Szindbád Majmunkához hajol, miközben a húsleves gőzölög az asztalon, nyakában kendő. Majmunka egy villával babrál, majd rákérdez: – Szóval azért jöttél, hogy szóljak az aranymíves feleségének? – Hát, igen – válaszol Szindbád lesütött szemmel, majd belekanalaz a levesbe.
Ez a jelenet az egyik legtömörebb, legtöbbet látott standfotó, Huszárik Zoltán Szindbád-jának az egyik képe alapján ugrott be, s tökéletesen illusztrálja és indokolja is a standfotó létét, lényegét. S ez a személyes példa, amit B. Müller Magda számtalan fotója közül egyről ugrott be, csak egy apró, de fontos mozzanatra, az emlékezésre, az esszenciális jellegre hívja fel a figyelmet.
A standfotó jelentőségéről nem nekem kell értekeznem, vannak erre nálam jóval alkalmasabbak. Amikor azonban értesülök a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány állományáról -- rögtön átlátom az értékét. Több mint 1000 film fotóanyaga teljesen digitalizálva, számos szempont szerint kereshetően, 1945-től, gyakorlatilag egyfajta kötelespéldány rendszerben a mai napig – egykori könyvtárosként (és ismervén valamennyire a magyar közgyűjteményes állapotokat) is érzem ennek a jelentőségét.
 |
| Szinte költői tömörséggel Huszárik Zoltán és Dayka Margit - Szindbád. Fotó: MFFA |
A történet 1988-ban kezdődött, amikor a Filmgyár megbízza B. Müller Magdát a fotógyűjtemény (akkori nevén Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény) vezetésével – ez gyakorlatilag az állomány megmentését jelentette. A jogutód nélkül megszűnő intézmény fotóarchívuma kalandos utat járt be, az állam az egyik kezéből a másikba pakolta az anyagot, s B. Müller Magda és férje, Bauer György nélkül valószínűleg egy alagsori gyűjtőben végezte volna – végül az állam az 1990-ben létrehozott Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítványnak (MFFA) adta át a kezelői jogot. Ám a film-, fotóesztéta Bauer és standfotós felesége (aki addig a Szindbád-on kívül olyan produkciókban dolgozott, mint az Utazás a koponyám körül, Régi idők focija, Mephisto, Redl ezredes – összesen 60 filmet fotózott) hallatlan energiával és lelkesedéssel nekilátott az állomány szervezésének, archiválásának.
A rendszerváltás utáni rendezetlen dokumentációs állapotokat a személyes kapcsolatok oldották meg, gyártásvezetők, ismerősök segítettek az immár nem állami filmek fotóit összegyűjteni. A nagy munka pedig 17 évvel ezelőtt vette kezdetét, melynek során a mára már ezres nagyságrendű filmanyag fotóit – egy-egy film albumában 2-300 van belőlük, ezt először válogatni kellett – digitális hordozóra kellett konvertálni. Ez óriási munkát jelentett, ráadásul a mostoha anyagi körülmények miatt az anyag gondozói a magánvagyonukat sem kímélték, csak hogy a munka folytatódhasson (ez 1990-től 1997-ig az Artphoto nevű vállalkozáson keresztül érvényesült). Arról nem is szólva, hogy pl. sikeres fotósként sokkal jobb egzisztenciális kondíciók érhetőek el, mint a fotógyűjtemény gondozójaként.
A projekt két éve készült el. Így, ha valakinek ma szüksége van egy magyar standfotóra, képre, az interneten keresztül tíz perc alatt hozzájuthat a jó minőségű, nagy felbontású fotóhoz. A fotógyűjtemény ezen felül helyben is biztosítja a böngészés feltételeit, könyveket ad ki, kiállításokat szervez (a Filmszemlén kiállított Huszárik- vagy Fábri-kiállítás anyaga is innen származott), ha egy kiadó a magyar filmmel kapcsolatos képes könyvet adna ki, kincsesbánya neki ez a hely, s számos (fotós, filmes) oktatási program kapcsolódik az anyaghoz.
Bár a filmes területen ilyet ritkán hallani, kijelenthetjük, ez egy sikertörténet.
Vagy mégsem?
A gondok gyökeréig 2000-ig kell visszamennünk. Az akkori Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, az előtte aláírt 15 millió forintos fenntartói szerződést amely biztosította a működés költségeit, már nem tudta átutalni az alapítványnak, mert az nem volt (kiemelten közhasznú) közalapítvány. A pénzt így a költségvetési intézményként működő Filmintézethez utalta, ahol a költségvetésben a gyűjtemény nem nevesítve, hanem külön költséghely címen szerepelt. Ez az összeg a gyűjtemény 3 fős személyzetének bérét, a helyiségbérletet s a működési költségeket biztosította. A suta megoldás nem kedvezett senkinek, a Magyar Nemzeti Filmarchívum vezetése szerint az alapítvány szabálytalanul működik, illetve a minisztérium most már nem állja az archívum költségeit. Előbbi azért furcsa, mert Gyürey Vera, a Filmarchívum igazgatója felügyeleti jogokat gyakorolt az alapítvány működésében, tehát az esetleges szabálytalanságokról tudnia kellett, utóbbi pedig azért, mert a minisztérium és az alapítvány közti szerződés a mai napig érvényben van.
 |
| Ez egy sikertörténet. Vagy mégsem? Dayka Margit - Macskajáték. Fotó: MFFA |
A kérdésnek azért is van nagy jelentősége, mert az idei nagy filmipari megszorítás a Filmintézetet sem kerülte el. De míg az MMKA a 30%-os forráscsökkenést arányosan valósította meg, az intézet a maga 12%-os leépítési kötelezettségét nem: a gyűjteménynek évi 9 millió forintja bánja a megszorításokat. Ez pedig 60%-os leépítést jelent. (Kérdés, hogy az archívum 263 milliós keretében ez mekkora tétel.) Ez annyit jelentene amúgy, hogy a gyűjtemény dolgozóinak ott kellene hagyniuk a most a filmgyár területén bérelt 150m² területet, s be kéne költöznie a Filmarchívum által felkínált két kis irodába, ahol azonban az archiválás munkáját nem lehetne folytatni, s a munka teljesen ellehetetlenülne, ráadásul egy fővel csökkenne a(z eddig is rengeteget dolgozó stáb) létszáma is. Ráadásul az Alapítvány, digitális anyagával együtt, ki lenne zárva a munkából.
A helyzet tisztázását segíthetné, hogyha az Oktatási és Kulturális Minisztérium nyilatkozna arról, folyósítják-e a gyűjtemény működésére szánt összeget, vagy sem (ahogy a Filmarchívum állítja). Megnyugtatóan rendezné az állomány sorsát, ha a felügyelete (természetesen az érvényben lévő működési kerettel együtt) átkerülne vagy az Országos Széchényi Könyvtár, vagy a Neumann János Digitális Könyvtár kezébe, hisz a gyűjtemény közgyűjteményi funkciókat lát el. Mindkét intézmény szívesen látná is a gyűjteményt, ehhez azonban a Filmarchívumnak el kéne tudnia engedni a Fotógyűjteményt, amihez láthatóan nincs sok kedve.
B. Müller Magda pedig nem enged, ő költözni nem akar, az intézmény remekül működik, engedményeit (lemondanának egy fél státuszról és két helyiségről, ez kb. 2 millió forint mínuszt jelentene) az archívum vezetősége kevesli – ő kitart, fogadkozik, tiltakozik, leveleket ír. (Megkeresésünkre Gyürey Vera kijelentette, a fotóarchívum léte nem forog veszélyben, ezen túl nincs mit hozzáfűznie az ügyhöz.)
Majmunka most Erzsiként mereng el szomorúan a Macskajáték egyik beállításában, mögötte a szoba padlóján képek százai. Tizenhét év után kemény munka, s két bő esztendő után vajon a múlt ködébe vész a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény? Tényleg érdemes a gazdasági racionalitás oltárán feláldozni egy jól, sőt mi több kitűnően működő intézményt?
