Paul Thomas Anderson új filmjének bemutatója után a metrón mellém ült egy fiatal lány. Vászonzsák lógott a vállán, rajta feketével erősen cenzúrázott szöveg – csupán két szó volt kiolvasható: „Ne hallgassunk.” Ez a csendes kis lázadás a friss filmélmény fényében különösen megérintett, és megerősített abban, hogy Anderson valóban elkészítette 2025 egyik, ha nem a legrelevánsabb filmjét.
Az Egyik csata a másik után Thomas Pynchon 1990-ben megjelent Vineland című posztmodern regényének adaptációja. Paul Thomas Andersonnak nem ez az első Pynchon-műhöz nyúló munkája: a 2014-es Beépített hiba című neo-noir is az író történetén alapszik. A rendező már annak a reklámozása során szóba hozta a Vineland-et, akkor a TimeOut-nak ezt nyilatkozta: „Mindig is szerettem volna adaptálni, de soha nem volt hozzá bátorságom.” Úgy tűnik, a 2020-as évek eseményei végül elhozták számára a megfelelő pillanatot, és elkészítette a filmet, melynek írója, rendezője és producere volt egyszemélyben.
Lazább adaptációról beszélünk, csak az alapkoncepció ugyanaz. Amikor egy régi ellenség sok év után újra felbukkan, egy egykori radikális forradalmár csapat ismét összeáll, hogy megmentse egyik társuk lányát. A különbség az, hogy Kalifornia helyett a mexikói határon, és nem a Reagan-féle ‘80-as években, hanem napjainkban járunk. Már ez is előrevetíti, hogy bár szellemiségében sokat átvesz Pynchontól, a film mégis aktualizált történetet mesél. A French 75 nevű radikálisokból álló csoport forradalmat hirdet a fennálló rendszer ellen: menekülteket szabadítanak, áramellátást biztosító telepet robbantanak, bankot rabolnak. A csoport egyik vezető alakja Perfidia (Teyana Taylor) és a tűzszerészük, Pat (Leonardo DiCaprio) szenvedélyes viszonyba kezd, melyből gyermekük születik. Azonban egy félresikerült küldetést követően Pat újszülött lányával menekülni kényszerül a csoportot végérvényesen felszámolni vágyó Lockjaw százados (Sean Penn) elől. Ezt követi a főcím, majd tizenhat év ugrás az időben. A kamasz Willa (Chase Infiniti) apjával kettesben él a határ közeli Rio Duarteben, míg a megszállott, immár ezredes Lockjaw fülest kap a hollétükről – és újra kezdetét veszi a hajtóvadászat.
Anderson nagyon megragadta a zeitgeistet. A film sorra halad végig az Egyesült Államokat (és az egész világot) feszítő kérdéseken: rasszizmus, nemi egyenlőtlenség, kisebbségek helyzete, az elavult intézményrendszerek, szabad droghasználat, szexuális szabadság, abortusz és még lehetne folytatni. Hátborzongató, mennyire összecseng Rio Duarte “megszállása” a pár hónapja elindult amerikai bevándorlási hivatali rajtaütésekkel. A film a kitartó lázadáson túl nem javasol megoldást – csupán rámutat a rendszer hibáira –, de nem is várható el, hogy egy forgatókönyv oldjon meg évszázadok óta fennálló, mélyen összefonódó társadalmi, gazdasági és kulturális problémákat.
Joggal hihetnénk, hogy egy politikai témákkal ennyire terhelt film nem lehet élvezetes, de Andersonnak mégis sikerül azzá tennie. A 162 perces játékidő szinte elrepül. Míg a prológus éveket ölel fel, a fő cselekmény mindössze negyvennyolc, hihetetlenül intenzív órát mutat be: hőseink egyik szituációból a másikba sodródnak, a történetvezetés pedig dinamikusan váltogatja Pat, Willa és Lockjaw szálait, különböző hangulatokkal gazdagítva a film szövetét.
A felvetett témák árnyalt karakterábrázolás nélkül nem működnének. Bizonyos szereplők ugyan enyhén karikaturisztikusak, de csak ritkán csúsznak át túlzott komolytalanságba. Ennek a legjobb példája a korral egyre humorosabb DiCaprio „Gettó Pat”-je. A férfi a lázadócsoport afféle fehér szövetségese: kissé pipogya, de intelligens, és Perfidia lába nyomát is csókolja. A nő elvesztése után paranoiás, elpuhult füves-iszákossá válik, ugyanakkor szerető apja marad gyermekének. A humor egyik fő forrását ő szolgáltatja: screwball comedy-stílusban, köpenyben és zilált konttyal rohangál a lángokban álló városban, csak hogy feltöltse a telefonját, és azon keresztül elérje Willát. Ez a sodródó, smoker figura, aki mégis képes megtalálni a helyét a káosz közepette, már a Beépített hibában előkerült – érdekes, hogy ez a karakter milyen korokon átívelő. Taylor szereplése sajnálatosan rövid, de amikor azonban jelen van, minden tekintet rá szegeződik. Perfidia domináns, kemény, fekete nő, aki soha nem fél megélni szexualitását. Őt nem lehet belekényszeríteni a hagyományos anya szerepébe sem: ahogy haspólóban, terhesen sorozatot lő a gépfegyverével, talán a film egyik legemlékezetesebb képe.Jelenléte a távollétében továbbra is kísérti a narratívát.
Infinitinek ez az első filmszerepe, és a tiszteletére váljon, hogy Willáról az első pillantás után is látszik, hogy az anyja lánya. Bár csak tizenhat éves, óriási lélekjelenléttel menetel végig a filmen Martens-bakancsában. Sean Penn pedig megfogadta a Trópusi viharban elhangzott jótanácsot, és ezúttal nem tolta fullba a kretént. Jól egyensúlyoz a humor és a helyzet komolysága között: külseje és járása röhejes, de megszállottsága, felsőbbrendűségérzése és hatalmával való visszaélése rémisztő; furcsán, mégis hatásosan működő egyveleg. De muszáj megemlíteni a halál laza Benicio del Torót, a papucs-zoknis senseit, valamint a French 75 ügyének szentelt életű Regina Hall alakítását is.
Az egyik csata a másik után tipikusan olyan film, amit újra és újra lehet nézni, és nemcsak a stílusa miatt. Olyan részletgazdagság jellemzi – a gondolatoktól a díszleteken át a színészi alakításokig –, amit képtelenség elsőre mind befogadni. Tele van kulturális utalásokkal, melyek fele elcsíphetetlen a rohanó tempóban: elejtett félmondatok, szó szerinti idézetek, kompozíciók, sőt konkrét filmjelenetek. Pat például egy ponton Az algíri csatát nézi betépve. Szinte látom magam előtt, ahogy egy-egy részlet az Oscar-kampányok gerincét adja majd. Az pedig borítékolható, hogy a korábban elhangzó „egyszer fent, egyszer lent” kifejezést szó szerint vevő autósüldözés hamar bekerül a klasszikusok közé.
A film legnagyobb meglepetése mégis az egészet átható humanizmusa. Minden élet egyenlő és fontos: ugyanakkora határátlépés rálőni egy munkáját végző emberre, a forradalom bármelyik oldalán is álljon. A történet folyamatosan emlékeztet arra, hogy az embereknek össze kell tartaniuk – közben nem szabad szem elől téveszteni, ki az igazi ellenség. A kétségbeesett apának mindenki – az apáca, a rendőrségi adminisztrátor, a karateoktató, de még az útszéli dinnyeárus is – úgy segít, ahogy tud. Az empátia és a szolidaritás a közösség alappillérei, és a közösségben van az erő.
„Nem maradhatsz majd otthon, testvér”– így kezdődik Gil Scott-Heron Revolution Will Not Be Televised című verse, mely a filmben is visszatérő motívum. Nincs egyetlen helyes út a lázadáshoz; a lényeg, hogy cselekedni kell. Talán ez a befejezés üzenete is. A változás eléréséhez még a legapróbb tett is számít: felvenni a vászontáskát, megkérdőjelezni a történelemtanárt vagy elmenni a három órára lévő tüntetésre. Mást úgysem tehetünk, csak megküzdjük az egyik csatát a másik után.
