Testközelben a Freeman házaspár

Karlovy Vary nem a megasztárok nagy bevonulásáról szól és ez nagyon jól látszott is, hiszen a biztonsági intézkedések egy-két szervező pozorozásában ki is merültek, miközben csak az nem adott tockost az amerikai színésznek, aki kifejezetten nem akart. A bátrabbak akár a nyílt színen lesmárolhatták volna Mrs. Freemant, és szó sincs öngyilkos merényletről, a tettes egy kis futással könnyedén megúszhatta volna a dolgot.

A szép reményű irodalomtanár neurotikus világa Marek Koterski: Dzien Swira

Bár a késztetés erős volt, végül mégis hátat fordítottam a nap fő atrakciójának, és a város tőlem legtávolabb eső pontján található Richmond mozi felé vettem az irányt, ahol a lengyel Marek Koterski Dzien Swira (Az idióta napja) című filmjét vetítették. Sajnos csúnyán elkalkuláltam magam, és közel 20 perces késéssel értem be a filmre, mely ennek ellenére egy újabb nagyon kellemes meglepetéssel gazdagította pozitív élményeim számát. A rövid tartalomismertető alapján – egy negyvenes éveiben járó alábecsült és nem megfizetett tanár teljes összeomlása – egy szikár, dokumentarista filmre számítottam, de valami egészen mást kaptam.

A film fergeteges groteszk humorral, belső monológok és többnyire hisztérikus dialógusok váltogatása mellett, abszurdabbnál abszurdabb helyzeteken keresztül járja be az egykor szép reményű irodalomtanár neurotikus világát. Az alapjában véve szomorú és nagyon is valóságos kelet-európai problémával a néző úgy szembesül, hogy közben többször a fulladás közeli állapotban vinnyog a röhögéstől.

Az idei fesztivál egyik érdekessége volt, hogy szép számmal szerepeltek a programban argentin filmek. A betervezett öt alkotásból hármat sikerült is megnéznem. A három film leginkább a sajátos atmoszféra kialakításában nyújtott nagyot. Közülük egyértelműen kiemelkedett a Szép napok mellet ugyancsak Ezüst Lepopárd díjas Tan de repente (Hirtelen). A fekete-fehér, egyéni képkomponálási technikával összerakott, különös ritmusú film valóban eléri a Szép napok színvonalát, sőt megkockáztatom, hogy néhol túl is tesz azon.

Diego Lerman munkája egy darabig kísértetiesen emlékeztet a mundruczói világra: elveszett, kifelé szinte semmit nem kommunikáló hősök ingerszegény környezetben élik kilátástalan életüket. A három főszereplő – két vékony, rövid hajú félbűnöző lány és egy cipőbolti eladóként dolgozó, telt idomú, hosszú hajú, félénk teremtés – bár minden szempontból különböznek egymástól ugyanolyan elveszettek és kiúttalanok, a Buenos Aires-i forgatagban minden tevékenység monotonná és üressé válik.

Az alaphelyzet hasonlósága mellett még meztelen zuhanyozós jelenet is van a filmben, igaz itt kissé nagyobb távolságot tartva, a rendező nem megy olyan közel a szereplőkhöz, akik pedig nem reflektálnak az intim női testrészekre. De a Mundruczó-hősök nem mennek át lelki fejlődésen – vagy éppen amikor elindulnának, el is buknak – a tragédia éppen abból ered, hogy az események hatására a figuráknak mozdulniuk kellene egymás felé, de ők mozdulatlanok maradnak egészen addig, míg a rendszerben fellépő erők hatására szétzúzzák egymást és önmagukat.

A Tan de repente is így kezdődik, aztán „hirtelen” a Mao névre hallgató bűnőző lány – a másikat Leninnek hívják – beleszeret a bolti eladóba. A cselekmény tehát egy elmozdulással indul el, mind fizikai, mind lelki értelemben, és a film végére egy másik városban néhány további baráttal kiegészülve, a három lány valós érzelmekkel gazdagodik, melyeket többé-kevésbé ki is mutatnak.

Egyrészt tehát, Lerman nem bírt megmaradni abban a zárt rendszerben, amit Mundruczó saját filmjeiben még véletlenül sem szokott elhagyni, másrészt viszont az argentin rendezőből előtört a latinos érzelemgazdagság, és ha már kénytelen volt elszakadni az alaphelyzettől, ahhoz, hogy filmjét működőképessé tegye, mindenképpen dícsérendő az a tény, hogy ezt szentimentalizmus és giccs nélkül volt képes megtenni. A Tan de repente hajtúkanyart jár be, de egy ralley bajnok biztonságával, aki mindig éppen annyira engedi kifarolni az autót, amennyire az ideális ív követéséhez szükséges, és ez egy elsőfilmes, 27 éves rendező esetében ritkán tapasztalt, nagyon nagy dolog.

Logika Jessica állatdugdosási rituáléjában Przemyslaw Reut: Paradox Lake

Végezetül egy elmaradásomat szeretném pótolni. A Paradox Lake című filmet a fesztivál első napjaiban vetítették, de méltatására eddig valahogy nem került sor. Pedig egy újabb nagyon erős amerikai független filmmel állunk szemben, mely bár egészen más módon, de végső soron nagyon hasonló dolgot állít, mint a korábban már tárgyalt Milwaukee, Minnesota. Mindkét film a fogyatékosok egészen másfajta megítélését veti fel lehetőségként. A kialakult állásponttal ellentétben a fenti filmekben az úgynevezett fogyatékosok elsősorban különleges képességeikről tesznek tanúbizonyságot, mely képességekkel a normálisak tábora nem tud mit kezdeni. Ahogy a halakkal beszélgető Albertet a film zárlatában követni kezdik a horgászok az absztrakt háttérré változó hófehér jégmezőn, hasonlóan rendelődik a játékállatokkal kommunikáló Jessica normális ésszel föl nem fogható világa az „egészségesek” világa fölé.

A Paradox Lake főhőse Matt, az identitását kereső 25 éves New York-i fiú, aki egy autista gyerekeket segítő nyári táborba jelentkezik felügyelőnek. A dokumentarizmus mögé rejtett precízen fölépített történetben Matt valamféle logikát vél felfedezni Jessica állatdugdosási rituáléjában, és sikerül kapcsolatba kerülnie a lány belső világával. Ám az autista saját kis mirokozmosza olyan mértékben különbözik a külső világtól, hogy Matt kis híján belehal mentális kalandjába. Közben folyton konfliktusba kerül a többi normálissal, akik pitiáner emberi gyarlóságuk rabjai, féltékenyek, uralkodni akarnak, intoleránsak.

A film talán még erősebben mondja ki végső állítását mint a Milwaukee, Minnesota. A lengyel Przemyslaw Reut, filmjével már nem csak azt állítja, hogy a mentálisan betegek csak azért minősülnek betegnek, mert a középszerű normálisak nem tudják, vagy nem akarják elsimerni a náluk érzékenyebb emberek különös tehetségeit. A Paradox Lake már egyenesen arról beszél, hogy egy szellemi fogyatékos agyműködésének megértésére mi normálisak képtelen vagyunk, és ha valaki túl közel merészkedne a tűzhöz, azaz egy ilyen „beteg” saját belső világához, az az életével játszik. Szép és eredeti gondolat ez még úgy is, hogy két teljesen különböző filmben egyszerre jelenik meg.
 
Többször jeleztem már, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy elképesztően sok jó filmet hozott az idei Karlovy Vary-i Filmfesztivál, csak remélni tudom, hogy minél több kerülhet ezek közül a magyar közönség elé a filmhetek és a Titanic programjának részeként, vagy akár a mozik műsorán.