A film eredeti címe Das Lehrerzimmer, angolul The Teacher’s Lounge, magyarul A tanári szoba – szinte azonos a jelentés, mégis mindegyik nyelv más képzettársítást hív elő. Megjelenhet szemünk előtt az amerikai iskolák kötetlen hangulatú társalgója, ahol a tanárok két tanóra között „lebzselhetnek”, de legalábbis pihennek, kávéznak, leülnek egy színes kanapéra, beszélgetnek egymással. Gondolhatunk a magyar közoktatási intézmények puritán rendjére, az ósdi bútorok, a spirálfüzetek, a piros Nescafé és a rövid szünetek rohanására. És ezentúl megjelenhet előttünk Ilker Çatak Oscar-esélyes nagyjátékfilmjének egyszerre minimalista és ultramodern világa, ahol a tanárok a jó körülmények ellenére is olyan belső feszültségeket élnek át, hogy sok mindenre asszociálhatunk közös tereik képeit látva, csak nem a lazításra.
A tanári szoba vizuálisan is vissza-visszatér a történet helyszínéül szolgáló iskola gyakran kiüresedett tereinek feltérképezéséhez. A tanári szoba – ahová szigorúan tilos a gyerekeknek belépni – hangsúlyozottan zárt világ, melyhez tartozik egy konyha is, itt a termoszos kávéért becsületkasszába dobják az aprót a pedagógusok. De a nemzeti sztereotípiák szerint jólnevelt, becsületes és tehetős németek mégsem úgy cselekszenek, ahogyan várnánk, hősünk, a lengyel bevándorló családból származó Carla a film elején kifigyeli, ahogyan egyik kollégája kávézás közben elvesz a pénzből. Ekkorra már tudott, hogy az iskolában lopások történtek, Carla osztályát megkérdőjelezhető módszerekkel át is kutatták, és egy migráns származású kisfiút gyanúsítottak meg, ám kiderült, hogy a gyerek a szüleitől kapott nagyobb összeget tartotta a tárcájában. Így válik az iskola a társadalmi feszültségeket vezető eszközzé, a különböző nézeteket képviselő pedagógusok és családok összecsapásainak terepévé.
Çatak feszültségtől dübörgő karakterdrámája egy olyan empátiára törekvő, progresszív szemléletű pedagógust állít a középpontba, akinek az igazságérzetét mélyen sérti az iskola autoriter szemlélete, ám annál jóval együttműködőbb és jóhiszeműbb, sem, hogy ezek miatt elhagyja állását, azt az állást, amit egyébként a film kifejezetten kényelmetlennek mutat. Carlát ugyanis egyetlen dolog érdekli: a gyerekek. Bármilyen súlyos konfliktusai is alakuljanak ki, bármennyire is csalódnia kell mind a munkatársaiban, mind a szülőkben, sőt, végső soron a tanítványaiban is, egy dolog mellett kitart, ez pedig a tanítványai védelme.
Mellettük még akkor is kitart, amikor azok felrúgják az összes írott és íratlan szabályt, Carla ugyanis a gyerekeket nem kifejlett morális érzékkel bíró egyedeknek tekinti, hanem olyan személyeknek, akik éppen most tanulják az erkölcsi rendet, és – a filmben nem kifejtett, mégis egész lényével képviselt – világképe szerint ehhez éppen a felnőttek iránti feltétlen bizalmon keresztül juthatnak el. Todd Field Lydia Tár-karakterének hanyatlására (Tár) emlékeztet, ahogyan incidensek sorába keveredik, és eljut az első, karmesteri remeklésként felvezetett tanóráktól a közösen kieresztett osztálytermi ordításig. Mindeközben pedig marad az, aki a film elején is volt: kívülálló, messziről jött, idegen és magányos figura mind a felettesei, mind a tanári és a szülői közösség, tágabb értelemben pedig az egész társadalom számára. A film valódi tétje pedig az, hogy mindezek ellenére képes-e valódi, mély kapcsolatot kialakítani és megőrizni a számára egyedüli lényeges személyekkel, a tanítványaival.
Hogy milyen a tanári szoba, amelyet a film ábrázol? Elsősorban a hatalmi viszonyok és játszmák terepe, így történhet, hogy Carla – miközben súlyosan megsérti kollégái személyiségi jogait – titkos videófelvételt készít munkatársairól, mely tettről később bebizonyosodik, hogy nem kisebb hiba, mint egymás besúgására kényszeríteni a diákokat. Az első jelenetben Carla egy vonalas telefonhoz tapadva egyeztet egy szülővel, máskor a fénymásolót nyomkodja, ebben a közösségi térben minden csupa funkció, és a tanárokat egyetlen pillanatra sem látjuk megpihenni. Az órák közötti időkben gyakran összeszólalkoznak, még akkor is, amikor előkerül egy színes cukrokkal megszórt születésnapi kuglóf. A belső ellentétek elsősorban ideológiai, módszertani és morális kérdésekből fakadnak, és a résztvevők nem félnek ezeket akár súlyos feszültségek árán is megvitatni. Hiányzik a szereplők viszonyaiból a feloldás, és ezt a feszélyezett viszonyt a film egésze is visszaadja dramaturgiai eszközeivel, egyenletesen, magasan tartott feszültségével.
Ami a tanári szobában történik, az ott is marad. És mialatt Carla és tehetséges tanítványa, a vita frontvonalába kerülő, az elhallgatásoktól és ellentétektől önmagából kivetkőző Oskar a kiváltságosoknak járó matematikai feladványt, a Rubik-kockát tekergetik, a néző is úgy érezheti, hogy rejtvényt próbál megfejteni. A bűvös kockán az összekevert, színes elemeket kell visszaállítanunk az eredeti, rendezett színösszeállításokba, és eleinte a film nézése közben is azt érezhetjük, hogy a megfelelő stratégiával majd átlátjuk a méhkasként felbolydult intézmény konfliktusainak hálóját, ám Çatak filmje nem kínálja a nézőnek sem a logikai megfejtés örömét, sem az érzelmi feloldozást.
Cserébe velünk marad a Carlát alakító Leonie Benesch (A fehér szalag, Babilon Berlin) színészi játékának ereje, és egy határozott vonásokkal felskiccelt női portré. Egy olyan tanáré, aki éppen az érzelmi tisztasága révén képtelen betagozódni és feloldozást találni abban az iskolai közegben, amely minden felvilágosultsága ellenére nélkülözi a gyengédebb eszközöket, a megértésre és nyitottságra való nevelés képességét. Benesch alakításában Carla olyan tanár, akit a kezdetektől megriaszt a rendszer nehezen megragadható embertelensége, és amikor az egymás iránti érzéketlenség, a kommunikációképtelenség és a közös nyelv hiánya valóban kiütközik, ez a riadtság már valódi pánikrohammá fokozódik, amellyel szintén magára maradva, a saját eszközeivel és lehetőségei szerint küzd meg.
Az elmúlt években gombamód kezdtek szaporodni a feszült iskolai környezetben játszódó nagyjátékfilmek, melyek súlyos atmoszférájukkal és aggasztó üzeneteikkel azt sugallják, van most ebben a közegben valami újszerűen, megfoghatatlanul szorongató. A belga Laura Wandel kisrealista elsőfilmje, a Játszótér, ahogyan Lukas Dhont Közel című alkotása is a felnőttek tehetetlenségére, eszköztelenségére hívta fel a figyelmet két olyan történeten keresztül, melyeknek origójában a bántalmazás állt.
Elit iskolában játszódik Jessica Hausner idén Cannes-ban debütált Club Zero című filmje, mely a tanár-diák viszonyt hátborzongató módon hasonlítja egy gonosz szektában kialakuló, életveszélyes függőségi viszonyhoz. A hazai mozikban még vetítik a japán Koreeda Hirokazu friss rendezését, a szintén Cannes-ban forgatókönyvírói díjat nyert Szörnyeteget, ez a film ugyanúgy sok szemszögből mutat be egy talányos iskolai esetet, mint ahogy Reisz Gábor friss rendezése, a Magyarázat mindenre is. A friss magyar alkotások sorát Moldovai Katalin Elfogy a levegő című filmje és Szimler Bálint készülő, szintén iskolai közegbe helyezett nagyjátékfilmje folytatja.
A tanári szoba, fényév távolságra a Holt költők társasága-típusú, idealista iskolafilmektől, ehhez a filmcsoporthoz csatlakozik egy olyan tanár történetén keresztül, akinek szakmai és személyes életében épp legnagyobb erénye, az őszinte, gyermeki jóhiszeműség indítja el a feloldhatatlan konfliktusok lavináját.
A filmet a 12. Szemrevaló programjában láttuk, december 21-től a Mozinet forgalmazásában lesz látható a hazai mozikban.
