Sundance Fesztivál  3.

Egyenruhás képe láttán menekülnek tőle az emberek Expired

„Még a bénák és fogyatékosok is férjhez mennek, nehogy már neked ne sikerüljön” vigasztalja a The Year of The Dog hősnőjét barátnője Mike White egyébként említésre sem érdemes filmjében, amit csak ezért az egy mondatért is érdemes megnézni, azért meg pláne, hogy lássuk a hősnő élete hogyan cáfol rá minderre. Nos, lehet ugyanis, hogy a fent említetteknek sikerül, és Bridget Jones-nak is beütött a főnyereményt Mark Darcy személyében, de úgy tűnik a legtöbb harmincas nőnek, már amint azt a filmek is mutatják, ez mégsem megy olyan könnyen. Itt van például Zoe Cassavetes Broken English című filmjének a hősnője, aki csúnyának a legrosszabb indulattal sem mondható, de mégis egyik sikertelen kapcsolatból sodródik a másikba, aminek köszönhetően egyre több alkohollal vigasztalja magát. A lendületes kezdésű szingli film sajnos hamar leül és a végére unalmas időhúzássá válik, pedig kár érte, mert Parker Posey igazán jól hozza a kissé neurotikus, szeretetre és családra vágyó nő figuráját, aki a világ végére is (értsd Párizsba!) hajlandó elmenni, hogy megtalálja a boldogságot, amely a legutolsó pillanatban és a legvalószínűtlenebb módon talál rá.

Sokkal kevésbé szerencsés az Expired hősnője, akit már munkája révén is mindenki utál. Hasonlóan a mi BKV ellenőreinkhez az amerikai parkolóőrök is jóformán csak megvetéssel és gorombasággal találkoznak, így aztán hiába próbál Claire (Samantha Morton) az internet segítségével is partnert keresni magának, egyenruhás képe láttán menekülnek tőle az emberek. Így aztán egy kollégájával kell beérnie, aki első látásra nem is lenne rossz, de később kiderül róla jó példája annak a tételnek, hogy a párkeresés olyan, mint a kiárusítás; a java pillanatok alatt elkél, a maradék pedig…, nos akkor talán már inkább az egyedüllét. Vagy mégse? Ezzel a dilemmával kell Claire-nek is szembenéznie és eldöntenie, megéri-e számára elviselni a kellemetlen megjegyzéseket, a megaláztatásokat és Jay (Jason Patric) kiszámíthatatlan hangulatváltozásait, vagy inkább a sivár egyedüllétet választja. Az ember egyik szeme sír, a másik nevet Claire történetén, ami korántsem olyan lila ködös, mint Bridget Jones naplója, ám sokkal jobban tükrözi a valóságot, Samantha Morton pedig ismét remekel a csúnyácska és esetlen, ámde csupa szív Claire szerepében.

Azonnal nyilvánvalóvá, hogy mennyire összeillenének Once

Minimális költségvetéssel készült modern musical egy ír utcazenészről (Glen Hansard) és egy cseh bevándorló lányról (Marketa Irglova) John Carney filmje a Once. A zene hozza össze kettejüket a dublini forgatagban, és azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire összeillenének, de sajnos, mindketten elkötelezték már magukat, még ha az a másik kapcsolat nem is hoz sok boldogságot a számukra. A finoman bontakozó, ám ki nem teljesedő románc a fesztivál egyik legkellemesebb meglepetése, amelyben a Dogma-filmekhez hasonló képi világ és a brit filmes hagyományokból merített szocreál keveredik sokszor dalban elmondott érzelmekkel, amely, éppen a fent említetteknek köszönhetően sosem csordul túl, és egy percre sem válik émelyítővé.

Ha már a közönség kedvenceknél tartunk, mindenképpen meg kell említeni Adrienne Shelly keserédes történetét a Waitress-t. Shelly filmje azt mutatja, hogy attól, hogy szép és fiatal valaki, ráadásul a férjhez menést és a gyermekvárást is kipiálhatja, még nem lesz feltétlenül boldog. Jenna (Keri Russell) egyenesen csapdának érzi ez utóbbit, mert csak még szorosabban láncolja zsarnokoskodó és erőszakos férjéhez egy isten háta mögötti helyen, ahol érzelmeit egyetlen módon tudja csak kifejezni: csodálatosabbnál, csodálatosabb pitéket süt, amelyeket mindig a hangulatának megfelelően lát el különböző fantázianevekkel. A „Nem akarom Earl gyerekét” nevű pite mindent elmond arról, hogy mi is járt Jenna fejében, amikor megtudja: terhes. Hála a sorsnak és egy sor szerencsés véletlennek a keserű valóságból neonszínű álom kerekedik szívmelengető befejezéssel.

Nem akarom Earl gyerekét -Waitress

Erős színekben nincs hiány Mitchell Lichtenstein kultgyanús horror paródiájában a Teeth-ben sem. A film egyszerre ötvözi az ötvenes évek mutáns szörnyekről szóló horror/sci-fi filmjeinek elemeit, erős társadalomkritikai mondanivalóval, amit a felnőtté válás és a szexualitás felfedezésének elemeivel fűszerez, a mondanivalója pedig egyszerre hordozza a férfiak örökös kasztrációs félelmét, és azt, hogy mennyire fontos lenne, ha végre az amerikaiak jobban odafigyelnének a környezetszennyezésre. Mindez persze így leírva sokkal, de sokkal bonyolultabbnak hangzik, a film viszont, a maga sokszor visszataszító módján is rendkívül szórakoztató és könnyed darab. Mindez a mondanivaló legalább annyi naivitással fogalmazódik meg benne, mint amennyire naiv és ártatlan maga a hősnője, aki különös mutációnak köszönhetően, amit a mitológia csak ’vagina dentata’-nak nevez, olyan képesség birtokába jut, amellyel sajátos, de rendkívül hatékony módon állhat bosszút az őt kihasználó és erőszakos férfiakon.

A könnyedebb, szórakoztató filmek között van Gregg Araki legújabb vígjátéka, a Smiley Face, amely az igencsak sokat vitatott Mysterious Skin után, igazi felszabadult nevetést kínáló ’utazás’ egy beszívott lány (Anna Faris) kalauzolásával. Az idei év Nevetséges Napoleon-ja (Napoleon Dynamite), Jeffrey Blitz Rocket Science című filmje, egy komoly beszédgátlásokkal küzdő fiúról, aki az iskolai vitaszónok szeretne lenni. A Son of Rambow Garth Jennings rendezésében, egy kisfiú története, akinek szülei bár megtiltják a tévénézést és a mozizást, mégis a filmezés segítségével válik az iskola és a Sundance közönség kedvencévé. Ezeknek a filmeknek köszönhetően az emberben egy kicsit tompulnak a fesztivál elején látott borzalmak és helyrebillen az egyensúly a programban, amelyben ha igazán sok kiemelkedő film nem is volt, de számos mestermunka akadt kiváló színészek tolmácsolásában.