Ha lenne olyan kifejezés, hogy testdráma, az írná le igazán a Titán című filmet. A főhős, Alexia (Agathe Rousselle) az autóval való szex után látványos és groteszk testi változáson megy át, miközben megküzd a saját gyerekkori traumájával, az apjával való rideg kapcsolattal és a kötődési problémáival. A film második felében feltűnő tűzoltóparancsnok, Vincent (Vincent Lindon) pedig a fia eltűnése miatt őrül bele a magányba és az egyre gyengülő fizikuma miatt nyúl a szteroidokhoz.
De mi többet lehetne erről a filmről elmondani egy avatatlan nézőnek? A trailerből sem tudunk meg sokat, csak ennek a furcsa alkotásnak a bizarr és kaotikus hangulatát érezzük, de a filmet látva ez nem véletlen. Ugyanis minden pillanatban valami váratlant tartogat, amire a néző egyáltalán nem számít, ami kibillenti a komfortzónájából, amitől feszeng, ami miatt az egész nézőtér mozgásban van. Recsegnek-ropognak a székek, mert mindenki fészkelődik, nem bírja a francia rendező zseniális agyából kipattanó különös és megbotránkoztató eseményeket, amikben legalább annyi realitás van, mint amennyi valószerűtlenség. Még a sok mindent látott horrorfanatikust is meg tudja lepni Ducournau.
Gyakorlott filmnézőként azt hiszed, hogy már mindent láttál, és akkor jön a szex egy Cadillac-kel, és ez csak a Titán első öt perce. 1895-ben az emberek egy vonat érkezése miatt rohantak ki a kávézóból, 1937-ben gyerekek pisilték össze a moziszéket a Hófehérke és a hét törpe félelmetes erdei részén, ’75-ben Pier Paolo Pasolini sokkolta a felnőtt közönséget a Saló dehumanizálásával, a ‘80-as években pedig David Cronenberg járatta csúcsra a testhorror műfaját egészen bizarr módon. Persze, ha keleten nézelődünk, akkor olyan gyöngyszemeket találunk, mint a Tetsuo vagy a Tokyo Gore Police és extrém társai. Az emberi tűrőképesség határa folyamatosan növekedett, a polgárpukkasztó darabok pedig rendre a kor társadalmi szorongásaira reflektáltak.
A Titán bizonyos szempontból a Tetsuo (1989) és a Crash (2004) édestestvére, mert előbbiben a főhős olyan fémfetisiszta, mint Alexia, utóbbiban pedig az autók és autóbalesetek szexuális izgalmat váltanak ki a szereplőkből, ami szintén nem áll távol Alexiától.
De ezek a botrányos húzások nem önmagukért vannak, ott dolgozik a Titánban a rengeteg trauma amortizáló, önsorsrontó hatása. Nemcsak a gyerekkori traumáink lehetnek hatással egész életünkre, a személyiségünk alakulására, hanem felnőttként is élhetünk át őrjítő veszteséget, ami miatt már bármibe kapaszkodnánk, csak feledtessük a fájdalmat. Alexia apja a kislány erőlködései ellenére is rideg és nemtörődöm marad, ami felnőttként nemcsak a férfiakkal való kapcsolatára, hanem az összes emberi viszonyára kihat. Alexia olyan szakmát választ, amiben kiélheti a gyerekkorban „kapott” fémszeretetét: erotikus táncot lejt csodás autókon, hogy a férfitekinteteket kielégítse – meg persze önmagát. Másokkal való viszonyát is a fém határozza meg, a másik emberben is csak a fém kiegészítők keltik fel a figyelmét.
Egészen addig, amíg egyre forróbb nem lesz a talaj, ugyanis Alexia időközben annyira eltávolodik a társadalomtól, hogy brutális bűncselekményeket követ el. A tettei miatt olyan bajba sodorja magát, amiből az önbántalmazás és a saját személyiségének elfedése, megváltoztatása rejti a kiutat. Így találkozik az érzelmileg összetört Vincenttel, aki 10 éve keresi fiát, az időközben elváltoztatott külsejű Adrienben pedig megtalálja azt a megoldást, ami kielégíti a benne lévő hiányt.
Vincentet más is nyomasztja: az egyre gyengülő fizikuma, ami miatt folyamatosan szterodiokkal lövi magát, tűzoltócsapata előtt pedig istenként viselkedik. Két lelkileg meggyötört ember próbál a fizikumával életben maradni, megfelelni a külső elvárásoknak és fenntartani a látszatot, aminek már kósza árnyékai. A Titánban két sérült ember találkozik, akik bár ismerik fájdalmuk okát, élvezik a hazugság adta boldogságot. Mégsem tudjuk elítélni őket ezért, és ebben rejlik Ducournau rendkívülisége. Hiába a megbotránkoztatás, a brutális látvány, a kizökkentő fordulatok, ezek mind nem tudják elfedni a rendező humánus hozzáállását a magányos, kirekesztett vagy épp különc figurákhoz.
Julia Ducournau a francia extrémként fémjelzett filmes vonulatból nőtt ki, amit meghatároz a testhorror, a szexualitás, a brutalitás túlzásba vitele. Ebből a hullámból kevés női alkotó került ki, Ducournau pedig pont a maga női szemszögét tudja hozzátenni ehhez. A terhes Alexia egyrészt önpusztító, a nőiségét elfedő húzásai még mélyebben fájnak, amikor azt látjuk, hogy melleit és egyre növekvő hasát szorítja le, csak hogy férfinak tűnjön. Hiába látszik Alexia egy talajt vesztett, rettegő figurának, még őt is meg tudja hatni Vincent vak szeretete, amit többször ki is mond a nőnek. Két mentálisan roncs ember talál egymásra, akik közt nemcsak apa-fiú (lány) alakul ki, hanem egyfajta szeretői, apakomplexusos viszony is megcsillan.
Erre a szerepre olyan színésznőt kellett választani, aki nemcsak a testi deformációkat tudja hitelesen átadni, hanem szavak nélkül is képes megjeleníteni minden érzelmet, legyen az sóvárgás, félelem, öröm vagy szenvedés. Agathe Rousselle nem színésznő, hanem modell, akit instagram profilja által találtak meg. Tomboy külseje, brutálisan sokat eláruló szemei, szikár testalkata tagadhatatlanul erre a szerepre determinálták. Vincent Lindon ezzel szemben évtizedek óta népszerű francia színész, aki a pletykák szerint két évig edzett erre a szerepre. Izmos külseje, magabiztos, határozott, erős fellépése félelmet kelt, egészen addig, amíg kétségbeesésében el nem kezd táncolni, hogy Alexiában is feloldja a feszültséget.
Apropó tánc: Ducournau filmjeiben a táncjelenetek nem alibik, a Nyersben és a Titánban is személyiségformáló szerepük van. Zseniális érzékkel választ dalokat, amelyek így képesek a meghatározó jeleneteket egy újabb réteggel gazdagítani. A Titánban a Doing it to Death előrevetíti szinte az egész filmet, a She’s Not There árulkodó választás azon a ponton, amikor Alexia úgy dönt, hogy a férfi mellett marad, a Light House önfeledt táncszekvenciája pedig végleg tudatosítja a szereplőkben, hogy egy család lettek.
Ducournau még csak 37 éves, de már két (a rövidfilmjével három) csodálatos filmet tudhat maga mögött. El nem tudjuk képzelni miket fog még nekünk mutatni, de abban biztosak vagyunk, hogy újra meg újra ki fog minket billenteni a komfortzónánkból, a brutalitás mellett tengernyi emberi érzelmet zúdít majd ránk azzal a kegyetlen érzékenységgel, ami minden filmjében bizsergő feszültséget kelt.
A Titán október 28-tól látható a magyar mozikban a Mozinet forgalmazásában.
