Joe (nekünk magyaroknak csak Dzsó) nagy ember, mind emberileg, mind alkatilag. Lassan a hetvenediket tölti, hosszú ősz haja és szakálla van, alig hallod a hangját a elmúlt fél évszázadban elfogyasztott ipari mennyiségű piának, drognak, ciginek és az ezekből következő torokráknak meg a gégeműtétjének köszönhetően – de valami olyan jóleső huncut csillogás van a szemében, olyan egészséges életöröm és elégedettség árad belőle, hogy még ha nem sztorizott volna órákon keresztül Sharon Stone viselt (meg nem viselt) dolgairól meg arról, hogyan ugrott az asztalon keresztül a hülyeségeket beszélő producerek torkának, akkor is nagy flash lett volna csak úgy simán a közelében üldögélni.
És akárhogy is van ez, Oliver Stone-nal együtt rövid időn belül ő már mégis csak a második olyan figura itt a Puskin mozi színpadán, akit gyakran még hollywoodi producerek is csak nagy nehezen érnek el. És most meg itt ül és mesél és lehet bármit kérdezni, ő meg becsülettel válaszol is. És a nagytermet dugig megtöltő közönség hálás is a nyíltságért, magyar közönségtől szokatlan módon jönnek a kérdések megállás nélkül – amik Joe biztatására sokszor magyarul hangzanak el, ő meg úgy tűnik, érti a nyelvet rendesen. Már csak ezért is imádnivaló.
A fanyalgók ezen a ponton csaphatnak persze le, hogy milyen szakmai fórum az, ahol a közönség kérdezgethet kénye-kedve szerint, és nem egy szigorú menetrendű, titkos szakmai fogásokat felsorakoztató előadássorozatot hallgatunk végig, de szerintem nem is ez az igazi célja ezeknek az alkalmaknak. Mert valóban becsúszik egy-két kifejezetten idióta kérdés vagy a témához még lazán sem kötődő, inkább a kérdező önön fényezését szolgáló megnyilatkozás (amiket egyébként a moderátor Szász Attila kifejezetten jó érzékkel próbált visszaszorítani, és könnyed hangulatban de határozott kézzel terelgetni a beszélgetést az aktuális témához tartozó mederben) – szóval hülyék mindenhol vannak és lesznek is, de egyrészről Joe nem nagyon zavartatta magát, másrészről meg mégis csak az a fickó sztorizik itt nekünk, akit a világ minden táján szeretek vagy utáltak már, évekig magasan a legjobban fizetett író volt Hollywoodban, aki egy olyan, szalvétára írt filmötletért kapott kerek 4 millió dollárt, amiből aztán sosem lett film, vagy aki egy vitás helyzetben durva levelekkel próbálta halálba terrorizálni a közismerten szívproblémákkal küszködő producert. Ez utóbbit egyébként röhögve meséli el, ahogyan azt is, hogy sajnos nem jött össze a terve, mert a fránya producer életben maradt. És amikor azt kérdezik tőle, hogy az Elemi Ösztön forgatásán ő tartott-e továbbképzést a színészeknek a szex&drog&roc'n roll témakörben, akkor derűsen idézi fel, hogy a forgatásról természetesen ki volt tiltva, de azért tudott volna nekik mit mesélni....
Madarász Isti, a cikk szerzője jobb oldalt előrehajolva
Szóval a szakmaiság kérdését lezárandó, hogy okosabb forgatókönyvírók lettünk-e a második nap végre, azt nem hiszem. De hogy lelkesebbek, ihletettebbek – az majdnem biztos. A szakma tudományos alapjait már rég megírták, meg kell venni a könyveket, oszt' el kell olvasni őket. De bátorítást, inspirációt nyerni már sokkal nehezebb – és erre jön Joe és olyan dumát nyom, ráadásul borzasztóan hitelesen, hogy „Csak csináld, írj sokat, írj folyamatosan, ne légy lusta hanem ülj a seggeden és gépelj és ha jó vagy, akkor egyszer csak ki fogsz tűnni és valaki észre fog venni – mert velem is ez történt.” Meg hogy fogalma sincs, hogy miért teszi a főhőse azt, amit tesz, de ha az tűnik a helyes megoldásnak, akkor azt kell tenni. És ha egy karakter követel magának egy sorsot akkor azt meg kell írni – de persze ebben sincs demokrácia, tudni kell, mikor kell elkussoltatni egy izgága karaktert – mondja. De erről is úgy mesél, olyan természetesen és magától értetődő egyszerűséggel, hogy az ember elhiszi neki, hogy az Elemi Ösztön nyomozója, a Music Box ügyvédnője és újabban a ószövetségi Makkabeus familia Júdása (meg titokban talán a Showgirls táncosnői) tényleg ott laknak a dolgozószobájában és ő ezekkel a figurákkal beszélget, vitatkozik vagy csak egyszerűen figyeli őket és tanul tőlük.
Joe kétnapos ittléte egy dolgot biztos elért: az embernek írni támadt kedve. Leülni és megírni valami nagyon jót. Mert csak azt érdemes, csak valami különlegeset, valami egyénit érdemes ezek után papírra vetni. Nekem pl. óriási meglepetés volt most újranézni az Elemi ösztönt, ami kb. 15 évvel ezelőtt egészen más dolgok (cicik) miatt izgatott, mert most kiderült, hogy ez valóban egy zseniális thriller, hogy komplex, rejtélyes karakterek feszülnek egymásnak olyan élvezetesen adagolva, hogy ez az élmény szinte még Sharon Stone.... khm.... jelenteit is elhomályosította. Szinte.
A közönség egyébként feltűnően fiatal, az átlagéletkor 30 körül lehet, valaki nagyhangon magyarázza is a telefonjába, hogy „Itt kellene lennetek Feri, a ti generációtokból miért nincs itt senki?” Nem tudom, Feri melyik generáció képviselője, de pl. üdítő kivételként Sopsits Árpád és Vágvölgyi B. András azért itt vannak, még kérdeznek is, a lelkesedés láthatólag rájuk is átragad – hisz Joe mégis csak együtt iszogatott Hunter S. Thompson-nal és így egészen más szemszögből tudja elmondani a véleményét a regényeiből készült filmadaptációkról (amik szerinte amúgy szarok, mert nem ragadták meg Hunter igazi szellemiségét).
Középen Naomi, Joe Eszterhas felesége és négy gyermekének anyja
Külön élmény, hogy elhozta két fiát (az egyik azzal lopta be magát a közönség szívébe, hogy megmutatta a karjára tetovált hatalmas magyar címert) és a feleségét, Naomit is – akiről mint bevallotta, a Showgirls főszereplőjét nevezte el. Az asszony iszonyú jó fej, néha előreszól a közönség soraiból, hogy „Joe, még azt a sztorit is mondd el, mikor megfenyegetted azt az újságírót” amikor pedig az anyagi ill. kritikai bukásokról érkezik egy kérdés, szót kér, hogy elmondhassa, ő hogy látja, a férje hogyan dolgozza fel ezeket a traumákat. Egyébként is gyakran szóba kerül, Joe rendszeresen, de mindig nagy szeretettel említi olaszos temperamentumú feleségét, akivel kapcsolatban a családos írók nehézkes időbeosztását firtató kérdésre adja a „Ha nem töltenék elég időt a gyerekekkel az írás miatt, egyszerűen lepofozna” választ.
Különösen szórakoztató, mikor a forgatókönyvírás szabályai kerülnek szóba – „Marhaságok, sosem foglalkoztam velük”, ill. a népszerű szemináriumok ill. előadóik, mint pl. Robert McKee és társai. Megköszöni a kérdést, mert így legalább alkalma adódik kifejteni, hogy mennyire utálja még a fajtájukat is, hiszen ők mind alávaló, szemét se*****k és ki*****tt idióták, akiket ki kéne vinni az udvarra és le kéne lőni. Mert hol vannak McKee filmjei? - kérdi ő. Az az ember nem csinált még semmit, csak beszél a levegőbe és elveszi a pénzeteket! És aztán kb. azzal finomítja a mondandóját, hogy “Magyar vagyok, bocsássatok meg, kicsit erősebb a temperamentumom. De attól még igazam van, ezek mind csaló gazemberek.”
A nagy vidámságra azért jutott komolyság is. Amikor a háborús bűnös apáról és az őt védő lányáról szóló filmje, a Berlinben Arany medvét nyert Music Box bemutatása után másfél évvel kiderült, hogy a saját apját hasonló vádakkal fogják perbe, elmondása szerint megszakadt a szíve. És azokban a percekben, mikor erről beszélt keserűen monoton hangon, arról, hogy soha többet nem állt szóba az apjával, hogy nem láthatta az unokáit, hogy még a halálos ágyán sem látogatta meg – majd csendben hozzáteszi, hogy mindezt élete végéig bánni fogja – na, akkor igen nagy csönd volt a teremben. Mert annyira átjött, hogy ennek a pénzzel és nőkkel és dicsőséggel gazdagon megáldott embernek sem könnyű az élete – és ezt most kivételesen őszintén elénk is tárta. A nagy Joe Eszterhas. A hollywoodi Fenevad. Itt, a Puskin mozi színpadán.
A második nap végén valahogy így zárta a mondandóját: „A pályám elején írtam egy cikket. Később abból írtam egy regényt. Azt jelölték egy díjra, amit ugyan nem kaptam meg, de a zsűriből valaki megkérdezte, írnék-e forgatókönyvet. Nem tudtam mi az, de persze elvállaltam. És most meg itt vagyok. Úgyhogy írjatok sokat, legyetek kitartóak, dolgozzatok keményen – a jó sztorit senki sem tudja visszautasítani, nem az összeköttetés számít, nem az iskola, hanem a jó történet, mert az minden határon áttör. Sok sikert nektek, imádkozom értetek, magyar testvéreim!”
Taps. Taps. Taps. Taps. Lelkes és hálás tapsvihar volt a válasz.
Középen baseball sapkában Vágvölgyi B. András
A szünetekben a népek persze sorban álltak aláíratni vele mindenféle relikviát, legtöbben a zseniális Hollywoodi Fenevad című könyvét vagy az Elemi ösztön DVD borítóját tették elé, aztán mikor valaki a torokrákból való felépülése után írt, Istenre találásának történetét megörökítő, “Crossbearer: A Memoir Of Faith”-t nyújtotta oda, egészen meghatódott és külön megköszönte, hogy ezt hozta. Sajnos nyuszi voltam, mert nem mondtam neki, hogy én szívesen megrendezném az ebből írt forgatókönyvét – de Joe, ha esetleg ezt olvasod – beszéljünk majd erről, mert jól járnál velem!
Utóirat: A végén bejelentették, hogy a mesterkurzus sorozaton belül hamarosan eljön Quentin Tarantino is. Ide hozzánk, velünk vagy inkább nekünk dumálni. És kíváncsi lennék, hogy van-e olyan ember, aki azt hiszi, hogy majd Tarantino nekiáll forgatókönyvírást tanítani. Hogy hányadik oldalon minek kell következnie és hogy hogy hány beat legyen két plot point között. Mert fogadok, hogy kiül majd a hülye vigyor a képére és leállíthatatlanul, iszonyatosan hadarva de hatalmas lelkesedéssel mesél majd arról, milyen volt megírni a Ponyvaregényt, hogy miért hülyeség, hogy nem szabad hosszú monológokat használni és hogy miért valami soha nem hallott taiwani akciófilm a világ legjobb mozija. És most komolyan – kell ennél több?
