Kocsis Ágnes: „Ijeszt a gondolat, hogy túlságosan komolyan vegyük magunkat”

Filmhu: Mintha erősödne a mai magyar filmben egy olyan megközelítésmód, amely elfordul a hétköznapi valóságtól, és mesei, mágikus realista módon próbál meg reflektálni a mindennapi életre. Ezzel szemben te épp ellentétes irányba haladsz: hangsúlyozottan stilizált elemekből raksz össze olyan világokat, amely mégis valószerűnek, hétköznapinak hat.

Kocsis Ágnes: Nekem a hitelesség elsősorban pszichológiai értelemben fontos, a karakternek kell működnie, hitelesnek lennie. Persze a környezet tárgyi hitelessége sem mellékes, de nem igazán realista megközelítésmódban. A Pál Adrienn esetében sem törekedtünk arra, hogy pl. a kórház nézzen ki úgy, mint egy mai magyar kórház, bár konzultáltunk orvosokkal, és ápolónőkkel, hogy a szituációk hihetőek, hitelesek legyenek. Nem az a fontos, hogy a környezet mennyire valósághű, hanem hogy egy koherens világot alkossunk, amelyben működnek a szereplők, és az egész hiteles egésszé álljon össze. Egy elemelt, kissé absztrakt világban is ugyanolyanok az emberi viszonyok, ugyanúgy tudnak működni, mint a való világban.

 

Filmhu: A netre felkerült rövid részleten látható szívhangfigyelő-kamra engem egy 80-as évekbeli sci-fi film díszletére emlékeztetett.

K. Á.: Ilyen szoba nincs a valóságban, bár létezhetne. Azokat az orvosokat, akik megnézték a filmet, általában nem zavarta a stilizáció, elfogadták, hogy ez játék-, nem pedig dokumentumfilm. A hollywoodi filmekre jellemző, hogy az utolsó csavarig mindent megpróbálnak valósághűen lemásolni, azonban bizonyos lélektani problémákon gond nélkül átsiklanak. Számomra sokkal fontosabb a szereplők hitelességének a kérdése, a dramaturgia és a színészi játék hihetősége, pontossága.

Filmhu: Ebben a részletben is kevés a szöveg, de a Friss levegő sem mondható fecsegős filmnek. Mi az oka, hogy ilyen kevés szöveg hangzik el a filmjeidben?

K. Á.: A filmjeimben általában befelé forduló karaktereket láthatunk, a Friss levegő-ben két ilyen főszereplő volt, s a Pál Adrienn főszereplője is ilyen. A film ezekre a figurákra koncentrál, s ők a cselekedeteikkel fejezik ki magukat. Azért is kevés a beszéd, mert a történetet egy kicsit háttérbe szorítom, és a karakterre fókuszálok. Nem feltétlenül azok a pillanatok érdekelnek, amikor beszélnek szereplők. Ugyanakkor, míg a Friss levegő-ben a lényeg a kommunikációképtelenség volt, a Pál Adrienn-ben a keresés dominál, így sokkal több a párbeszédes rész.

Filmhu: Hosszú ideig folyt a főszereplő keresgélése, még közösségi portálokon is hirdettetek, végül Gábor Éva rádiós bemondó személyében sikerült megtalálni az igazit. Miért volt ennyire nehéz rátalálni a megfelelő szereplőre?

K. Á.: Egyrészt a fizikai adottságai miatt, hiszen nem hétköznapi testalkatú hölgyről van szó, másrészt, mert elég erős elképzeléseim voltak arról, hogy nézzen ki. Mindemellett neki kell elvinnie a hátán a filmet: minden jelenetben szerepel, és az egész történet arról szól, mi zajlik benne. Ez nem könnyű feladat, ezért aztán nagyon fontos volt megtalálni azt a személyt, aki mind színészi képességeit, mind külső és belső adottságait tekintve megfelelő. Persze már az elején tudtuk, hogy nem lesz egyszerű.

Filmhu: Jellemző rád, hogy nem a saját társadalmi státuszodból választasz karaktereket: a Friss levegő főhősei alsó-középosztálybeleiknek mondhatóak, míg a Pál Adrienn főhőse is ápolónő. Ennek mi az oka?

K. Á.: Az átlagosnak, érdektelennek tűnő dolgokban szeretem felfedezni az érdekest, különlegest. Mindenki számára fontos és érdekes problémákról szeretnék beszélni – a Friss levegő-ben a kamaszkor, a felnövés volt a központi kérdés, a Pál Adrienn-ben pedig az emlékezet relatív, szubjektív működése, illetve a mások általi elfogadás, hogy mások hogy látnak minket, mi hogy látjuk magunk. Másrészt azért is választok általában (bár például A vírus című filmemben egy virológus a főszereplő) alacsony társadalmi helyzetű főszereplőket, mert azokban a helyzetekben, amelyekbe a filmben kerülnek, sokkal kiszolgáltatottabbakká, esendőbbekké válnak. Nem tudják annyira irányítani a saját sorsukat, és ez nem az ő hibájuk. Sem a társadalmi helyzetük, sem a szocializációjuk nem igazán teszi lehetővé, hogy jól oldják meg a gondjaikat, így azt gondolom, hogy a felvetett problémák érdekesebbé válnak. Így a Friss levegő-ben és a Pál Adrienn-ben ezért nem egy egyetemi tanárral történnek ugyanezek a dolgok. Meg valahogy másokra mindig kíváncsibb vagyok, mint saját magamra, mindig az érdekel, ami nem velem van… Borzasztóan izgatnak azok a dolgok, amelyeknek a megértése kihívás számomra, pl. más kultúrák, más társadalmi rétegek gondolkodásmódja, stb.

Filmhu: Akkor hogy kerülsz te a saját filmjeidbe?

K. Á.: Mert közben a dolgok mélyén a lényeg természetesen ugyanaz: ahogy az átlagember érzi magát, és ahogy egyébként általában mindenki, úgy érzem magam én is. Mindemellett az ábrázolásmód, a látásmód nyilván az enyém. Az, hogy mit emelek ki a valóságból, és hogy azt én hogyan látom.

Filmhu: Akkor, ha nagyon nem hagyományosan értjük a fogalmat, te igazi, valód közönségfilmeket készítesz? Olyan filmeket, amelyek a lehető legszélesebb tömegekhez akarnak szólni?

K. Á.: Szerintem minden filmem a legszélesebb tömegekhez szól, csak az a kérdés, hogy ezt ők is így gondolják-e. A közönségfilmek elsősorban szórakoztatni szeretnének, s a lényegük általában pont valóságtól való elfordulás, egy kreált világba menekülés, de még ha a valóságos világot próbálják leképezni, akkor is erős feloldozás, megkönnyebbülés, úgynevezett happy end van a végén. Ezért aztán a széles tömegek általában a Csillagok háborújá-t nézik, és nem igazán szeretnék viszontlátni a vásznon a saját életüket. Azonban az számomra is meglepetés volt, hogy a Friss levegő-t annak idején Magyarországon a fesztiválvetítésekkel együtt olyan 13 ezren látták, ami igencsak jó nézettségnek számít egy ilyen filmnek. Azt gondolom, hogy a Pál Adrienn-ben felvetett kérdések sem rétegproblémák, úgyhogy remélem, hogy sokan fogják megnézni (már azok közül, akik egyáltalán járnak még moziba.)

Filmhu: Két nagyjátékfilmednek is női főszereplői vannak. Ez egyrészt érthető, másrészt van benne valami tudatos választás?

K. Á.: Hát alapvetően nő vagyok. A férfi rendezőktől ritkán szokták megkérdezni interjúkban, amikor a 95 százalékuk férfiakról csinál filmet, hogy ez miért is van így. Van azonban egy különbség: ha férfi a főhős, az ő világa, gondjai, konfliktusai univerzális emberi problémává válnak, ha pedig nő, akkor az általában megmarad a nők problémájának. A nők ritkán valódi főhősök, többször kellékek, illusztrációk. Ez azért jó lenne, ha megváltozna. A női karakterek választása mindazonáltal nem tudatos, két rövidfilmemben is férfi a főhős (A vírus, Szortírozott levelek - a szerk.), ezek a választások inkább ösztönösek.

Filmhu: Most először dolgoztál normális költségvetésű filmen, a Friss levegő még igazi low budget film volt. Mik voltak a tapasztalatok?

K. Á.: Nehezebb volt megcsinálni, hiszen ez egy sokkal bonyolultabb film volt. Kétszer annyi ideig tartott a forgatás – negyven napig – rengeteg helyszínen forgattunk, ráadásul az is nehezítette a munkát, hogy bár persze jóval több pénzünk volt, mint a Friss levegő-ben, mégsem volt elég a vállaláshoz. Annak ellenére drága film volt, hogy nem kosztümös vagy sci-fi film a Pál Adrienn, de a nagyon sok helyszín, a rengeteg szereplő megdrágította. A pénzhiány persze fokozatosan került a felszínre, és ez új helyzeteket, szükségmegoldásokat szült, melyek ellenőrzése, megoldása rám hárult, ami nem könnyítette meg a forgatást. A Friss levegő-nél előre tudtam, hogy mire számítsak, itt azonban sokszor váratlanul ért egy-egy hirtelen jött új helyzet.

Filmhu: Melyik a kedvenc filmkészítési fázisod, ha van ilyen?

K. Á.: A forgatást szeretem leginkább, bár a többit is kedvelem. A forgatáson érzem a leginkább, hogy létrejön, megvalósul a film, és talán azért is, mert nem vagyok egyhelyben ülő típus.

Filmhu: Milyen típusú rendező vagy, a mindent gondosan megtervező, storyboardos fajta, vagy lazább, improvizatívabb?

K. Á.: Tervezni muszáj, ma már nem működik az a fajta filmezés, mint régen, amikor az alkotók a forgatáson gondolkodtak, ötleteltek, és fél napig csak ücsörögtek, hogy hátha eszükbe jut valami. Ez anyagi kérdés: olyan drága a forgatás, hogy muszáj terv szerint haladni. Persze mindig vannak improvizációs kényszerek, át kell gondolni, össze kell vonni dolgokat. Amúgy az anyagi érdekek általában azt kívánják meg, hogy mint egy 60 méteres síkfutásban, mindenki úgy száguldjon, amilyen gyorsan csak lehet (csak mondjuk maratoni távon). Persze nem jó, ha túl gyors tempót kell diktálni, hiszen akkor már tényleg nincs idő megcsinálni rendesen semmit, de az is igaz, hogy a túl lassú tempótól eltunyul a stáb, leül a dolog.

Filmhu: És igazi diktátor rendező vagy, vagy olyan, aki hallgat a javaslatokra?

K. Á.: Szerintem a jó javaslatokra vevő vagyok, de biztos sokan vannak, akik azt érzik, hogy nem tudják eléggé megvalósítani önmagukat, azonban azt hiszem, hogy főként a fiatalok vannak így ezzel, akik mindenáron önmagukat akarják megmutatni, és nem pedig a filmet szolgálni. Az persze igaz, hogy általában elég pontos elképzeléseim vannak a részletekre vonatkozóan is, és egy csomó dologban ugye nem lehet érvelni, mert én így képzelem, más úgy, ennyi, ezek sokszor szubjektív dolgok. De alapvetően meggyőzhető vagyok, bár igaz, hogy elég jó érvekkel kell azt a javaslatot megtámogatni. Nekem az apró részletek is nagyon fontosak, azonban olyanokkal szeretek dolgozni, akiknek vannak ötleteik, de nem sértődnek meg, ha akár csak néhányat fogadok el, mert úgy érzem, hogy a többi nem működik. Van egy jelenség itthon, amit – sok más, annak vélt dologgal ellentétben – tényleg sokszor tapasztalok: sokan vannak, akik rosszul viselik a kritikát, vagy akár csak azt, hogy még nem tökéletes, amit csináltak, egy kicsit csiszolni kéne rajta. A másik probléma, hogy rengetegszer hallom, hogy ez már jó lesz így, ez már majdnem olyan. A „majdnem olyan” persze még „nem olyan” és szerintem pont itt a lényeg. A sok majdnem olyanból lesz aztán a középszerű. Természetesen, a filmkészítés különböző fázisaiban, ahogy egyre konkrétabbak lesznek a helyszínek, a szereplők, stb., az eredeti elképzeléseket is alakítani kell, bár van olyan is, hogy azt érzem, körömszakadtáig ragaszkodni kell az eredeti elképzelésekhez, mert így lesz a legjobb, csak több energiába, időbe kerül.

Filmhu: Mi a véleményed a közönségfilm-fesztiválfilm szétválasztás jogosságáról?

K. Á.: Szerintem jó és rossz film van, a gond ott van, amikor túlságosan kategóriákban kezd el az ember gondolkodni. Van olyan film, amely szerzői attitűddel készült, és van olyan, ami nem - ez valós különbség. Az előbbit az jellemzi, hogy jól láthatóan ott van rajta az alkotó kézjegye, egyéni látásmód jellemzi. Az ilyen filmeket egy vagy több probléma foglalkoztatja, ezzel szemben vannak a szórakoztatni vágyó filmek, amelyek ritkán törekednek formai-tartalmi eredetiségre, mert általában bejáratott panelekből építkeznek, bár mindenre van ellenpélda is. Ugyanakkor természetesen létezik olyan – rossz – szerzői film is, amely szintén panelekből építkezik, blöfföl, másokat másol, felszínesen tárgyal egy problémát, és ha megkapargatjuk a felszínt, nincs alatta semmi. A szerzői film ereje elsősorban nem a témájában, hanem a megközelítésében áll: hogy milyen mélységeit, vagy éppen milyen, eddig nem, vagy nem így látott aspektusát tudja megmutatni egy problémának, s mindezt eredeti módon.

Filmhu: Mivel foglalkoznál, ha nem filmezhetnél?

K.Á.: Zenélnék. Kiskoromban tanultam hegedülni, majd a gimnáziumban és utána még egy darabig tessék-lássék klasszikus gitározni. Persze a filmezés, vagy korábban a filmezés vágya mindig a háttérbe szorította a zenélést, de nem a zeneszeretetemet. Később több zenekarban is basszusgitároztam, többek között az I love you zenekarban, amellyel a Diákszigeten is többször felléptünk, illetve egy Zacc nevű rockzenekarban. Az utóbbi karrierje az iregszemcsei rockfesztiválon ívelt fel a csúcsra. Szóval zenét írnék, de persze most egy hipotézisről beszélünk, mert ehhez annyit kéne még tanulnom, hogy kb. újra kéne születnem. Amolyan modern, avantgárd dzsesszes, kortárs komolyzenés zenét csinálnék, enyhe rockos beütéssel. Ha pedig mondjuk még meg is süketülnék, akkor festenék: a figurativitás és a nonfigurativitás közti nagy olajképeket festegetnék. Hasonló hangulatú képeket festenék, mint a filmjeim, de azt hiszem, hogy élénkebb színei lennének. Fontos nekem a humor, az irónia, és biztos, hogy mindenben ott lenne, amit csinálok. Az önreflexió alapvető számomra. Nem tudok időnként nem kívülről nézni magamra. Valahogy ijeszt a gondolat, hogy túlságosan komolyan vegyük saját magunkat. És olyankor egy kicsit nevetni kell.