Végéhez közeledik a Duna Televízióban Sára Sándor Krónika című dokumentumfilmje. Huszonöt részével bizonyára minden idők leghosszabb magyar filmdokumentuma, de egyedülálló volta nem csak ebben rejlik. 1983-ban készült el a filmváltozat, melyet Pergőtűz címmel öt részben lehetett volna műsorra tűzni. Moziban akkor nem tűzték műsorra a teljes anyagot. A televízió elkezdte vetíteni, de néhány folytatás után ott is leállították.
Indok és nyilvánosság természetesen nem lévén, csak találgatásokat lehetett hallani, ezek szerint a szovjet nagykövetség követelte leállítását. És nem azért, mert majd minden emlékező felidézte a meghökkentő, iszonyú nyomort és nélkülözést, amit Ukrajnában tapasztaltak. Nem is azért, mert természetesen sokat és részletesen beszéltek a háború vadságairól, nem, nem: orosz, német és magyar katona lehet könyörtelen a harcban. Más volt itt a baj: az egyedül maradt ukrán vagy orosz parasztasszonyok és a magyar katonák között létrejött, s gyakran hosszabb ideig tartó kapcsolatok felidézése - ez viszont már szigorúan titkos és elfogadhatatlan... így hallottuk legalábbis az akkori Filmvilág szerkesztőségében. (Egyébként a lap nagy összeállítást, majdnem különszámot szentelt a filmnek, hosszú szövegrészekkel – ezért sem kapott dicséretet.)
*
A film nagyjából időrendbe bontva, s azon belül tematikusan halad végig a II. Magyar Hadsereg útján. Több tucatnyi emlékező beszél, ugyanazt az eseményt halljuk különböző szemtanúktól. Mintha komor puzzle, tömeghalált mutató összerakós játék kerekedne töredékesen is egésszé. A hatalmas anyagban akad néhány olyan önálló rész is, melyben egyetlen személy emlékezik. Ilyen a munkaszolgálatos Fazekas György újságíró, aki különösen színesen tud csevegni, mintha kávéházban született volna. Talán ott is született, de az ukrán hómezőn kellett volna meghalnia. Most nem “színesen cseveg”, hanem életéről és parancsba adott haláláról szól nagy erővel, megrendítően. Boldizsár Iván, aki emlékei szerint hetekkel előbb elrejtett kiváló gépkocsi-motorokkal mentette ki saját embereit, és (megint csak saját emlékei szerint a németekkel is szembeszállt), a fogságba került haditudósító, Gallyas Ferenc, és mások. Az eseményeket felülről látó Kéri Kálmán vezérkari főtiszt, meg néhány más főtiszt, például a Ludovikáról érdekes könyvet író Kádár Gyula. Beszélnek hadseregparancsnok Jány Gusztáv hírhedt hadparancsáról, mely a menekülőket “gyáva csürhének” gyalázta, vagy egy másik tábornok, gróf Stomm Marcell emberibb dilemmájáról.
De nemcsak ismert nevek, hanem épp az ismeretlenek, a “nie gehört”, az ismeretlen százezrek valamelyike, szakaszvezetők és... honvédek.
A magyar történelem talán legértelmetlenebb és legtöbbet gyalázott, leginkább elhallgatott, és legnagyobb tragédiája, melynek meg kellett volna rendítenie az egész országot, de nem rendítette meg sem akkor, 1943 elején, sem tegnap, sem később. Ez is része a történelmi tragédiának. Sára Sándor filmjét a korabeli tévé-vetítések idején nagyon sokan nézték, és nagyon sokat beszéltek róla. Kivétel volt. Erre az országra a kollektív hallgatás, az elfojtás, a “minek bolygatni” jellemző - gondolom, 1849 augusztusa óta egyfolytában. Amikor meg a hivatalos állami ünnepségek álságos szónoklatai puffognak, mintha örökre elveszne az igaz emlékezés minden esélye – akkor már nem tilos, akkor már lehetne beszélni róla, de olyankor az öblös vagy kenetteljes szónokiasság rút veszedelme butít.
*
“Beszélő fejek” – mondják, s nem mindig dicsérően az ilyen módon készült és szerkesztett dokumentumfilmekre. Sára következetes: semmiféle “oldó”, “erősítő” avagy “ellenpontozó” illusztráció nem kerülhetett anyagába. A “beszélő fejek” hangja és képe mégis sokkal erősebben hat, mint a legtöbb híradófilm, nem beszélve a hősies katasztrófa- és háborús opuszok hősvértől pirosult dübörgéséről. De bár “beszélő fejek” váltogatására épül az emlékezet-idéző film, a Pergőtűz-Krónika is a képpel érvényes: ha csak elmondanák, ha a rádióban hallanánk emlékeiket, kevesebb feszültséget éreznénk, s nem lehetnénk ugyanúgy tanúk, mint a filmet nézve.
Arcok, nem csak mondatok. Van, aki sírva fakad, van, aki még ma is felháborodva csodálkozik az emberi butaság parancsain, de a legtöbben természetes hanghordozással beszélnek. Majdnem azt mondom: “tárgyszerűen, tárgyilagosan, objektíven”. Mert annál nagyobb csoda nem történhetett, ha valaki túlélte a Don-kanyart, és a csodákról csak buta ember beszél “repesve”, vagy lelkendezve. “Esélyük sem volt”: a sport- és bűnügyi tudósítások ismert fordulata itt túlvilágian csikorgó, havas csillogást, szúró, vagy terpeszkedően szürke fényt kap. Esélyük sem volt... Megfagyni, állva, vagy ültükben, meghalni orosz, esetleg német golyótól. Aki élve maradt és emlékezik, valami elképesztő és megrendítő részletességgel teszi: minden emlékképe vakítóan éles maradt.
A két utolsó részre hívom most fel a figyelmet: érdemes erőt gyűjteni a megnézésükhöz. Méltatni azonban nemcsak a két utolsó részt szeretném, hanem az egészet. Minden idők egyik legnagyobb, -- és nem a hossza miatt legnagyobb -- magyar dokumentumfilmjét.

Bikácsy Gergely

Krónika (1982) 1-25.rész. – Rendezte: Sára Sándor. Kép: Kurucz Sándor. Dramaturg: Csoóri Sándor, Hanák Gábor, Marx József. Vágó: Losonci Teri. Hang: Fék György. Gyártó: Mafilm Objektív Stúdió – MTV Közművelődési Főosztálya.

Duna Televízió – május 29. 22.00-23.00. Krónika (A 2.magyar hadsereg a Donnál) – 25/23. Utóvédharc.
- május 30. 12.50-13.50. Krónika -- 25/22. Hadparancs.