Az olasz-svájci író és politikai esszéista, Giuliano da Empoli a Kreml mágusa címen megjelent regényében Szurkov történetét alaposan átdolgozva, számos fikciós elemmel kiegészítve meséli el (még a főhős nevét is megváltoztatták, Szurkov alteregóját Vagyim Baranovnak nevezte el a szerző). Ezt a regényt adaptálta filmre a francia veterán rendező, Olivier Assayas, aki olyan merész és a műfajokkal bátran kísérletező alkotásokkal szerzett hírnevet, mint az Irma Vep vagy A stylist.
Épp ezért különösen meglepő, hogy már a film első perceiben egyértelművé válik, ezúttal Assayas fókuszában egyáltalán nem annak az igénye áll, hogy saját szerzői interpretációját alkossa meg arról, milyen lélektani és történelmi fordulatok miatt vált Baranov (Szurkov) és általában véve az orosz társadalom nagy része újra egyetlen ember elkötelezett szolgájává. Sokkal inkább az a cél rajzolódik ki a filmből, hogy az események minél tárgyilagosabb bemutatásával, a főhős szemszögét inkább csak a bennfentes háttérinformációk és események magyarázására használva ,,beavassa” a nyugati nézőt ennek a rendszernek a működésébe. A Kreml mágusát kis túlzással csak az különbözteti meg azoktól a játékfilmes elemeket csupán illusztrációként használó BBC-s dokumentumfilmektől, hogy hollywoodi világsztárok játszák a főszerepeket, és az eseményeket nem kommentálják kamerába beszélő idős történészek.
A film narratív struktúrája is teljes mértékben annak van alárendelve, hogy a lehető legtöbb információ közérthetően menjen át a laikusabb közönségnek is. Minden párbeszéd, minden konfliktus egyúttal történelmi, kulturális magyarázatokat is tartalmaz, ám teljes mértékben nélkülözi a drámaiságot és a személyességet, magyarán a művészi többletet, ami nem csak okosítja, hanem érzelmileg is megérinti a nézőt. A roppant szájbarágós elbeszélési módot a film azzal a döntéssel kívánja indokolni, hogy az eseményeket Baranov (Paul Dano) egy amerikai újságírónak (Jeffrey Wright) meséli el sok évvel a történések után. Csakhogy a Wright által megformált amerikai történetesen egész életében Oroszország politikatörténetét kutatta, így ő sem azonosulási pontként, hanem egy plusz tájékoztató, magyarázó szócsőként funkcionál a filmben.
Ennek következtében a két és fél órás játékidő különösen megterhelővé, unalmassá és repetitívvé válik, pedig a film első egy órájában még bőven akadnak izgalmas pillanatok: különösen a Baranov fiatalságáról és a Szovjetunió utáni eufórikus pillanatokról és az azt követő gyors kiábrándultsághoz köthető részeken érezni azt az ihletettséget és erőteljes atmoszférát, amit egy Assayas kaliberű rendezőtől remél az ember. A komoly művészi ambíciókkal rendelkező Baranov színházat rendez; punkokkal, anarchistákkal és nyugati művészekkel házibulizik és persze szerelmes lesz.
A film talán legizgalmasabb részei Baranov és Kszénia (Alicia Vikander) nevű barátnője viharos kapcsolatának hullámzásából adódnak. A kezdetben lázadó és határait feszegető nő, aki színházi múzsájává is válik, lassacskán a megszülető oligarchia barátságával járó fényűzés és csillogás rabja lesz, így megszemélyesítve Baranov elfordulását nemcsak a művészet által képviselt nemes eszméktől, de a rendszerváltásba vetett reményektől is. A konkrét és metaforikus síkon egyaránt jól működő kapcsolatot leszámítva azonban nem sok művészi érdemet találni A Kreml mágusában, és ez a szál is hamar háttérbe kerül Putyin (Jude Law) felbukkanásával.
A döntés természetesen érthető, hiszen a film is elsősorban annak az ígéretével keltett már megjelenése előtt nagy felhajtást, hogy egy jelenleg is élő önkényúrról beszél játékfilmes formában, aki a legvéresebb Európa területén vívott háborút robbantotta ki a második világháború óta. Mindenki az Orosz Birodalmat restaurálni kívánó, erős vezető rejtett oldalára kíváncsi, az emberi dimenzióra a háborúk, politikai gyilkosságok és bebörtönzéseket elrendelő diktátor portréja mögött. Sajnos a film az égvilágon semmi újat nem mond Putyin jelleméről, vagy kialakulásának okairól, de még a nyugati közbeszédben felépített imidzsét sem igazán képes más fénytörésbe helyezni. Noha Jude Law alakítása szórakoztató arányban billeg a karikatúra és a valóban rémisztő érzelemmentesség határán, összességében inkább profi utánzásnak hat, mintsem ihletett átalakulásnak.
Sajnos ugyanez mondható el Paul Dano Baranovjáról is, aki hiába igyekszik visszafogottabb, kevésbé harsány eszközökkel felrajzolni a titokzatos háttérembert, aki az FSZB egykori tisztjéből az egyik legfontosabb 21. századi politikust faragja, a rejtélyességet megöli a száraz és túlbeszélt forgatókönyv. A Kreml mágusa így játékfilmnek nem elég drámai és olyan, mintha egy véget nem érő doku-játékfilm expozíciója lenne. Assayas tárgyilagos, ismeretterjesztő dokumentumfilmeket idéző stílusa azért is tűnik téves megközelítésnek, mert azáltal, hogy amerikai világsztárokra osztja a szerepeket, máris lehetetlen lesz realista filmként tekinteni rá.
Miközben az orosz-ukrán háború kitörése óta számos kiváló, elementáris erejű dokumentumfilm készült az orosz nép lélektanáról, mint például a nemrég Oscar-díjjal kitüntetett Senki tanár úr Putyin ellen vagy a titokban forgatott The Zero Line: Inside Russia’s War című film, A Kreml mágusa elszalasztja annak a lehetőségét, hogy az igazság keresésére törekedve, de a művészet és a fikciós játékfilm nyújtotta lehetőségeket bátrabban kiaknázva próbálja meg narratívába helyezni és a nézővel is megéreztetni annak a súlyát, hogy Baranovok és Putyinok mindig is lesznek, és ha hagyjuk, egész életünket képesek lesznek hatalmi ambícióik alá rendelni.
A Kreml mágusa április 2-től látható a mozikban az ADS Service forgalmazásában.
