A halál nem létezik (r.: Félix Dufour-Laperrière)
Ki ne követett volna el olyan hibát életében, amiért bármit megadna, csak hogy kijavítsa? Hélen, az ifjú forradalmár lelkét egyszerre két végzetes baklövés is nyomja, ám legtöbbünkkel ellentétben szinte azonnal lehetőséget is kap rá, hogy ezeket helyrehozza. Az ezzel járó metafizikai utazását pedig nem mindennapi élmény végigkövetni.
Fiatal belföldi terroristák csapata készül figyelemfelkeltő merényletet végrehajtani a város leggazdagabb polgárai, egy idős pár ellen. Nem mindenki biztos a dolgában, de Hélen jól megválogatott szavaival feltüzeli a társaságot. Azonban miközben támadásra indulnak, egyik társa szerelmet vall a lánynak. A támadás félresikerül, a testőrök mindenkit lemészárolnak – kivéve Hélent, aki az utolsó pillanatban meghátrál, és hagyja, hogy a többiek nélküle rontsanak be a birtokra és nyissanak tüzet a célpontokra.
A lány visszamenekül az erdőbe, ahol azonban már ott várja Manon, a csapat legradikálisabb tagja, aki korábban a szemei előtt lelte halálát a tűzharcban. A kísértet felajánlja Hélennek, hogy segít neki elmenekülni az üldözői elől, és még a támadást is megismételheti – ha ezúttal nem hagyja cserben őket. Bolyongás kezdődik a rengetegben és Hélen pszichéjében, amelynek során Manon szellemi vezetőként szolgál a lánynak. Csakhogy Manon nem egy hippi new age guru, hanem radikális forradalmár, aki az uralkodó osztályt akarja megleckéztetni és forradalmi hullámot elindítani. Hélen emiatt múlttal és jövővel, vágyai és ideológiái közötti feszültséggel is szembesül.
Dufour-Laperrière filmjét az egyedi animációs stílus emeli éteri látomássá, amely során a színek és a textúrák játsszák a főszerepet: az alakokat mindig egyetlen árnyalat – az erdő zöldje, az üresség szürkéje vagy épp a megváltás aranya – tölti ki. Közben indák gabalyodnak, vadvirágok nyílnak, a földet és a várost hullámok remegtetik meg. Hélennel együtt eközben arra keressük a választ: a társadalmat akarja megváltani, vagy saját lelkét?
Decorado (r.: Alberto Vázquez)
Alberto Vázquez kegyetlen játékot űz a nézőivel. Filmjeit szupercuki állatfigurákkal népesíti be, de jaj annak, aki bedől a megtévesztésnek, és kisgyerek társaságában nézi meg a Pszichonautákat, vagy épp legújabb alkotását, az Anilogue-on az egész estés filmek versenyének fődíjával jutalmazott Decorado-t. Ennek garantált trauma a vége: mintha egy gusztusos csokinyuszi színes celofáncsomagolásából zsizsegő férgek hada bukkanna elő.
Éjsötét, a lélekbe maró történetek ezek, amelyekben komikumot leginkább annak az abszurditásában lehet felfedezni, hogy az egyre borzalmasabb élethelyzetek bájos rajzfilmfigurákkal esnek meg. De ugyanakkor hiba lenne Vázquez filmjeit annyival elintézni, hogy csupán sokkolni akarja velük a gyanútlan közönséget. Igaz, hogy a négy évvel ezelőtt bemutatott Háború az egyszarvúak ellen-ben például színes kismackok mészároltak unikornisokat a varázserdőben, szimpla, Happy Tree Friends-szerű ízléstelenségnél többről volt szó: rétegeiben a propaganda, az etnikai gyűlölködés és a populizmus elleni üzenetet rejtett el a spanyol rendező.
A Decorado (magyarul: díszlet) játszódhatna akár a Roger nyúl a pácban Toontownjának kertvárosi részében is. A komfortzónákra osztott családi házak sorát egerek, békák, madarak lakják, az utcángombaemberek kínálják portékájukat, sikátoraiban kiégett rajzfilmsztár csövezik. A városkának viszont baljós jelleget kölcsönöz, hogy a szívében fenyegető gyárkomplexum magasodik, és sűrű, tiltott rengeteg övezi. Az egyik házban él Arnold, a munkanélküli, középkorú egér és felesége, akivel kapcsolatuk egyre inkább kihűlőfélben van. Ez köszönhető annak, hogy Arnold nem képes új állást találni, mióta elbocsátották a gyárból, másrészt pedig annak, hogy elkezd eluralkodni rajta a paranoia: meg van róla győződve, hogy valami nincs rendben a városban, és mindenki őt figyeli – ezt fokozza, hogy nem veszi be a doktor által felírt, „100% boldogság” tartalmú pirulákat.
Vázquez alapvetően a vadkapitalista társadalmat és az óriásvállalatokat veszi célba: a kisvárosi élet minden egyes aspektusát az ALMA nevű óriásvállalat irányítja (aminek alelnöke egy egér, legnagyobb egykori sztárja pedig egy kacsa, így nem nehéz kitalálni, melyik megalomán szórakoztatóipari entitásról mintázták). Aki pedig nem fér bele a cég által hírdetett kispolgári/fogyasztói életmód mintázatába, azt minden eszközzel ellehetetlenítik. Miközben Arnold élete egyre jobban összeomlik, elveszíti barátait, feleségét és önbecsülését, egyre biztosabb abban, hogy meg kell szöknie a városból, és a hegyeken túl új életet kell kezdenie. Csakhogy ezt az erdő szélét őrző gyilkos óriásbagoly és az áthatolhatatlan sziklák is megnehezítik.
A Decorado rengeteg vicces karaktert és tragikomikus helyzetet vonultat fel, de a sziporkázó ötletek között valahogy sosincs meg a koherencia. Mintha minden kósza elgondolás belekerült volna a forgatókönyvbe, amivel a rendező úgy érezte, hogy egész estéssé bővítheti az azonos című, 2016-os rövidfilmjét. A kapitalizmus-paródia gonosztikus elemekkel keveredik, ám a film pszichológiai thriller aspektusát – azt, hogy Arnold egyre kevésbé bízik a valóságában – kicsit gyengíti, hogy itt egy alapjáraton szürreális világról van szó, ahol teljesen hétköznapi dolog, hogy az erdőben egy ördög hárfázik, aki aztán felülről félig haltestű sellővel közösül, a főszereplő egyik legjobb barátja egy tojás-házban lakó férfi tyúk, vagy hogy az ablakon a Depresszió nevű tündér libben be, hogy demoralizálja Arnold életének szerelmét. Ugyanakkor a filmet csodás animáció kelti életre, és végig képes meglepő fordulatokat produkálni, beleértve a kísérteties végkifejletet.
All You Need Is Kill (r.: Kenichirô Akimoto, Yukinori Nakamura)
Tom Cruise és Emily Blunt ugyan egyszer már eltakarították a Földről az időhurkot okozó idegenek hordáját, Yoshitoshi Abe young adult regényének hősei azonban megint elölről kezdik az egyetlen napot ismétlő harcukat a súlyos erőfölényben lévő ellenséggel szemben. Az új adaptációt izgalmassá teszi, hogy ezúttal az olyan remekműveket, mint a Mind Game-et, az Animárixot és Tekkon Kinkreetet jegyző japán Studio 4°C dolgozta fel a történetet, akik nem a Holnap határán szolgai másolatát készítették el, hanem karakterközpontúbb megközelítést alkalmaztak.
A főhős itt Rita, aki az Emily Blunt által alakított verzióval szemben nem egy kemény kötésű, mindenki által ünnepelt, badass akcióhős, hanem egy gyerekkori traumától szenvedő, magányos fiatal lány, aki ráadásul nem is katona, csupán egy önkéntes, aki részt vesz a Földbe csapódott különös, növényszerű idegen által okozott pusztítás eltakarításában. A különös látogató egy éve csapódott a Földbe Japánban, azóta nem adta jelét annak, hogy bármire is készülne. Ám egy nap kinyílnak virágai, amelyekből gyors mozgású, gyilkos idegen lények kerülnek elő, Rita és társai pedig az első áldozataivá válnak az egész bolygót lerohanó seregnek. Csakhogy csörög az óra, és a lány ismét a támadás reggelén találja magát, hogy aztán minden pontosan ugyanúgy ismétlődjön meg. Aztán újra és újra, amíg el nem dönti, hogy menekülés helyett inkább felveszi a harcot a szörnyekkel.
.jpg)
Ami igazán jól működik ebben a filmben, az a folyamat, amely során Ritának elsősorban saját magát kell legyőznie. A lány igazi kívülálló, bizonytalan, magának való személyiség, aki a munkatársaival képtelen kommunikálni, és még a munkája végzéséhez szükséges exopáncélt sem képes rendesen irányítani. De bármennyire is borzasztó napról napra az idegenek áldozatává válni, a lány elhatározza, hogy megtanul harcolni. Az élete olyan lett, mint egy soulslike videójáték, ahol még a leggyengébb ellenség is pillanatok alatt miszlikbe aprítja az embert, hacsak ki nem tanulja az összes lépést. És mint egy játékban, Rita napról napra ügyesebb harcossá válik, de képtelen túljutni a „következő szinten”. Ehhez egy még nagyobb kihívást kell megugrania, és megnyílnia egy társ felé – aki nem más, mint Keji nevű hacker, aki történetesen ugyanarra a képességre tett szert az idegenek első támadásakor, mint Rita, de még annyira sem harcképes, mint amennyire Rita volt az elején.
Akimoto és Nakamura kirobbanó energiával vezényli az akciójeleneteket, a háttérfestmények részletesek és szemkápráztatók, egyedül az érdekesen stilizált figurák mozgása vesz vissza az összképből, méghozzá amiatt, hogy nem teljesen hagyományos rajzokat látunk, hanem olcsóbb, azt mímelő 3D-animációt. A történet első fele, amely a magányos Ritára koncentrál, szerencsére nem nyúlik elviselhetetlenül hosszúra, a film a második felétől pedig bátrabban kezd behozni fontosabb mellékszereplőket, akik egy kis humorral is oldják a hangulatot – a cseverésző drónrobotok talán túlságosan is. A film viszont összességében kielégítő vizuális orgia, ami teljes egészében megáll a saját lábain, így egyáltalán nem volt felesleges mégegyszer megismételni ezt a napot. Még ha a végtelenségig nem is lenne érdemes elnyújtani.
