Ez a film, amely hónapok óta bebábozódva várt a sorsára, most pillangóként bontogatja szárnyait. Aki már látta vászonra vetített, színpompás alakjában, az sejtelmes és huncut mosollyal hallgat a titkáról azok előtt, akik kizárólag a nyomtatott betűk és holt szavak szürke bábjaként találkoztak vele. A képek és hangok varázslatos organizmusa, a játékosan csapongó lény az elmúlás titkát hordozza, akár egy halálfejes pillangó, amely minden gyönyörűsége mellett folyamatosan a halálra emlékeztet.
A Hukkle ugyanis természetfilm álruhájába bújtatott krimi. Bármi többet mondok a történetről, lelövöm a poént, amiért igazán kár volna, mert Pálfi György filmjének fondorlatos dramaturgiai szerkezete már önmagában nagy élményt nyújt. Nézzük a gólyákat a háztetőn, a nyulat a fűben, az őzet a búzatábla közepén, a tekegolyó heréjű kandisznót, a dunántúli falu lakóinak mindennapi életét, a lócán csukló bácsikát, a kuglizó férfiakat, a nyugdíjt hozó pénzespostást, a szövő, kapáló, főzicskélő asszonyokat, a történet pedig csak nem akar beindulni.
Vagyis már régen beindult, már ott dolgozik a mélyben, már szaporodik a szívekben a halál, csak még nem látjuk, mert leköt a természet szépsége, mert rabul ejtenek Pohárnok Gergely csodálatos természetképei, a makrók, a trükkök, a bonyolult kameramozgások, pedig – és ezt jobb lesz, ha megjegyezzük - a természet szépsége halálos. Pálfi zseniális ötlete visszaköti az embert a természetbe: felruházkodott barom lesz Isten állatkertjében, akire a gólya és a nyúl csodálkozva néz, mert a homo sapiens a születés és pusztulás hatalmas körforgásában inkább az utóbbin munkálkodik serényen.
Az ember lefokozása a faj legnagyobb vívmányaként számontartott nyelv kiiktatásával éri el tetőpontját: a Hukkleban a beszéd a természet egyéb zörejeinek szintjére kerül. Az amatőr szereplők, a helyben élő falusi emberek nem szólnak egy szót sem, csak teszik-veszik dolgukat, mint az állatok az erdőben. Ez egyben azt jelenti, hogy Pálfi egyetlen kimondott szó nélkül tudja elmesélni történetét, ami igazi írói-rendezői bravúrnak számít.
Pálfi ebben a teljesen eredeti formanyelvet beszélő filmjében a burleszk hagyományához nyúlt vissza, amely legtovább őrizte a némafilm képi gondolkodásmódját. Jacques Tati burleszkjeinek és Otar Joszeliani burleszkesen balettszerű műveinek modernitásellenes alaphangulata azonban itt nyomaiban sem érezhető. A régi és új, a hagyományos és a modern élet egyaránt sorra produkálja a képekben rögzíthető humort.
Az óriás kandisznó hágása közben pornográf képsorok helyett a kocájuk reményteli termékenysége felett ellágyult házaspár sugárzó arcán időzik el a kamera, hogy picit félrenézve felfedezze, a háttérben már ott munkálkodik a halál. Kicsi és nagy, gyenge és erős civilizált emberi értékrendet félresöprő őseredeti viszonya tükröződik abban, hogya hatalmas kombájn elől még a megkülönböztető jelzéssel ellátott járműnek is meg kell hátrálnia. A Magnólia békaesőjét és a Rövidre vágva földrengését visszhangzó, de azoknál sokszorta szellemesebb isteni beavatkozás Pálfi filmjében, hogy egy amerikai vadászrepülő suhan át a falu kicsi hídja alatt.
A legtalányosabb képi és hangi geg mégiscsak a címadó tevékenység. Ül a bácsika a lócán a háza előtt és csuklik. Egész nap, egész évben egy metronóm ritmusára. Egyazon tekintettel nézi az egyre gyakoribb halottasmeneteket, a fogyatkozó számú férfit a tekepályán, a sürgő-forgó öregasszonyokat, a rengő heréjű kandisznót és az aratógépet. Nem szól egy szót se, meghatározhatatlan arckifejezéssel ücsörög, amiben egy Buddha bölcs mosolya és befelé fordulása veszett el.
Közönyös, tehetetlen, türelmes, elnéző, megértő? Bármilyennek lássuk is ezt az egyszerű falusi bácsikát, érezzük, hogy ő a történet kulcsa, talán a természet burleszkszerű vitalitásának és fekete humorú önpusztításának békés kisistene. De lehet, hogy nem kell kulcsokat keresni. Végül is a Hukkle nem rejtvény, hanem világmagyarázat. Titkát nem muszáj megfejteni, anélkül is mindenki élvezettel használhatja a filmet. Ki a humorát, ki a szépségét, ki a rejtélyességét. Ahogy tetszik.
Pro: Humoros és gondolatgazdag történet, amelyet pompás természeti képek, bámulatos kameramozgások, szellemes trükkfelvételek, mezei zajok és falusi népdalok mesélnek el egyetlen kimondott szó nélkül. Az utóbbi évek egyetemes filmművészetében az egyik legeredetibb formanyelvű alkotás.
Kontra: ----"
Stőhr Lóránt, 2002. október 24. (az eredeti cikk itt található)
