Az éjszaka közepén lángra kap egy utcai jelzőlámpa, a tüzet egy titokzatos lángszórós alak okozza. Egy fiatal, vakítóan fehér hajú lány a gyámügyes ablakán kopogtat, tudni akarja, mi van a 11 éves fiúval, akit a férjével örökbefogadtak, majd néhány hónappal később visszaadtak állami gondozásba. Ugyanez a lány egy izzó napkorong előtt táncol, a testvére súlyos égési sérülésekkel, begyógyszerezve fekszik egy kórházi ágyon. Cikázó, neontól vibráló képek, nehezen összeilleszthető történetfoszlányok és hipnotikus tánc, így indul Pablo Larraín filmje, a főhőséről elnevezett Ema

Mariana Di Girolamo és Gael García Bernal

A chilei filmrendező az utóbbi években iszonyú sokat tett azért, hogy az egész világ felfigyeljen országának filmművészetére: No című 2012-es filmjével Chile megkapta első Oscar-jelölését, a Testről és lélekről-t 2018-ban legyőző Egy fantasztikus nő (Sebastián Lelio filmjének) producereként pedig el is nyerte országa első aranyszobrát. Filmjeiben foglalkozott már egy különös politikai kampánnyal, ami véget vetett Pinochet diktatúrájának (No), a Nobel-díjas költő, Pablo Neruda alakjával (Neruda), a 2015-ös The Club-bal pedig a katolikus egyházba szállt bele. 2016-ban Amerikába ment és elkészítette Jackie Kennedy izgalmas, szerzői portréját, a Jackie-t, de most visszatért hazájába, Chile legnagyobb kikötővárosába, Valparaíso-ba, hogy itt mutassa be a tűzzel játszó táncosnő történetét.

A titokzatos indító képsorok után nagyjából kitisztul az alaphelyzet: Ema (Mariana Di Girolamo fantasztikus a főszerepben) és Gastón (a mindig csodás Gael García Bernal) életének legnehezebb döntése volt, amikor a 11 éves, kolumbiai származású Polo-t visszaadták. A választásukra ráment a házasságuk, a munkájuk, és a család többi tagjára is hatással volt. Azóta is folyamatosan megkérdőjelezik a döntést, visszakoznak és súlyos sértésekkel egymáson vezetik le a bűntudatot, amiért megfutamodtak a problémás gyerek elől. Polo-t még nem látjuk, de egyre többet hallunk a durva ‘csínyeiről’, és egyre tisztábbá válik, hogy miért mondtak le róla. 

Bármilyen más családi melodráma megállna ezen a ponton, és tovább feszegetné ezt a bonyolult alapkérdést: eljuthat-e egy friss szülő arra a pontra a problémás gyerekével, hogy inkább feladja a harcot és visszaadja őt? Vagy egy szülőnek mindent el kell tudnia viselni akkor is, ha vér szerint nem az övé a gyermek? Mi mit tettünk volna a helyükben? Az Ema története itt indul csak be, és a kudarcba fulladt örökbefogadás olyan események láncolatát indítja el, melyeknek legfontosabb eleme és rendezője a fiatal táncoslány. Az irányításával olyan témákba is belelátunk, mint a meddőség, a hűtlenség, a poliamoria vagy egy új, tabudöntögető, több szülős családmodell megjelenése. 

Ema egy ösztönlény, aki a szó minden értelmében a tűzzel játszik, vonzó, manipulatív személyisége, androgün, szuggesztív kisugárzása úgy vonzza magához a férfiakat és nőket, mint a melegséget és biztonságot adó nap, és ugyanígy meg is tud égetni bárkit, aki túl közel kerül hozzá. Mariana Di Girolamo csodálatos alakítást nyújt Emaként, a reggaeton tánc mozdulataival és szúrós tekintetével minket is elvarázsol és átver. Bár a döntései helyességével lehet vitatkozni, olyan magabiztosan és meggyőzően keveri a kártyákat, hogy még felháborodni is elfelejtünk.

Ema és bandája uralják Valparaíso utcáit, a világon semmitől se félnek és a szexuális vágyaiknak se szabnak korlátokat. A normáktól elszakadva, egy törvényen kívüli világban élnek, ha nem lángszóróval, akkor tánccal forrósítják fel az üres tereket, pályaudvarokat vagy a kikötői mólót – Sergio Armstrong (Pabló Larraín állandó operatőre) színes képein az egész város élettel teli, a lányok ritmusára lüktet. A hatosfogat és Valparaíso (amiért azonnal elkezdtem spórolni egy chilei utazásra) mellett a harmadik főszereplő a már említett reggaeton, ez a latin-amerikai városi tánc jelenti nekik az önkifejezést, a testi és lelki szabadságot. Gastón, aki kötöttebb modern tánccal foglalkozik, a film egyik legjobb jelenetében, egy dühös monológban mindenfélének elhordja a reggaetont és a zene jellegzetes, ütemes ritmusát. A közte és Ema közt lévő generációs szakadék itt válik ketté (a férfi több mint tíz évvel idősebb nála), ami a lánynak az érzékiséget jelenti, az a férfi számára egy monoton gépzene, amit csak börtöntöltelékek hallgatnak, hogy elfeledkezzenek a rácsokról, ami mögött élnek. 


Az Ema nem egy hagyományos családi dráma, sőt semmilyen téren nem nevezhető hagyományosnak: a történet hézagosan halad előre, közben a videoklipek világából kölcsönöz vizuális elemeket, illetve a színek és az elektronikus zene használatával folytat merész kísérletet. Nem is várnánk el mást attól a rendezőtől, aki Jackie Kennedy ikonikus, milliók által ismert történetéből egy álmokkal és látomásokkal teli portrét sikerült faragnia. Ema Jackie-nél jóval öntudatosabb és erősebb hős, egy félelem nélküli generáció tagja, aki bármire képes a saját boldogságáért. Jó lenne több hozzá hasonló nővel találkozni (magyar filmben is), és még annál is jobb lenne, ha mindezt a mozivásznon nézhetnénk, ahova igazából való. Reméljük már erre sem kell sokat várni.

Az Ema május elején a Mubi oldalán volt elérhető, de hamarosan a magyarhangya forgalmazásában újra látható lesz.