Aki tisztában van Lee filmjeivel, az tudja, hogy a brooklyni születésű rendezőt mindig is az afroamerikai közösséget érintő társadalmi problémák foglalkoztatták – fekete vietnámi veteránokról szóló alkotása éppen a Black Lives Matter mozgalom forráspontján, a George Floyd meggyilkolása nyomán kipattant heves tiltakozások derekán került a képernyőkre.
(fotó: Netflix)
A bajtársak egy feketékből álló tengerészgyalogos-különítmény egykori tagjai, akik sok évtizeddel később turistaként térnek vissza Vietnámba, hogy elesett szakaszvezetőjük maradványait felkutassák és hazavigyék, hogy az végre háborús hősnek kijáró végtisztességben részesüljön. A nemes cél mellett az utolsó bevetés során hátrahagyott, titkos aranyszállítmányt is meg akarják találni, hogy aztán egy korrupt francia diplomata segítségével túl adjanak rajta. Megtévesztő lehet, hogy Az 5 bajtárs úgy kezd el építkezni, mint egy tipikus akcióvígjáték, amelyben kiöregedett simlisek egy utolsó nagy dobásra készülnek. Hamarosan azonban nekiáll lebontani a toposzokat a háborúban összekovácsolódott bajtársiasságról, olyan katonák szemszögéből, akiket egykor másodrendű állampolgárként küldtek hadba - és várták el tőlük az önfeláldozást.
A főhősök vietnámi nosztalgiatúrája, baráti szívózása szórakoztató, közös tragédiájuk pedig átélhető, viszont csak a gyógyszerfüggő Otis, (A drót Freamon detektívje) és a nagydarab, Trump-rajongó Paul kapnak nagyobb figyelmet – utóbbit a Spike Lee-filmekben is veteránnak számító Delroy Lindo alakítja, erőteljesen megjelenítve a háború okozta lelki sérüléseit. Durva kilengései félelmetesen cikáznak a bűnbánat és az agresszió között.
(fotó: Netflix)
Miközben nemrég Martin Scorsese vagyonokat ölt abba, hogy Az ír szereplőgárdáját digitálisan megfiatalítsa, addig Lee nem szórakozik ilyesmivel, a háborús visszaemlékezések során mindenféle elmaszkírozás nélkül veti be a nyugdíjas korú főhősöket. Meglepő, hogy ez mennyire jól sül el, ügyesen kihangsúlyozza, hogy amit látunk, az eseményeknek csak az a verziója, ami az öregek fejében él, nem pedig az, ami feltétlenül megtörtént. A flashbackek az ötödik bajtársról, Stormin’ Normanről szólnak, (a Fekete Párduc jelmezéből kivedlett Chadwick Boseman), aki a többiekkel ellentétben már sosem öregszik meg. „Egyszemélyben volt a mi Martin Luther Kingünk és Malcolm X-ünk” – emlékeznek vissza rá, de egyáltalán nem lehetünk biztosak benne, mennyire valós ez az ideálkép. Mindenesetre a polgárjogi harcos Norman emléke súlyos teherként nehezedik a túlélőkre, akinek példájához egész életükben mindhiába próbáltak felnőni.
A vietnámi háború volt az első az amerikai történelem során, amelyben fekete és fehér katonák között nem volt megkülönböztetés, az osztagokat nem szegregálták bőrszín szerint. A háttérországban zajló társadalmi feszültségek a háború kezdeti éveiben szinte alig érték el Vietnámot, a tudósítások szerint korábban soha nem tapasztalt módon dőltek le a rasszok közötti korlátok a katonák között: „Martin Luther King álma, hogy az egykori rabszolgatartók és rabszolgák fiai egy napon közös asztalnál ülnek majd, egyetlen helyen, Vietnám frontvonalában valósultak meg”– írta erről Wallace Terry, a Time Magazin egy afroamerikai tudósítója annak idején.
(fotó: Netflix)
Mindez persze 1968 áprilisában, a King elleni merényletet követően megváltozott és a frontvonalon is mindennapossá váltak a zavargások. Ugyanakkor a statisztikák és a visszaemlékezések is bizonyítják, hogy az egyenlőség addig is csak papíron létezett: arányait nézve az indokoltnál sokkal több fekete férfit soroztak be a hadseregbe, fegyelemsértési eljárásokban is többször találták őket bűnösnek fehér társaiknál, a tiszti karban viszont elenyésző volt a számuk.
A párhuzamot napjaink és a polgárjogi mozgalmak idején induló háború időszaka között könnyű felfedezni, Lee viszont az utóbbi években egyre kevésbé bízza a nézőre, hogy az levonja saját konklúzióját, és még a 2018-as Csuklyások-nál is nagyobb túlzásba esik: a cselekményt megakasztva tolja folyamatosan az arcunkba a fenti adatokat, a hivatalos történelem által félresöpört színesbőrű áldozatokat vagy a legdurvább vietnámi atrocitásról készült archív fotókat. Ha lehámozzuk róla a vastagon felkent, didaktikus mázat, azért elősejlik egy izgalmas kalandfilm, amit elcipelnek a hátukon a színészi alakítások. És drámaként is működik, szokatlan módon beszél a háború következményeiről, a soha be nem gyógyuló sebekről és a kapzsiságról, ami a vérköteléket is meg tudja mérgezni.
