Nagyjából a 2000-res évek közepétől fordulópont állt be a romantikus filmek univerzumában: a mainstreamtől elkanyarodott független filmesek elkezdtek foglalkozni a szerelem árnyoldalával, neadjisten olyan befejezést írtak a forgatókönyveiknek, ahol a főhősök a hosszas küzdelem végén nem tudnak legyőzni minden akadályt és különválnak. Ezeknek a történeteknek fontos eleme a szerelembe esés időszaka, de a hangsúly inkább a vonzalom elmúlásán, a felismerésen, a fájdalmas szakításon van. Vígjátékok közül ezt a témát járja körül például az 500 nap nyár és a Celeste és Jesse mindörökre, a drámai vonalon pedig az Őrülten hiányzol töri össze fokozatosan a szívünket, mert a végtelenül szimpatikus hősöknek a legvégén be kell látniuk, hogy hiába küzdöttek érte, a szerelmük nem tudta legyőzni a köztük lévő fizikai távolságot.

A 2010-es évek legszomorúbb filmjének koronáját azonban semmi se veheti el a Blue Valentine-tól, amit az író-rendező, Derek Cianfrance tíz éven át készített. A végtelen boldogságot és a szerelem könyörtelen elmúlását azóta se sikerült olyan érzékletesen bemutatni, mint ahogy Michelle Williams és Ryan Gosling párosa tette, akik szokatlan aprólékossággal készültek fel a Cindy és Dean szerepére – a forgatás előtt egy hónapig együtt éltek a filmbeli házukban, amit egy nővéri és szobafestői fizetésből tartottak fent, ők takarították és dekorálták ki. Cianfrance 1998-ban kezdett el dolgozni a forgatókönyvön, jól érzékelteti a kezdet és a vég közötti időt, hogy Michelle Williams 23 éves volt, amikor először megkapta a könyvet, de 30 éves lett, mire a film el tudott készülni. A rendező a saját szüleinek megromlott kapcsolatából indult ki a történet írása közben, a filmet sokszor hatja át olyan érzés, mintha egy gyerek figyelné a vitatkozó szüleit a kocsi hátsó üléséről vagy meglesné őket a szomszéd szobából.

De a Blue Valentine nem csak a veszekedést, a kötődés elmúlását mutatja be, ezzel párhuzamosan a múltat, azt az időszakot is megismerjük, amikor a két fiatal egymásra talál, erős kontrasztba kerülve a feszült jelennel. Cindy keményen hajt, hogy elvégezze az orvosi egyetemet és kiköltözhessen a rideg családi házból, a fiú pedig kötöttségek nélkül, alkalmi munkákból tartja el magát. A találkozásuk véletlen, de sorsszerű, Cindy éppen próbál kilépni egy működésképtelen párkapcsolatból, Dean pedig megmutatja neki, milyen az igazi, önfeledt boldogság. A fiú nem akarja elkötelezni magát, de a szerelme olyan erős, hogy még a lány előző kapcsolatából becsúszó terhesség sem tántorítja el, és feleségül veszi őt. A tragédiájuk éppen az lesz, ami egykor egymáshoz vonzotta őket: mást akartak az élettől, más terveik voltak, és az ellentétek bevonzották egymást, de ez a kötelék hat évvel később már teljesen más dinamikát hoz létre köztük.

Bár a forgatókönyv több mint egy évtizeden át készült, a Blue Valentine igazi különlegessége, hogy a színészek a filmidő jelentős részében improvizálnak, valódi, sokszor váratlan reakciókat váltanak ki egymásból. Ilyen például, amikor Dean úgy próbálja meg kiszedni Cindyből a szomorúsága okát, hogy a híd közepén felugrik a drótkerítésre, és azzal fenyegetőzik, hogy a vízbe ugrik. Ryan Gosling és Michelle Williams sokszor kaptak különböző instrukciókat a rendezőtől, a férfinak itt például valamilyen drasztikus módszerrel kellett beszédre bírnia a lányt, aki erről nem tudott, így a reakciója igazi félelemmel vegyül és rögtön bevallja a terhességet. Mást kért a színészeitől a filmet lezáró nagy veszekedéskor is – a férfinak azt az utasítást adta, hogy próbáljon meg fizikailag minél közelebb kerülni a nőhöz, neki pedig, hogy próbáljon meg egyáltalán nem érintkezni a férfival. A végeredmény egy összeomlásban lévő pár hiteles veszekedése, tele olyan érzelmi és fizikai reakcióval és félbehagyott, újrakezdett, tökéletlen mondatokkal, mintha tényleg a valóságot néznénk.

A jelen és a múlt folyamatosan szembeállítása nem csak a finoman megöregített színészeken (Gosling húzta a rövidebbet, ő az évek alatt a haját és a sármját is elvesztette), hanem a képi világban is jól érzékelhető. A múlt meleg, lágy színekkel van bemutatva, celluloidra forgott és javarészt széles látószöget használ, a jelent viszont digitális kamerával vették fel, hideg színekkel és sokszor zavarbaejtő közelikkel játszik – ez a ‘Jövő szobában’, egy futurisztikus, ablak nélküli hotelszobában teljesedik ki, ahova egyetlen éjszakára vonul el a pár, hogy gyerek nélkül próbáljanak meg egymással időt tölteni. A széles látószögű képeken Cindy és Dean javarészt közösen szerepelnek, a kapcsolatuk és jövőjük tele van izgalmas lehetőségekkel, de a jelen fullasztó, nincs hova fejlődni, fizikailag egy térben vannak, de érzelmileg már külön utakon járnak. Ez az elegáns megoldás bekúszik a bőrünk alá, mindennél jobban szeretnénk, hogy a pár leküzdje a büszkeségét, a másik iránti frusztrációit, de ahogy szűkül a tér, egyre jobban csap minket is fejbe a valóság, hogy nem fognak megoldást találni a problémáikra.

Derek Cianfrance második nagyjátékfilmje a főszereplői karrierjében is fontos szerepet játszik. Michelle Williams a Túl a barátságon után megszerezte második Oscar-jelölését, ahogy Ryan Gosling is újra jelölt lett a Fél Nelson után, Cianfrance pedig magával vitte őt a következő, Túl a fenyvesen című bűnügyi drámájába. Gosling függetlenfilmes karrierje ezen a ponton nagyjából véget is ért, következő munkái - a Drive - Gázt!, az Őrült, dilis szerelem, majd pár évvel később a Kaliforniai álom - már jóval nagyobb közönséget elérő, műfaji filmek voltak.

A rendező egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a filmje egy duett férfi és nő, jelen és múlt, fiatal és felnőttkor, szerelem és gyűlölet, öröm és bánat között. Tényleg ilyen libikókaélmény a Blue Valentine: Cindy és Dean oldalán ingadozunk a boldogságban és boldogtalanságban, megéljük a legmagasabb és legmélyebb pillanataikat is. Tíz év telt el a film bemutatója óta, tíz évvel később is ugyanúgy fáj.