Valahol az Isten háta mögött, a fiktív Honos településen a rendszerváltás után megszüntették a vasutat, ám most a főútvonalak korszerűsítése miatt átmenetileg visszakapcsolják az országos hálózatba a már lepusztult és használaton kívüli vasúti pályát. A falubeliek a régi állomásfőnök vezetésével rendszeresen „megvámolják” az áthaladó szerelvényeket, megcsapolják a vagonok tartalmát. Beköszönt a jólét, felvirágzik a fekete gazdaság, Honosra meseszép napok várnak. Az új magyar csodára persze felfigyelnek a központban is, az újjáéledt vasútvonal fejlesztésében most már az igazgatóság is fantáziát lát…

Szőke András rendező paradigmatikus történetének célja nemcsak a nem létező magyar csoda leleplezése, hanem a periférián élő kisemberek sorsfordító élethelyzeteinek groteszk felvázolása. Mihez kezdenek az iskolázatlan, a régi, szocialista rendszerben szocializálódott, a közös vagyont széthordó és az ügyeskedés és simliskedés kiskapuit jól ismerő helybéli lakosok a hirtelen nyakukba szakadt változással, az EU-s pénzek nyomán a falut is elérő fejlesztésekkel. Zsuzsa Lajos ex-állomásfőnök otthoni szentélyében a falon egymás mellett lóg két plakát, az egyiken Lenin a másikon pedig a Beatles látható, miközben egy ósdi masináról a gombafejűek zenélnek. Aligha kell többet mondanunk az értékek keveredéséről, az eszmék zűrzavaráról, a fejekben tapasztalható totális káoszról. Kár, hogy a filmben az ehhez hasonló, a társadalom mélyrétegeibe lenyúló gyilkos irónia csak ritka látogató.

Periférián élő kisemberek
Szőke általunk is szeretett, jellegzetes alakja a honi komédiázásnak. A vállaltan közönségfilmnek szánt, lineáris szerkezetű Hasutasok elsősorban azokról az egyszerű emberekről mesél, akiket a hasuk, szomjúságuk, szexuális vágyuk hajt, miközben a Történelem mozdonya állandó tülköléssel buzdítja őket a felszállásra. Ebben az eszményien kínos helyzetben Badár Sándor, Szarvas József és Derzsi János vezetésével a színészek felszabadultan bolondoznak, egymásnak és önmaguknak is görbe tükröt tartva. Sajnos a rendezésnek nem sikerült mértéket tartania, az egymás mögött sorjázó, rekeszizmokat célzó jelenetek nem mindegyike telitalálat, a humort néha a harsányság és az alpáriság keveréke pótolja. A másik problémánk, hogy az apró jelenetek nem állnak össze szerves egésszé. Talán a producer, Sándor Pál feladata lett volna egy szigorú dramaturg foglalkoztatása, aki megfékezi és megválogatja Szőke közismerten szertelen gegparádéját. A filmből hiányzik egy ív, egy egységes szemlélet, amelyre a megrostált ötleteket felfűzve ütősebbé válhatott volna a történet. Így a film közepe leül, a befejezés nagyjelenetére, az igazgatóság megérkezésére pedig már elfárad a néző. A kevesebb több lett volna, gondoljunk csak a disznóölés Kusturica filmek világát idéző esetlen szertartására, vagy a falusi turizmus fejlesztésében érdekelt, botcsinálta wellness masszőr kalandjaira. A vasutasok és a kocsmárosné figurája mögött felsejlenek ugyan a cseh újhullám, Menzel és Hrabal hőseinek körvonalai, de ezt a párhuzamot határozottabbá kellett volna tenni, a társadalmi szatírát preferálni a néha öncélú bohóckodással szemben.