit, sokszor láthatatlanul? Ugyanennyire érdekel a kiváltságos helyzetek felismerése is - magunkban, másokban. Egy ilyen szemlélődés időszaka ez, amikor próbáljuk megérteni, hogy mi hogy működik, ki mit miért csinál?
PZS: 2020-ban Lisszabonban töltöttem a Covid krízis első időszakát. Egy olyan átalakított sport centrumban voltam önkéntes, ahol azoknak biztosítottak szállást, élelmet és támogatói programot, akik akkor az utcára kerültek, vagy már ott éltek évek óta. Sokat beszélgettünk az ott élőkkel és ott dolgozókkal és azt éreztem, hogy hatalmas szerencsém van, hogy én nem azon az oldalon vagyok most, aki éppen segítségre szorul. Az odakerülők többségének hiányzott a szociális hálója, a támogató családi hátterük, ami miatt az, hogy a Covid-nak köszönhetően megszűnt az aktuális munkahelyük, nem tudták kifizetni a következő lakbért, egyből az utcára kerültek. Nagyon ijesztő helyzet volt ez, közelről szemlélni ezeket a folyamatokat, viszont egyben felemelő is látni a hely működtetőinek határozott segítői stratégiáját, amelyben az egyik legfontosabb elem az egymás közötti, nem alá-fölé rendelt kapcsolatok helyreállítása: hogyan beszéljünk és törődjünk egymással figyelemmel, odafordulással és ítélkezés nélkül? Ezeknek a gyakorlásával tudott elindulni valamilyen változás az egyénekben, hogy lassan vissza tudjon épülni a bizalmuk a társadalom felé az élet újrakezdéséhez.
Mindkettőnknek vannak ilyen meghatározó élményei, amelyek megalapozzák azt, hogy mire szeretnénk figyelmet fordítani a munkánk során.
Milyen műfajban gondolkodtok és milyen vizuális világot képzeltek el a filmhez?
BB, PZS: Egyrészt megfigyelői, részben játékfilmes kísérleti metódusban és mozaikos szerkezetben gondolkodunk.
A film legfontosabb tartalmi részéhez hosszú távú együttműködést keresünk a szereplőkkel, akikkel szeretünk szorosan együtt dolgozni, és közösen megtalálni azokat a helyzeteket, kompozíciókat, ahol a leginkább meg tudnak formálni egy karaktert önmagukról, van terük arra, hogy kifejezzék magukat, és irányításuk van a saját képük felett.
Érdekel bennünket az erős atmoszféra megteremtése, ahol a várost valamiféle lénynek érezzük, ami bekebelezi a szervezetében, szöveteiben mozgó és élő embert. Ebben a nézőpont nem feltétlenül ember központú vagy szemszögű. Ehhez szenzoriális eszközökkel kísérletezünk a sötétséggel, az anyaggal, vízzel, a tömegekkel és terekkel, földalatti világgal, távolságokkal, közelségekkel és ezek érzékeltetésével. Éjszaka, alkonyatkor és hajnalban forgatunk, ezeknek a hangulata az, amit közel érzünk ahhoz, ami bennünk van erről a “szörnyről”.
Mennyire látjátok magatok előtt a kész anyagot, és mekkora szabadságot hagysz a változásnak?
BB, PZS: Hatalmas gravitációval vonzódunk a film világát lefedő valósághoz, sokat helyszínelünk a “munkás-körúton”, találkozunk emberekkel, és beszélgetünk a filmtervről. A film legbelső magja tök szilárd és gyorsan érzékeltetni is tudjuk a külvilággal. Nagyon jól behatárolt az a külvárosi zóna, amit bejárunk és minden egyes találkozás megerősít abban, hogy jó helyen vagyunk és fontos ezekről a történetekről beszélni. Az, ahogyan dolgozunk sokat épít a valóságra és arra, amit ott találunk és amire reagálunk, ezért a film minden egyes forgatás vagy helyszínelés alkalmával alakul egy kicsit. Olyan, mint egy folyamatosan alakuló szobor. Ennek szeretünk is teret és időt adni, szóval sokat tudunk már a filmről, de bőven nem mindent. Nagyon kíváncsiak vagyunk rá, hogy mi jön még.
Kapcsolódik a tervhez valamelyik korábbi munkátok?
BB: A Budapest Siló című rövidfilmünk a csepeli magtár egyik dolgozójáról - Józsefről – szól, aki különös szimbiózisban él a munkájával, egyfelől élteti, hiszen fontos, amit csinál, másrészt a hivatása lassan felemészti az egészségét. Ennek ellenére nem képes váltani, egy megtörhetetlennek látszó ördögi körben ragadt. A film ezt a kimondatlan mérgező függő viszonyt vizsgálja ember és hely között.
PZS: Megdöbbentő volt Budapest központjához annyira közel eső csepeli Szabadkikötőben egy olyan szituációt találni, mint amilyen Józsié. Egy maréknyi - főként idősebb vagy akár nyugdíjas korú - csapat működteti ezt a gabonatároló épületet. Maguk a munkások az egyetlenek, akik még tudják hogyan kell megjavítani az egyébként elavult technológiát, vagy akik hajlandóak vagy kénytelenek ilyen körülmények között porban és mérgező anyagokhoz közel elvégezni az egyébként esszenciális munkát. Ebből a kikötőből külföldről külföldre is közlekednek gabonával megpakolt hajók. A többiekkel együtt Józsi is heroikus küzdelmet folytat napi szinten azért, hogy fogyasztható gabonánk legyen. Kevesen tudunk a létezésükről, és még kevesebb elismerést vagy legalább figyelmet kapnak azért, hogy elvégzik ezt a munkát. Ez az, ami felkeltette az érdeklődésünket: kik vannak még, akik hasonló helyzetben vannak? Hogyan találjuk meg őket? Ezekkel indult a Máról Holnapra filmterv ötlete.
Még egy nagyon erős kép jut eszembe, amit szintén Józsival éltünk át, amikor azt forgattuk, hogy ő onnan a csepeli Duna partól nézi az augusztus 20-i tűzijátékot. Habár a tűzijáték fényét és villódzását elég jól végig lehetett követni, a hangból semmi nem ért el hozzánk. Emlékszem, hogy nekem ez nagyon beütött: pontosan ez az ő távolságuk a város központjától, ahol úgymond zajlik az élet.
Kikkel, milyen csapattal jelentkeztél az Inkubátorba?
BB, PZS: Munkatársaink Osváth Gábor és Tóth Anna producerek, Tóth-Justh Barnabás kreatív producer. A treatment fejlesztését Nagy V. Gergő kíséri. Már a kutatási fázisban csatlakozott hozzánk Schmal Fülöp fotóművész-operatőr és Németh Viktor filmkészítő-operatőr. Korábbi két kisflmünk operatőrére, Ezequiel Salinas-ra is számítunk. A film vágója Rudas Marianna, akivel korábbi filmjeinken is dolgoztunk már együtt. Nagyon szeretjük és várjuk a közös munkát mindenkivel!
Dolgoztok jelenleg bármi máson, vagy csak a pitchre koncentráltok?
BB: Több futó projektünk is van, amin párhuzamosan dolgozunk. Készítünk egy filmet egy független inkluzív színházi társulatról a MáSzínházról és az ő küzdelmükről az életben maradásért. Van még egy projektünk, amit évek óta érlelünk, a függőség témakörét járja körbe, ez még mindig kutatási fázisban van. Ezeket mind a kollektívánk, a MOHA Films részeként csináljuk. Ezeken túl alkalmi munkákat vállalunk filmes és művész szabadúszóként, én olykor fizikai-munkás szabadúszóként is, valamint a DocNomads Mesterképzésen is dolgozunk.
PZS: Rendszeresen dolgozom a MOHA-val, ami egy kicsi amszterdami művészeti kollektíva, amit Alice Pons és Reschofsky Olívia hoztak létre, és akikkel 2016 óta mozgok együtt performansz- és szociális munka határán mozgó területen. A rengeteg “terep munkán” és performatív eseményen gyűjtött tapasztalat, a lokális és közösségi szemléletű alkotás, a nem-hierarchikus együttműködés nagy hatással volt arra, hogy megszületett a dokumentumfilmes érdeklődésem és szemléletem és velük kezdtünk el filmkészítéssel foglalkozó együttműködést, ez a MOHA films.
Nora Ananyan (Budapest Siló társrendezője), Bíró Bálint, Józsi - a Budapest Siló főszereplője, Paczolay Zsófi
Paczolay Zsófi Budapest Siló kisfilm rendezője, a Portugáliában készülő Estou Aqui dokumentumfilm társrendezője, Bíró Bálinttal a MOHA films kollektíva alapító tagja, az amszterdami MOHA művészeti kollektíva tagja, szabadúszó alkotótárs különböző művészeti és filmes munkákban. Háttere építészet, szociális munka, performansz művészet, mozgás és kosárlabda.
Bíró Bálint az angliai Arts University Bournemouthon-on tanult filmkészítést, majd dokumentumfilm-rendezést hallgatott a Színház- és Filmművészeti Egyetem Nemzetközi DocNomads Mester képzésén. A szerb-magyar határon játszódó Félhomály (Dusk) című rövidfilmje 2020-ban a világ legrangosabb dokumentumfilm fesztiválján az IDFA-n mutatkozott be, majd a Sarajevo Filmfesztivál, Camerimage, Astra és FipaDoc versenyprogramjaiban szerepelt, később elnyerte a Zsigmond Vilmos Filmfesztivál fődíját és a BIDF 2021 legjobb rövidfilmnek járó díját.
Paczolay Zsófival közösen készített Budapest Siló című rövidfilm az IDFA 2022 Versenyprogramjában debütált. Azóta elnyerte a Millenium Docs Against Gravity és a Beldocs filmfesztiválok legjobb rövidfilmnek járó díját.
A Máról Holnapra című filmtervet beválogatták a 2023-as Sarajevo Talents Script Station programjába, ahol forgatókönyvírói fejlesztésben vett részt.
A rendezők köszönik a PIROS animációs stúdiónak és Bíró Borinak a 'Munkás-körút' grafika elkészítését, Vági Jánosnak a pitch és cikk szövegével kapcsolatos konzultációt és Németh Viktornak a teaser, és a pitch anyagának elkészítésében végzett munkáját!
Az Inkubátor döntős rendezőit bemutató sorozatunk ezzel idén véget ért, szeptember 22-én következik a döntő. A korábbi interjúk itt olvashatóak:
- Szabó Márton István: Zajkapitány
- Brauner Máté: Eltérítés
- Korom Anna: Lady Sunshine
- Ducki Witek: Kiszáradás
- Füzes Dániel: Ellentétes alapállás
- Kocsányi András: Sine Morbo
- Schnabel Annabella: Paszulykám
- Tóth Lili Laura: Magda
