A zenének és a hangoknak nagy jelentősége van a filmben. Tudnál mesélni, hogyan épült fel ez a hangvilág, illetve miért döntöttél a különleges, modulált hangzás mellett?
Szerettem volna kísérletezni a zenével, és olyan atmoszférát kerestem, amiben nehéz eldönteni, hogy az ember sírjon vagy nevessen. Szóval a szituációknak annyira kínosnak kell lenniük, hogy az ember kicsit zavarba jöjjön tőle. Számomra a zene egyben Aike metaforája. Úgy értem, Aike folyamatosan próbál barátokat szerezni,de nem sikerül neki. Szóval a zene is ezt jelképezi számomra: olyan, mint egy gyerek, aki zongorázni tanul, és próbál jó zenét játszani, de nem igazán megy neki. Ezért is vannak benne hamis leütések. Szóval ez egy kicsit arra emlékeztet, amikor az ember próbálkozik, de folyamatosan kudarcot vall, és a zenében csak egyetlen olyan pillanat van, ami nem hamis: amikor sikerül összebarátkoznia a többi cserkésszel.
Miről szól a Nukleáris fiú?
A 17 éves Aike (Guus Blanken) magányos, különc kamasz, aki nehezen találja a helyét a kortársai között. A kémia megszállottjaként veszélyes kísérleteiről készít videókat, amelyekkel egyre nagyobb figyelmet vív ki magának az interneten. Édesanyja (Jelka van Houten) azonban szeretné, ha a fiú a való életben is barátokra találna, ezért beíratja a helyi cserkészcsapatba. Amikor Aike ott is kirekesztettnek érzi magát, minden korábbinál merészebb vállalkozásba kezd: online követői biztatására titokban atomreaktort épít a családi fészerben. Joren Molter igaz események ihlette, tragikomikus felnövéstörténete a kamaszkori elmagányosodásról, az elfogadás iránti vágyról és az online népszerűség veszélyeiről mesél. A film azt vizsgálja, meddig képes elmenni egy fiatal azért, hogy végre észrevegyék, és mi történik, amikor az ártatlannak induló bizonyítási vágy súlyos következményekkel fenyeget. A Nukleáris fiút Magyarországon először a 2026-os Budapest International Film Festival Bloom szekciójában lehetett látni, országos premierről egyelőre nem tudunk.
Nagyon hatásosak a közelik a filmben. Kifejtenéd, milyen dramaturgiai jelentőséget szántál ezeknek a képeknek?
Mivel nagyon megfontolva és ritkán használtam őket, a néző még intenzívebben érezheti a közeliket. Általában úgy csinálnak egy filmet, hogy végig követik a szereplőt a kamerával, látod, mire gondol, aztán készítenek egy vágóképet a háta mögül arról, amit ő lát, aztán megint azt mutatják, mit gondol. Ez a könnyű út. Ez a klasszikus módja annak, ahogy a legtöbb szociodráma jellegű filmet készítik, de én ezt egyáltalán nem akartam. Magára akartam hagyni a főhősömet. Meg akartam őt figyelni, mert mélyen hiszek abban, hogy ez egy sokkal intelligensebb módja a magány ábrázolásának. Így mindent látunk, amit érez, és ez persze néha kifejezetten sok is lehet, számomra legalábbis az, de én azt akartam, hogy a közönség maga kezdjen el gondolkodni, hogy az érzelmek inkább a nézőben szülessenek meg.

Kép a Nukleáris fiú című filmből
Gyakran emlegetted azt korábbi interjúkban, hogy „az élet egyszerű.” Számodra ez hogyan valósul meg a mindennapjaidban és milyen egy tökéletes napod?
Hűha, a tökéletes nap... Ez a legnehezebb kérdés, amit valaha kaptam! Tudod, miután majdnem meghaltam a rák miatt, nagyon szeretem az életben az egyszerűséget. Szóval egy vasárnapot egy croissanttal, eszpresszóval és újsággal tudok a legjobban elképzelni. Vannak olyan napjaim is, amikor csak elnyúlok a kanapén és PlayStationönözök. Azok a legjobbak! Mivel sokat dolgozom, és ki nem állhatom, ha tele van a naptáram, nagyon szeretem a hétvégéket. Olyan dolgokat csinálok, amiket tiszta belső indíttatásból, tényleg akarok, kötelezettségek nélkül. Szóval számomra az egyszerű élet az, amit igazán szeretek… például az egész napos videojátékozás.
Térjünk vissza a kezdetekhez. Hogyan lett belőled rendező? Mikor tudtad, hogy ez az utad?
Úgy 10-11 éves koromban kitaláltam, hogy színész leszek. 13 évesen elkezdtem színházi előkészítő foglalkozásokra járni, ezzel foglalkozni. Nagyon szerettem volna filmes színész lenni, de nem kért fel senki, hogy szerepeljek, így azt gondoltam: „Megcsinálom a saját filmjeimet, és én leszek a főszereplőjük.” Ekkor kezdtem el történeteket kreálni és mesélni, és ezzel rengeteg időt töltöttem már akkoriban is. Tinédzserkoromban megalapítottam egy egyesületet tele fiatalokkal, akik filmeket akartak csinálni, és sikerült egy kis pénzhez jutnunk a kormánytól, épp annyihoz, hogy kamerákat vehessünk és elkezdhessünk forgatni, filmeket készíteni. Ilyenkor realizáltam, hogy jobban vonz a rendezés.
Úgy gondoljuk, hogy a korunkbeli nézők könnyen tudnak kapcsolódni Aike karakteréhez. Sokszor kerülünk mi is olyan szituációkba, érezhetjük úgy magunkat, mint ő. Neked volt fiatalkorodban olyan karakter vagy film, amiben magadat láttad vagy nagy hatással volt rád?
Nem, nem igazán. Gyerekkoromban leginkább amerikai filmeket néztem, mint a Star Wars, Reszkessetek betörők!, A grincs, ilyesmik. Nem igazán néztem más filmeket, de az vagy, amit fogyasztasz. Később, 17 éves koromban kezdtem el komolyabb filmeket nézni. Volt egy projektem New Yorkban és Berlinben más fiatal filmkészítőkkel, és segítettünk egy nagyjátékfilmet leforgatni. Emlékszem, hogy volt egy nálam idősebb fickó, aki megmutatta nekem Bruno Dumont The Life of Jesus című filmjét. Cannes-ban elnyerte a legjobb színészi alakítás díját, és a rendező nem professzionális színészekkel forgatott. Ez kinyitotta a világot előttem, teljesen más volt, mint amit előtte valaha láttam, és hatalmas hatással volt rám. Ó, igazából van olyan film, ami nagy hatással volt rám! Emlékszem, hogy 7 éves voltam, és imádtam a Harry Potter és a Titkok Kamráját! Ti láttátok?
Igen!
Van az a nagy alagút szerűség a kamrában. Azt az alagutat megpróbáltam rekreálni, megépíteni a hátsó kertünkben. Nagyon érdekeltek ezek a dolgok.
Ha már említetted a nem hivatásos színészeket, miért civilekkel forgattad ezt a filmet?
Van egy mondás. Egy rendező vagy forgatókönyvíró kézjegye valójában abból fakad, hogy az illető nem képes a megszokott, hagyományos módon dolgozni, ezért másképp próbál megközelíteni dolgokat, és ez válik aztán a védjegyévé. Ebben szilárdan hiszek. Amikor Hollandiában, a filmakadémián tanultam, nagyon tartottam a színészektől. Volt néhány olyan élményem, ahol a színészek rendkívül intenzíven viselkedtek. Annyira megijedtem ettől, hogy a diplomafilmemben úgy döntöttem: kizárólag nem hivatásos színészekkel dolgozom. Ettől kezdve csak amatőr szereplőkkel forgattam, így mára én lettem Hollandiában „a nem hivatásos színészekkel dolgozó rendező”, ami elég vicces.
Persze manapság már profi színészekkel is dolgozom, ahogy egyre több tapasztalatot szerzek, de ez a kezdeti hozzáállás valahogy egyedivé tett. Pedig annyira igyekeztem „normálisan” csinálni a dolgokat, de ez számomra iszonyatosan nehéz volt.

Kép a Nukleáris fiú című filmből
Hogyan írtátok meg ezt a filmet?
Nagyon intenzíven dolgozok együtt a forgatókönyvírómmal, Brit Snellel. Ő írt meg mindent, én csak sokszor újraírtam dolgokat. Mikor írtuk a forgatókönyvet, az volt a cél, hogy olyan legyen, ami olvastatja magát. Még csak a szinopszissal foglalkoztunk, de már akkor is azt akartam, hogy ő legyen a főíró, én pedig a rendező, hogy tudjak visszajelzést adni. Ha teljesen én írom a történetet, nem látom át kívülről, nem látom, mi a jó és a rossz, mert túlságosan benne vagyok.
A gyártás előkészítésekor mindig felkeltem reggel ötkor. Felkeltem, mert ilyenkor senki sem keres vagy zavar. Reggel öt és kilenc között dolgoztam az újraíráson. Mikor már forgattunk, mindent megváltoztattam, gyakran újraírtam jeleneteket. Ilyenkor gondolkodom igazán képekben, beszélek az operatőrömmel, kitalálom, hol legyen a kamera. Látom már jobban, mi a jó és a rossz.
Úgy fogalmaztál a vetítés utáni közönségtalálkozón, hogy a Nukleáris fiú a magányról szól. A filmfesztiválok között ingázni szintén elég magányos tud lenni néha, nem? Milyen érzés fesztiváloztatni ezt a filmet? Hogyan kezeled?
Igen, néha nehéz, de ha készítettél egy filmet, és van lehetőséged arra, hogy sok fesztiválon vetítsék, akkor csak nagyon örülsz. Azért is vagyok itt, hogy találjak forgalmazót, mert egyelőre nincsen. A Nukleáris fiút először tévéfilmnek szántunk, mert nagyon gyorsan szerettem volna leforgatni a felépülésem után. Annyi hátránya van, ha tévéfilmet készítesz, hogy 2-3 héten belül adásba kerül, mikor kész van, így elveszíti a világpremier státuszát, és nem tudod a nagy fesztiválokra vinni, szóval végül nem így döntöttünk.
Néha azért magányos. A kemoterápia miatt még vannak mellékhatások, például a krónikus fáradtság, úgyhogy minden nap próbálok edzeni, és olyan szállodákban megszállni, ahol van edzőterem. Ez nagyon flancosnak hangozhat, de szükségem van rá. Muszáj folyamatos mozgásban lennem, hogy ne legyek fáradt. Fárasztó, de nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek. A párom már kevésbé szereti, hogy mindig hazamegyek, és már repülök is el.
Milyen tippeket, tanácsot adnál egy fiatalnak, aki filmkészítéssel szeretne foglalkozni?
Sok olyan emberrel fogsz találkozni, aki azt mondja: „Ennek így vagy úgy kell lennie.” Ha te ezt nem érzed helyesnek, nem is kell magyarázkodnod. Bízz az ösztöneidben – valójában ez a legmeghatározóbb dolog. Én hajlamos vagyok mások kedvére tenni, de ha ezt teszem, a végeredmény csak egy szar film lesz. Régebben sok mindennel kísérleteztem.
A diplomafilmemmel értem el a legnagyobb sikert, aztán sok másfajta dologba is belefogtam, de most az egész estés filmemmel visszatérek ahhoz a stílushoz és hangvételhez, ami akkor jellemzett. Az, hogy hol nőttél fel, szintén nagyon fontos. A környezet, ahol felnőttél, és az a kommunikációs stílus lehet a saját világod, amelyben történeteket szeretnél elmesélni. Egyedi vagy, és te vagy az egyetlen, aki úgy tudja elmesélni az adott történetet, ahogyan te, szóval bízz ebben!
A harmadik tanácsom pedig ez: ha tetszik egy film, nézd meg újra, és állítsd meg azokon a pontokon, amelyeket különösen szeretsz. Elemezd ezeket a részeket. Figyeld meg, mit csinálnak a szereplők, hogyan használják a fényt és a hangokat, miért keltenek esetleg kellemetlen érzést, milyen színeket alkalmaznak... Elemezd alaposan! Ha pedig megérted, mit csinálnak, egyszerűen ellophatod az ötletet! Másold le bátran, hiszen úgyis a saját képedre fogod formálni. Ez egy nagyon hasznos módszer.
Címlapon: Joren Molter. Kép forrása: instagram/jorenmolter



