mélyen létezik
Garas Dezsővel a Hoppában
L.K.: Már szeretek filmezni, de régebben csak szerettem volna. Annyira akartam, hogy ettől aztán begörcsöltem. Amikor fiatal voltam, sietettem az időt, mert úgy éreztem, hogy több illetne meg. Mindig nagyobb és több feladatra vágytam. Aztán elkezdtem megbecsülni azt, ami van, kezdtem értékelni, hogy a kamerával szemben állok, és olyan feladatok zömét kapom, amelyek értékesek, van mit megosztanom a nézőkkel. A film sokat tisztított rajtam, pucolt le rólam. Az egész életem arról szólt, hogy szerepekbe menekültem, a karakterek sorsát szenvedtem és élveztem a sajátom helyett. A filmben nem lehet fakszizni –ha egy tőlem nem megszokott figurát kell eljátszanom, akkor is bele kell mennem az illetőbe.
Az átütést, az igazi egyedüllétet Maár Gyula Hoppá (1992) című filmjében éltem meg először, ahol a felvételen egy huzamban mondtam egy tizennégy perces monológot. Annyira stimmelt ennek a karakternek, Elvirának a zakkantsága az én akkori állapotomra, hogy egy kéj volt tizennégy percen keresztül, leállás nélkül mondani a szöveget. Bántam, hogy vége van. Akkor jöttem rá, hogy a forgatás a filmezés lényege, hogy a filmesek a kamerákkal kísérik azt, ahogyan az ember mélyen létezik. Így kezdődött a filmmel való igazán jó kapcsolatom.
filmhu: Ugyanúgy készül fel egy filmszerepre, mint egy színházi feladatra?
L.K.: A filmnél tudom, hogy rengetegszer vesszük fel a jeleneteket, ezért nem kell kikoptatni, nagyon betanulni egy szerepet, hiszen jószerivel még azt sem tudom, hogy mit akar tőlem a rendező. Lehet, hogy homlokegyenest más gondol a szerepről, mint én. Szintézist kell alkossunk, de az anyaggal kell együtt dolgozzunk. 
Mindig tuti pont
Zolnay Pál Embriók című filmjében
filmhu: Karakterszerep és főszerep között van különbség?
L.K.: A főszerepnél nagyobb a felelősség, jobban kifárasztja az embert. A karakterszerepek és a kis szerepek, ha jól lettek kiosztva, segítik az egészet. Most nagyon nagyképűen fog hangzani, amit mondok, de ki merem jelenteni, mert úgy gondolom, hogy igaz: én segítem a produkciókat, ha kis szereplő vagyok. Mindig tuti pont vagyok. Talán ezért is nem kísérleteztek velem a rendezők nagy szerepekben. Ezt most komolyan mondtam.
filmhu: Nem okozott ez semmiféle törést Önben?
L.K.: Kezdetben okozott. Hogy miért nem én? Bár volt olyan eset is, hogy megnéztem a filmet, és tényleg nem értettem, hogy miért nem én? A fejem lágya csak olyan harminchat éves korom körül nőtt be – akkora már szabad, alkotó embernek, és nem iparkodónak éreztem magam. Egy csomó élettapasztalat gyűlt össze addigra bennem, és másképp álltam már a dolgokhoz.
filmhu: Groó Diána új kisfilmjében az Urlichtben az Embriók után újra együtt játszik a lányával, Jordán Adéllal.
L.K.: Revelatív élmény volt vele játszani – egy percig sem úgy néztem rá, mint a lányomra, hanem mint egy színésznőre. Amikor a figyelmét láttam, a szerepet láttam. Az egyik jelenetben meg is rendültem, eszembe jutott a gyerekkora, amitől komplexebben tudtam megélni a szerepet. Groó Dini filmje álom, vízió, érdekes, szürreális élmény. A nagynénit játszom benne, aki a múltból visszajön a lányhoz, hogy segítsen leküzdeni a vonattól való félelmét.
filmhu: Milyen szempontok alapján választja ki a filmes szerepeit?
L.K.: Nagyon fontos, hogy miről szól a film, és hogy kik az alkotók, a szereplők. Elszórakoztatni a népeket, én már nem kívánom. Amúgy is annyit szórakoznak. Egyik kedvenc filmem a Dogville, ami a legnagyobb Jézus-történet, amit valaha láttam. Nagy örömöm, a Sztornó, amiben Lovasi András anyósa leszek. Nagy rajongója vagyok a Kispál és a Borznak. Imádom a szövegeiket – arra mosogatok, amikor kórházban voltam, ettől gyógyultam meg. Elolvastam a forgatókönyvet, és remek! Aztán még jött ez az az isteni adomány, hogy vele játszhatom! A világ gyönyörű! És a film teljes szereplőgárdája remek. 
Nem kívánja elszórakoztatni a népeket
Lázár Kati az Urlichtben
filmhu: Vígjátékok elképzelhetetlenek?
L.K.: Engem nem keresnek meg gagyival. Most már nem vagyok állandó tagja a Kaposvári Csiky Gergely Színháznak, de ha sem a film, sem én nem tudunk semmi épületeset mondani, akkor nem vállalom el.
filmhu: Annyi felkérést kap, amennyire vágyik?
L.K.: Meg kell mondjam, hogy viszonylag keveset forgatok. Évek telnek el úgy, hogy nem hívnak sehová. Aztán azt gondoltam, hogy ennek így kell lennie. Van egy isteni terv, amit végre kell hajtanunk, és én kapálózhatom, ha valaminek még nincs itt az ideje. Minden vallás örökös figyelemre, belső fegyelemre nevel. Az angyalok pedig segítenek nekünk ebben, csak meg kell szólítanunk őket. Én, a „kótyagos” asszony, vállalom, hogy ezt így gondolom.
filmhu: A 35. Magyar Filmszemlén a legjobb mellékszereplőnek járó díjat vehette át Janisch Attila Másnap és Mari Cantu Rózsadomb című filmjeiben nyújtott alakításáért. Mit jelentenek Önnek a díjak?
L.K.: Jól esik az elismerés, különösen, ha elégedett voltam magammal. Azt hittem, arra a jelenetre kapom, amiről aztán később kiderült, hogy nem került a filmbe. Magamat abban a jelenetben dicsértem, azért a két pillanatért biztos, hogy megkaphattam volna. Úgyhogy el voltam keseredve. Húztam is haza, nagyon zavarban voltam.
filmhu: Ön szerint mitől hiteles egy színész számára egy rendező?
L.K.: Ha nem arra gondol, hogy nagyot akar dobni, hanem valami fontos feszíti, azért csinál filmet, és ezt keresztül is viszi. Ezt egy színész megérzi. Vannak művészek az életemben, akik lenyúzhatják rólam a bőrt, mert nagyon hiszek nekik, bennük. Tarr Béla is addig törhetett be a Werkmeister harmóniákban, ameddig akart, ameddig olyan nem lettem, mint amilyenre vágyott. Örüljön mindenki annak, ha egy ilyen ember kínozza. Fehér György is ilyen volt. Gothár Péternek sok mindent köszönhetek, nála tanultam meg a forgatást. Maár Gyulától is sokat tanultam, életem első szerepe a Végül című filmben volt. 
Örüljön mindenki, ha egy ilyen ember kínozza
A Werckmeister harmóniák postai jelenetében
filmhu: Milyen a viszonya az ifjabb színész generációkhoz, hogyan látja őket?
L.K.: Rengeteg bölcs ember van közöttük. Tisztességesek, és nagyon félre vannak általunk vezetve. Amilyen világot teremtettünk nekik, nektek… sajnos a legjobb szándékkal sem sikerült. Remélem, majd helyrehozzátok. Én is azon vagyok. Találkoztam életemben három olyan emberrel, akiket meg kell ismernetek. Groó Dianával megbeszéltük, hogy portrékat készítünk ezekről a csodákról, miattatok csináljuk, hogy lássátok, mi az igazi, a valódi. Ezek az emberek poklokat jártak meg, és rájöttek valamire. Nem véletlen, hogy megtaláltam őket, merthogy semmi sem véletlen. Van József Attilának egy olyan mondata, hogy „Nem sánta az, aki együtt lelkendezik a csúszkálókkal.”…
filmhu:???
L.K.: Hosszú ideig én sem értettem ezt a mondatot. De éreztem. Most sem értem, csak érzem, de ez több, mint ha érteném. Mindig mindent érteni akarunk, és szerintem ez baj. Ezeknek az embereknek köszönhetően nagyon sok mindent fogunk megérteni, amire eddig soha senkitől nem kaptunk választ.
filmhu: Ha még egyszer újra kezdené, ismét színész lenne?
L.K.: Nem hiszem. Vagy…, tudom is én! Szeretek színész lenni. De most azt gondolom, hogy ehhez kellenek az angyalaim, hogy ehhez bele kell mennem az állatok, növények, elesettek sorsába. Valamit tenni kell a vásznon, a színpadon. Én a leggyávább emberek egyike vagyok. Egyke vagyok, nyolc hónapra születtem, az volt a minta előttem, hogy kímélni kell magam, félteni kell magam. Azt el tudom képzelni, hogy hajléktalanokat, beteg gyerekeket hozok össze állatokkal, és gondoskodom róluk. Nálam két kutya és egy macska van jelen pillanatban, és mindig befogadok állatokat. 
Kellenek az angyalok
Sára Sándor Vád című filmjében
filmhu: Egy színész mit tanulhat az állatoktól?
L.K.: Például a szülést – sokkal szebben szültem volna, ha előtte látom Mici macskámat. Addig nyávogott, amíg a kutya meg én oda nem mentünk hozzá. Aztán elindult a fény a szemében, és elkezdte. Én meg egy vaságyon rettegtem, néztem az órát, a doktor bácsit vártam, aki a huszadik szülését csinálta aznap, és így hoztam egy új életet világra? Hol vagyunk mi ettől? Az állatoktól tanulhatunk.
A színészet attól érvényes, ha vezetve van, és nem öncélúan magamutogató. Vezetésen azt értem, hogy minden szerepnek lelke van, ami, ha megszállja a színészt, baj már nem lehet. Ennek a szentségnek, viszonynak a fő megmutatói pedig az állatok, akik nem locsognak, nem mórikálják magukat, nem álságosak. A macska és a kutya: király. Muszáj védeni őket, mert ha nem lesz állat, nem lesz élet.
