Öljön meg, különben gyilkos
A 40 éves Franz Kafka 1923-ban, egy balti-tengeri üdülőhelyen talált rá a sziléziai ortodox zsidó lányra, Dora Diamantra, és talált rá vele együtt a boldogságra is, amit addig csak kósza, távoli eszményként ismert. Dorát sokáig a húsz évvel fiatalabb szerelmesként emlegették, ám később kiderült, hogy a lány füllentett, és az életrajzírók rosszul ismerték a születési dátumát. Kafkával való megismerkedésének idején már a huszonötödik életévét is betöltötte – a füllentésre talán csak azért volt szüksége, mert abban az időben ferde szemmel néztek a húszas éveik közepén járó hajadonokra. Találkozásuk előtt Kafka – ahogy később egyik életrajzírója, Jacqueline Raoul-Duval nevezi – örök vőlegény volt, szerelmei menetrendszerűen futottak zátonyra. Hiába járt háromszor is jegyben (először Julie Whoryzekkel, majd kétszer egy Felice Bauer nevű német titkárnővel), és hiába zsongták körül a rajongók, a testiség és az intimitás nála bűntudattal vegyült, szorongással, komplexusokkal. Dora lénye azonban kiemelte őt a szorongást és komplexusokat kiváltó környezetből, és egészen Berlinig távolította erőszakos, uralkodó apja mellől. Az író a költözést egyszerűen csak Napóleon oroszországi bevonulásához hasonlította. A szerelmesek hosszú távra terveztek, éttermet akartak nyitni Tel Avivban – egyikük pincér lett volna, másikuk szakács. Dora héberre tanította Kafkát, akit még az írásban sem zavart a lány jelenléte, pedig korábbi, kényszerű szerelmeinek kijelentette, csak teljes izolációban képes alkotni.
Kapcsolatuk alig egy évvel megismerkedésük után, 1924 nyarán ért véget a kierlingi szanatóriumban, ahol Kafkát gégetuberkulózissal kezelték. Utolsó heteiben Dóra végig mellette maradt, jelenlétével próbálta enyhíteni szűnni nem akaró szenvedését. Szemző filmje rendkívül szemérmesen beszél a halálról, pedig Kafka már csak egy csontváz a kórházi ágyban, aki nem tud nyelni, sem beszélni, de a virágokban egész nap szívesen gyönyörködik. „Itt vagyok, egyebet nem tudok, egyebet nem tehetek. Csónakomnak nincs kormánya, sodorja a szél, mely a halál legmélyebb régióiban fúj.” (Gracchus, a vadász) Haláltusájában nem csak Dora, de barátja, a dombóvári orvos, Klopstock Róbert is mellette volt, ő volt az is, akit a megváltó utolsó injekciót beadta. A világ leggyengédebb és legsegítőkészebb barátja, vallotta Klopstock, aki a matlárházai szanatóriumban találkozott először az íróval, Kafka pedig hasonlóan hízelgő dolgokat gondolt a férfiről - úgy vélte született orvos, mert éhezik az emberi társaságra.
Én tudtam, hogy ő tudja, hogy én tudom
Nagyon ritka az a pillanat, amikor a kép, a szöveg és az aláfestő-, sőt nem is aláfestő, sokkal inkább kiegészítő zene annyira összhangban legyen, hogy már az első képkockák után berántsa az embert. Szemző filmjénél éppen ez történik – Budapesten járunk, Prágában és Brooklynban, közben pedig valahol egészen máshol, a saját Kafka-univerzumunkban, túl a kapun. Minden képkocka külön történetet indít be, a képzettársítást pedig az alkotó által ihletforrásul hívott Purcel vonósfantázia, és az elmaradhatatlan Szemző-ambient segítik.
Az arcok helyett most is csak a szereplők hangja kerül előtérbe, Dóra Massey Barbara hangján szólal meg, kedvesen, szertelenül, fájdalmasan, mintha mindig is ő szorongatta volna Kafka kezét a Hagenstrassén vagy a betegszobán. Róbertet Lukáts Andor szólaltatja meg, hangja meleg és szeretetteljes, kihallani belőle a barátság összes rétegét. Szemző ezt a szerelemet és barátságot rekonstruálja, monológokból és magánbeszélgetések részleteiből formálója szereplői saját Kafka-képét, fordított kronológia szerint az író halálától a vele való megismerkedésük felé haladva.
„A zene olyan számomra, mint a tenger" (…) Lenyűgöz, tele vagyok csodálattal, lelkesedem, és mégis félek, nagyon félek a végtelenségétől. Hiába, rossz tengerész vagyok. Max Brod, az egészen más. Fejest ugrik a zengő áradatba. Versenyúszó." – idézi az írót Beszélgetések Kafkával című kötetében Gustav Janouch. Szemző filmjének láttán (és ez itt talán nem is a megfelelő kifejezés, nem is nézzük, hanem vele együtt működünk) nem csak a Versenyúszó című fejezetben megidézett Brod kénytelen tempózni a kafkai tengerben, hanem mi is.
A nyelv a haza lélegzete, sóhajtja Kafka. Szemző nyelve meditatív, darabos, de nem összefüggéstelen, Super8-asra rögzített képei videoklip-kockánként villannak fel, minden hang, minden dallam újabb emlékfoszlányokat hív elő. Nem is kell, hogy ezek az emlékek Kafkához kapcsolódjanak, a lényeg a belső utazás - gyalog, vonattal, vagy tátongó pontyok hátán az akvárium vizében.
A Vágy, hogy indiánok lehessünk ma este, 23:20-tól tekinthető meg az m1-en.
