Teketória (1976, r.: Maár Gyula)
„Még egyszer átölelni mindent" — sóhajtja vágyakozva a 40 éves Teréz, aki válása után lelki válságba kerül. Otthonába vonul vissza, ahol színes ruhában es parókában szórakoztatja magát, levertségét találkozókkal próbálja. Maár Gyula filmje néhány tétovázó nap története, Törőcsik Mari alakítása mégis megrendítően mélyre megy, azt ábrázolja, milyen nehéz is azzal a gondolattal mit kezdeni, hogy már inkább múltunk van, mint jövőnk.
Koltai hosszú, egyben tartott, ugyanakkor mozgékony snittekben örökítette meg Teréz teketóriázását. „A kameramozgás olyan volt, mintha egy balettet szolgálnánk. Olyan szabad és olyan bonyolult. Akár egy jól megkoreografált táncelőadás, amelynek vannak nyugvópontjai." (Forrás: Új Szó) A hetvenes években több filmben is együtt dolgozott Maár Gyulával, és „a műtermi világításban élenjáró magyar operatőr lett". „Itt találta föl azt a sajátságosan rá jellemző félhomályt, ami annyira a természetesség érzetét képes kelteni, mintha lámpák nélkül, természetes derengésben állott volna elő". Az idén ötvenéves filmet április 9-én vetítik a Puskin moziban a Maszek Filmklub eseményén. (VD)
Ha a férfi igazán szeret (r.: Luis Mandoki, 1994)
Kevés szó esik Koltai 90-es évekre koncentrálódó holywoodi munkásságáról, pedig a korszak amerikai sztárjainak java részét volt alkalma fényképezni. A Szédült hétvége című Hálaadás napi vígjátékban például Robert Downey Jr és Holly Hunter alakította az ünnepre hazalátogató testvérpárt és Jodie Foster ült a rendezői székében. Talán azért kap kevés figyelmet ez a korszaka, mert Amerikában igazi remekmű nem került ki a kezei közül, megtapasztalta viszont a holywoodi rendszer szigorú korlátait, amelybe nehezen volt beilleszthető a kezdeményező alkotótársként elképzelt „dramaturg-operatőr" szerep, és ahol a sztárrendszer miatt sokszor fontosabb a színészt előnyösen mutató fényképezés, mint a történetből, a karakter lelki állapotából logikusan következő képalkotás.
A Meg Ryan és Andy Garcia főszereplésébel készült Ha a férfi igazán szeret két okból emelkedik ki Koltai amerikai korszakából. Az egyik legbefolyásosabb kritikus, Roger Ebert négy, tehát maximális számú csillaggal értékelte, és friss, eredeti és ambíciózus filmnek nevezte , amely hiteles módon nyúl az alkoholizmus problémájához. A másik, hogy atipikus alakítást láthatunk Meg Ryantól, akinek a karrierje a romantikus komédiák kőtödött össze. A film mellékszerepeiben is olyan neves színészek bukkanak fel, mint Ellen Burstyn és Philip Seymour Hoffman. (VD)
Megáll az idő (1982, r.: Gothár Péter)
Vannak filmek, amelyeket gondolkodás nélkül Koltai Lajoshoz rendelünk, mint A napfény íze, a Mephisto, vagy a Maléna, de Gothár Péter kultfilmmé avanzsált Megáll az idő című alkotását is ő fényképezte. Az egyik legismertebb nemzedéki közérzetfilm története majdnem könyv formájában öltött alakot, de Bereményi Géza író úgy döntött, hogy inkább forgatókönyvet ír saját kamaszkori emlékeiből, és ’80-as években Gothár segítségével visszatekint a menő ’60-as évekbe. Így került vászonra ennek a kamasz fiúnak a története, aki Elvis-re tombolt, a barátaival együtt üvöltötte, hogy „Guzmir, guzmir, mondd meg nékem, mi az a lep”, betépett a Coca Cola-tól, miközben ámulattal nézte a kicsit idősebb anarchista Pierre-t, amit azt kiabálja, hogy „Le a csecsemőkkel, éljenek a csajok!”
Koltai nem a realisztikus ’60-as éveket vitte vászonra, sokkal inkább egy elemelt, ábrándos világot teremtett, amely nosztalgikusan tekint vissza a kamasz évekre - és valljuk be, majdnem mindannyiunknak megszépül később a bimbó ifjúságunk, bármely évtizedben is estünk át rajta. Az operatőr roncsolt filmnegatívra forgatott annak érdekében, hogy karcosnak és régiesnek tűnjön a kép, a levegőbe krétaport szórt a fátyolos látvány kedvéért, és újra, meg újra feltűnnek az éles és vibráló neonfények, amitől igazán menő lesz a látvány. (MJA)
Örökbefogadás (1975, r.: Mészáros Márta)
Külföldön feminista filmként ünnepelték, Berlinben Arany Medvét nyert Mészáros Márta Örökbefogadása, amelyben a rendező azt tette, amit mindig: valós nőket mutatott meg a valós problémáikkal, és nem férfi rendezők szűrőjén keresztül elképzelt sorsokat. Az Örökbefogadás fő karaktere Kata, vidéki, özvegy munkásasszony, aki a negyvenes éveinek az elején jár. Szeretne gyereket, de nős szeretője elzárkózik a lehetőség elől, még akkor is, ha Kata egyedül nevelné fel a kisbabát. Egy nap az asszony megismerkedik Annával, a közeli intézetből szökött kamaszlánnyal, akivel szép lassan megváltoztatják egymás életét.
Bár a rendező leginkább Ragályi Elemérrel és Jancsó Nyikával dolgozott együtt, de több korai filmjében Koltai Lajost kérte fel operatőrnek, így az Örökbefogadás esetében is. „(…) bőrünkön érezzük a két nő lelkiállapotát. Ehhez természetesen erősen hozzájárult Koltai Lajos kamerája is, ami szinte végig szuperközelikkel dolgozott: látjuk a szálló port a gyárban, a dolgos kezeket, a bőr felszínét, a pórusokat is majdnem, ajakakat, amik nehezen nyílnak szólásra, szempillán megcsomósodott festéket, szinte a bőr alá is bekúszik a kép. Mi pedig megyünk vele az apró részletekig, egészen addig, amíg már meg nem érezzük az apró rezdüléseit is” - írtuk Koltai munkájáról, amikor 50 éves évfordulóján újranéztük Mészáros Márta filmjét. (MJA)
Mephisto (1981, r.: Szabó István)
Egy hamburgi színész, Henrik Höfgen (Klaus Maria Brandauer) arról álmodozik, hogy sztár lesz belőle, az országos hírnevet pedig Mephisto színpadi szerepe hozza meg neki. Közben azonban a weimari köztársaság megbukik, a nácik hatalomra kerülnek. Höfgen elhagyja családját és szeretőjét, feladja saját elveit, hírnevének és hatalmának megőrzése érdekében üzletet köt a nácikkal. Örökérvényű történet az ember és a hatalom viszonyáról, egy 20. századi Faustéról, aki végső soron saját magát csapja be, miközben szemet huny a rendszer szörnyűségei felett a saját érvényesülése kedvéért.
A magyar filmtörténet egyik legismertebb alkotása, Szabó és Koltai trilógiájának első része (amelyet a Redl ezredes és a Hanussen követett) az 1982-ben a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját elnyerő Mephisto. Koltai szerint a film fő feladata az volt, hogy az adott kor és világ eleganciáját adja vissza. Ez melegséget és sajátos színeket igényelt a képeken, főként a barna árnyalatait használta. A film elején, a „forradalmi” szakaszban Höfgen még egy szegényebb világból érkezik, amit Koltai egyszerűbb látványvilággal és technikával ábrázolt. Ahogy a karakter emelkedik a társadalmi ranglétrán, úgy vált „nagyvonalúbb” képi megoldásokra. A film feledhetetlen fináléjában a galériáról indulva, a zenével összhangban, egyetlen mozdulattal nyílik ki a tér, feltárva a hatalmas, horogkeresztekkel teli „őrületes” stadiont, ahol az elkárhozott színész is szembesül azzal, hová jutott. (HB)
Maléna (2000, r.: Giuseppe Tornatore)
Maléna a nagybetűs Nő a szicíliai kisvárosban: minden férfi bolondul érte, de talán egyikük sem annyira, mint a kamasz Renato, aki őrülten szerelmes lesz belé. A fiú számára igazi istennő, jobban áhítja, mint a férfivá válást jelképező hosszú nadrágot, és nincs is nagyobb kín, mint a partvonalról végigkövetni a nő tragikusan alakuló sorsát. A második világháború idején járunk: jönnek a németek, Maléna megözvegyül, és prostitúcióra kényszerül; a szépséges nő ráadásul egy náci tiszt szeretőjévé válik, ami még inkább a közutálat tárgyává teszi a helyi nők körében, akik eddig is féltékenyek voltak rá. A Maléna az erotikus felhangokon túl megrendítő dráma, és a Cinema Paradisónál kevésbé szentimentális felnövéstörténet is, amiben minden, beleértve Koltai kameráját is szó szerint a címszereplőt alakító Monica Bellucci körül forog.
Tornatore Az óceánjáró zongorista legendája című filmjük után kérte fel ismét a magyar operatőrt. Koltait művészi érzékenysége nem csak abban segítette, hogy kamerájával intím közelségbe kerüljön a világhírű színésznőhöz, hanem a sziciliai kisváros karakteres arcait, tikkasztó hangulatát is úgy ragadja meg, hogy még a leghidegvérűbb néző leizzadja magát a végére. Munkáját Oscar-díjra is jelölték. „Hiába áll tőlem Monica Bellucci tíz centire, akkor is csinálom a dolgom, és úgy kell őt világítanom, hogy csodálatos legyen. Eszembe nem jut, hogy úgy nézzek rá mint nőre, a feladatomat végzem, csak erre koncentrálok” - idézte fel néhány évvel ezelőtt Koltai, amikor az alkotást a Budapesti Klasszikus Film Maraton nyitófilmeként vetítették. (HB)
Édes Emma, drága Böbe (1992, r.: Szabó István)
Szabó István filmje kíméletlen és elég pontos reakció volt az 1989-es rendszerváltásra, ami már csak annak fényében is nagy eredmény, hogy nem sokkal a demokratikus fordulat után került a mozikba, amikor az ország épp csak ocsúdott a harmadik köztársaság első éveinek meglepetéseitől. Az Édes Emma, drága Böbe címszereplői fiatal pedagógusok, akik vidékről Budapestre költöznek, ám nem tudják fizetni a lakhatásukat, így egy pedagógusszállón élnek, nagyjából 300 sorstársukkal együtt. Emma (Johanne ter Steege - Bánsági Ildikó szinkronhangjával) mellékállásban takarítást vállal gazdag családoknál, Böbe (Börcsök Enikő) pedig úgy tűnik, más üzelmekkel próbálja kiegészíteni az alacsony fizetését. Szabó és Koltai a kisrealizmus eszköztárát vetik be, hogy átadják a '90-es évek elejének jellegzetes hangulatát. Egy egész társadalom tükröződik vissza a két főszereplőben, akik bár felnőttek, a kollégiumi éveket idéző szálló folyosóin, valamint a megváltozott körülmények miatt bizonytalan gyerekekként botladoznak, és próbálják megtalálni a helyüket egy új berendezkedésben. A film sokat foglalkozik az átmenet nehézségeivel, főleg az eredetileg orosztanár Emma átképzésével, akit, sorstársaival egyetemben, angoltanításra próbálnak továbbképezni, nem túl sok sikerrel.
Szabó filmjéből egy útkereső, egzisztenciális válságban szenvedő, a változást nehezen viselő közösség képe rajzolódik ki, az Édes Emma, drága Böbe jellegzetes hangulatához pedig sokat hozzátesznek Koltai Lajos képei. A vizualitás minimalista és letisztult, Koltai rendkívül pontos svenkekkel dolgozik, a kamera sokszor dokumentarista stílusban követi a két szereplőt a budapesti utcákon. A filmen végig érezhető a hitelességre való törekvés, az Édes Emma, drága Böbe egy méltatlanul keveset emlegetett, provokatív és kissé lehangoló mű, ami szinte példátlan látleletet ad a '90-es évek elejének magyar társadalmáról és az akkori közhangulatról. (PVÁ)
Jutalomutazás (1975, r.: Szalai Györgyi & Dárday István)
Tavaly volt 50 éves a Budapesti Iskola egyik alapfilmje, ami fél évszázad után sem vesztett semmit az erejéből. Koltai Lajos pályáján egyébként különösen fontos mérföldkövet jelent 1975, hiszen 3 fontos munkáját is abban az évben mutatták be: az Örökbefogadás, és a Déryné, hol van? mellett a Jutalomutazás is megkerülhetetlen művé vált. Sőt, ez a film is Koltai operatőri sokoldalúságát bizonyítja: a mester otthonosan mozog a nagyobb költségvetésű játékfilmek, és a fikciós dokumentarizmus terepén is.
A Jutalomutazás kulcsa a minimalizmus: Koltai csak akkor mozgatja meg a kamerát, amikor annak fontos dramaturgiai szerepe van, miközben bámulatos, ahogy egy-egy képpel érzékelteti az iskola, vagy épp a főszereplő Tibi (Borsi József) és családja lakásának markáns hangulatát. A képek atmoszférateremtő erejét az 50. évfordulóra időzített cikkünkben is kiemeltük: „Koltai Lajos operatőr képei olyan elevenséggel ragadják meg a kor hangulatát, hogy azok az összes érzékszervünket bekapcsolják, a látottak szinte átszivárognak a képen: a vastag porcelán tányérban gőzölgő húsleves illata, az üvegvitrin tetején heverő csipketerítő tapintása, a henger alakú vizespoharakból kortyolt rizling savanyúja, a puhadobozos Fecske cigaretta füstje, a zsiguli benzinszagú pöfögése. Könnyen romantizálni lehetne ezt az atmoszférát, ha nem szembesülnénk újra és újra azzal, mennyire fullasztó ez a világ." A Dárday-Szalai páros és Koltai elsősorban közelképekre, és az említett hangulati elemekre építve tárják fel egy abszurdba hajló puhadiktatúra belső működését, amiben az átlagemberek már csak összezavarodni tudnak, és egy egyértelműnek tűnő előnynek, azaz egy angliai, egyetlen diák számára biztosított iskolai utazásnak sem tudnak önfeledten örülni. (PVÁ)
