Filmhu: Mikor jutott először eszedbe, hogy filmet készíts?
Vágvölgyi B. András: Az életben? Még gyerekkoromban. De komolyan akkor kezdett el foglalkoztatni a filmkészítés, amikor egy évet a Harvardon töltöttem. A filmes mesterkurzust Dusan Makavejev tartotta, aki nagy hatással volt rám. Régóta szerettem volna játékfilmet készíteni, korábban dokumentumfilmeket csináltam –, de akkor eldöntöttem, hogy ha lesz rá lehetőségem, belevágok. Amit most a Filmszemlén látni fogunk, az tulajdonképpen 2003 óta foglalkoztat.
Filmhu: Miért épp’ ez a történet?
Vagesz: A filmkészítés a lehetőségekről is szól, akkoriban egy teljesen más történet is volt a fejemben, de Eörsi László barátom, aki az ‘56-os fegyveres harcok történetével foglalkozik, megkeresett ennek a sztorinak az alapelemeivel, és ez eldöntötte a kérdést. 2003-ban úgy gondoltam, hogy ezt a filmet a forradalom ötvenedik évfordulójára össze lehetne hozni, megírtam a forgatókönyvet, de addig-addig tolódott, hogy csak 2006-ban kezdtünk el forgatni. Akkor már világos volt, hogy ez a mozi nem lesz ott az évfordulós filmek között. Mondjuk, amikor elkezdtem írni a könyvet, nem gondoltam volna, hogy ennyi ‘56-os film készül majd, és ilyen vegyes minőségben. Mire az én filmem elkészült, az ‘56-os film leírt kategória lett, gyakorlatilag lejáratódott, ezért én nem is szeretem a saját filmemet ebbe a csoportba sorolni.
Filmhu: Ezek szerint nem tudsz azonosulni azokkal az ‘56-os filmekkel, amik idáig készültek?
Vagesz: Különböző minőségű dolgok születtek az évfordulót meglovagolva. Én inkább azon gondolkoznék el, hogy miért van az, hogy míg a rendszerváltás előtt remek filmek készültek a témában, az Eldorádó, a Megáll az idő, a Szamárköhögés, a Szerencsés Dániel, és még sorolhatnám, addig a rendszerváltás után ezzel a témával a filmesek nem tudnak mit kezdeni. Pedig ‘56 egy pozitív esemény a magyar történelemben, és ráadásul még látványos is, tehát nagyon alkalmas a megfilmesítésre. Ennek talán az lehet az oka, hogy a rendszerváltás előtt egy helyről jött a pénz, azzal az egy hellyel, módjával ugyan, de lehetett szemtelenkedni – a nyolcvanas években már mindenképp –, és a filmesek feszegették is a határokat rendesen. A ’88-as Eldorádóban a fegyveres felkelő – akit Sőth Sándor alakít – már abszolút pozitív figuraként jelenik meg.
Ma viszont sokan nem tudnak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy nehéz pénzhez jutni, ha filmezni akarsz. Áttekinthetetlenebb a helyzet, hogy honnan, kitől, melyik politikai hatalomtól érkezik a pénz, kivel kell megállapodni, kivel lehet szembe menni, ezért a legtöbben inkább nem is vállalkoznak erre. A román film a példa, hogy a rendszerváltás után is lehet erős állításokat tenni, lehet rendszerkritikusnak lenni, csak ez Magyarországon valamiért úgy alakult, hogy a könnyebb megoldásokat keresik a filmesek. A romantikus komédiák és a ’30-as évekbeli magyar filmek remake-jeinek országa lettünk, ami méltatlan a magyar film hagyományaihoz. Persze, kellenek az olyan filmek, amik elvarázsolják a nézőt, kell a szórakoztató film, de a lehetőségeink meglehetősen korlátozottak: akciófilm nem lehet, mert az nagyon drága műfaj, de mondjuk a krimi, vagy a sötét műfajok bármelyike megjelenhetne a magyar szórakoztató filmben.
Filmhu:: Nem csak az akciófilmbe törne bele egy rendező bicskája. Neked is meggyűlt a bajod a pénzzel...
Vagesz: Hát persze, az első perctől kezdve ez volt a legnagyobb akadály. Négy évvel ezelőtt forgattunk először, azóta húzódik a projekt. Ezt a filmet 32 nap alatt forgattuk le, ha ez egy nyugat-európai film, akkor 45, ha amerikai, akkor 70 nap állt volna rendelkezésre. A 32 nap azzal járt, hogy néha snellben kellett forgatnunk, vagy más esetben, ha volt egy frankó díszletünk, nem tudtuk teljesen “kiforgatni”. Ennek ellenére úgy érzem, hogy megoldottuk a helyzetet; lényeges dolog nem maradt ki a filmből, komoly kompromisszumra nem kényszerültünk. Nem érzem úgy, hogy bármilyen szempontból torzó lenne, amit a vásznon látnak majd a nézők. Sőt, a legutóbbi verzió 110 perces volt, amiből még nyestünk 15 percet, hogy feszesebb, lendületesebb legyen, így most a végleges változat 95 perces. Ezek is kiváló jelenetek voltak, jól fognak majd mutatni a dvd-n, de mégis be kellett áldozni őket, hogy ne lassítsa le a film ritmusát. Főleg a zárkában játszódó jelenetekből hagytunk el, ahol a Nagy Zsolt – Gáspár Tibor páros remekel.
Filmhu:: Ők a központi figurák. Hogyan választottad ki őket a szerepre?
Vagesz: Zsolttal csináltunk egy próbafelvételt, eredetileg nem is a nagyjátékfilmhez, hanem egy előtte futó kisfilmhez kerestünk szereplőket. Ez a kisfilm az ’50-es években játszódott volna, egyfajta előtörténetet adva a nagyfilmhez. Ennek a castingján Zsolt úgy felrúgta a spiclit alakító kollégáját, olyan beleéléssel tette helyre a besúgót, hogy öröm volt nézni. Erő és vagányság volt benne, ami nagyon meghatározza a Kolorádó Kidben játszott figurát is, és ettől kezdve tudtam, hogy Zsolttal meg fogjuk érteni egymást. Amikor Zsolt megvolt, a többi szereplőt már hozzá kerestük.
Filmhu: Ha a Kolorádó Kid nem ’56-os film, akkor mi?
Vagesz: Flaszter western. Vagy Jailhouse Rock. Komolyabban: azt gondolom, hogy ez egy film noir. Klasszikus értelemben a film noir a ’40-’50-es évek amerikai filmjének volt meghatározó műfaja, de nálunk ilyesmi nem lehetett, mert akkor vagy szocreál volt, vagy vígjáték. A Kolorádó Kid is az ötvenes évekről beszél, de egy – remélhetően mások által is felismerhető módon – olyan filmnyelven, amit akkor itt nem beszélt senki. A film nyolcvan százaléka ’59-60-ban játszódik, csak a visszaemlékezések játszódnak ’56-ban, és a film vége a hetvenes években. Az volt a fő célom, hogy megmutassam a kádárizmus világát. A Kádár-rendszer egy hosszú időszak, a második felét ismerem, és emlékszem rá, de az első fele az én generációmnak is homályba vész, sokáig alig lehetett tudni róla valamit.
Haraszti Miklósnak volt egy szamizdatban megjelent írása, a címe: Kései bevezetés a kádárizmusba; az én filmem is egy ilyen kései bevezetés a kádárizmusba. A manapság moziba járó tízen-huszonéves korosztály számára egyáltalán nem kézenfekvő tudás, hogy milyen világ volt ez, milyenek voltak a mindennapok, milyen típusú emberek élték ezt a világot, alkották azt a rendszert. A proletár környezet, amiben a film játszódik, számomra sem otthonról hozott élmény, mert én értelmiségi családban nőttem fel, de abszolút vannak figurák, akiket egy az egyben meg tudok feleltetni gyerekkoromból ismert embereknek. A börtönélmények jórészt Eörsi István barátom beszámolóira épülnek, ő négy évet töltött ’56 után börtönben, visszaemlékezéseinek egy-egy motívuma meg is jelenik a filmben. A filmem első dramaturgja is ő volt, a forgatókönyvet még korai állapotában látta, mielőtt meghalt, de az a vidám, krakéler szellem, amit ő képviselt börtönidejében, az benne van a filmben. Fontosnak tartom, hogy ez a fajta tudás ismételten, más formában is feldolgozódjon.
Filmhu: Mennyit alakult a történet négy év alatt?
Vagesz: Nem csináltunk belőle rom-komot, slasher horrort, animét vagy science-fictiont, úgyhogy nem sokat. Hangsúlyeltolódások voltak, de komoly változás nem. Nagyon várom a Szemlét, mert ez a film sok mindennel szembe megy, amivel szembe lehetett menni, úgyhogy roppant kíváncsi vagyok a közönség reakciójára. Már a témaválasztás is, hogy a közelmúlt magyar történelmével foglalkozik, népszerűtlen. Szerintem Magyarországot az elmúlt húsz évben több nagy csapás érte, az egyik a kereskedelmi televíziók elterjedése, mert azóta az emberek nem foglalkoznak semmivel, ami problematikus, inkább a könnyed, happy témákat preferálják, és a problémákat a szőnyeg alá söprik. Ezért is vagyok kíváncsi rá, hogy mit szól hozzá az átlag néző, vagy mondjuk egy gimnáziumi osztály.
Filmhu: A Nagy Zsolt- Gáspár Tibor alakította karakterek sorsának alakulása felveti azt az olvasatot, hogy a meggyőződéses forradalmárból áruló, míg a brahiból belekeveredőből elvhű forradalmár lesz.
Vagesz: Az árulás (…) Magyarország-paradigma, nagyon jellemző az országunkra. És persze a diktatúrára. Kádár János árulása talán közismert, de még jó sok példát lehetne hozni. A legtöbb ember, mikor nyomás alá kerül, valamilyen módon, valamihez képest áruló lehet. De ez nem azt jelenti, hogy a meggyőződéses forradalmárból lesz az áruló, Eörsi Istvánból sem lett, sőt! A filmben van egy dramaturgiailag fontos pillanat, egy élmény, amikor azok, akik nem az elvek miatt lettek felkelők, éppolyan meggyőződéses forradalmárrá válnak, mint akik a rendszer ellen tudatosan, és nem érzelmi alapon szálltak harcba. A kádárizmus lényege az volt, hogy kicsi engedményeket adott, lehetett kapni luftballont, meg rövid karajt, és NDK turmixgépet, tehát elkezdődött valamilyen fogyasztás. Borzasztó nehéz időszakokon volt túl az ország: a gazdasági világválság, a második világháború, a holokauszt, majd néhány év újjáépítés után egy újabb borzalmas időszak, a sztálinizmus. Ekkor jött ’56, amihez nagyon ellentmondásosan viszonyultak a Kádár-rendszerben. Akiket én ismertem gyerekkoromban, mind lelkesedtek ’56-ért, de ezt csak suttogva merték kimondani. Engem ez foglalkoztatott igazán, és az bizonyosan nem hátrány, ha valaki olyan témában csinál filmet, amihez valamilyen köze is van. Ráadásul mindezt úgy akartam megcsinálni, hogy kúl legyen: legyenek benne jó zenék, jó színészek, ami a fiatal nézők érdeklődését is felkeltheti.
Filmhu: A zenehasználaton közös kedvencünk, Tarantino hatását érzem. Ütős, belemenős, nem éppen konvencionális filmzenét használsz.
Vagesz: A téma és a műfaj alapból ezt kívánja. A noir a nagyon divatos, jazzy-s, boogie-s érának a filmművészete volt, nagyon sok trash-sel, nagyon sok B-filmes dologgal. Ezzel én elég sokat foglalkoztam, mert érdekelt; Tarantinóval is, meg nélküle is. Már mielőtt Tarantinót megismertem, nyakig benne voltam ebben a világban. Egy jól megcsinált bűnfilmbe kell a hangsúlyos, jó zene, és én a saját filmemben is erre törekedtem. Aztán sajnos borzasztó dolgokkal kerültem szembe, ami a jogdíjakat illeti. Mai napig betege vagyok annak, hogy nem tudtunk megszerezni két zenét, amit te hallottál a filmben, de a Szemle közönsége már nem fog hallani. A jogdíjak tulajdonosai sajnos nem látják a különbséget a produkciók között. Vannak zenés filmek, mint a Made in Hungária, vagy a Csinibaba, amik teljes egészében fel akarják használni a zenét, míg vannak azok a filmek, amilyen az enyém is, amik a szociológiai hitelesség miatt használják – húsz másodperces időtartamban – a számokat. Mellbevágó, hogy Hollós Ilona (ő énekelte a Megáll az idő-t és a Valaki kell-t - a szerk.) ügynökétől (bizonyos Gém – remélem most csuklik) kapok egy 800 ezer forint/ 30 másodperces árajánlatot, amikor Elvis Presley képviselőitől a képet és hangot majd‘ egy percre megkaptuk a duplájáért. Ez valahogy nem tűnik arányosnak a két énekes zenetörténetben betöltött szerepével. Az ilyen, 800 ezer forintos igényekre nem voltunk felkészülve a költségvetésben, főleg, hogy a legtöbb magyar zenét megkaptuk szerzőnként, örökösönként 50-100 ezer forintért. A zenék válogatásával sok időt töltöttünk el, a Tilos Rádiós DJ Kanada Káosztól Palotaiig, Másik Jancsitól Vida Tóniig sok jó, zeneértő ember adott tanácsot.
Filmhu: Mi jelentette a legnagyobb kihívást a forgatáson a pénztelenségen túl?
Vagesz: A pénztelenség. Maga a forgatás már nagyon nagy élmény volt, csak odáig el kellett jutni. Még szerencse, hogy ez nem látszik meg a filmen.
Filmhu: Lesz második nagyjátékfilmed? Tetszik ez a buli?
Vagesz:: A filmre fordított időm 90 %-át elvitte a pénzhajhászás. A maradék 10% nagyon tetszett, egyébként. Ott szúrtam el, hogy mindent egy lapra tettem fel, és nem három-négy vasat tartottam egyszerre a tűzbe. Legközelebb ezt fogom tenni. Szóval a rövid válaszok: lesz! És persze nagyon jó ez a buli, írogatással foglalkozó embert nagyobb és jobb élmény nem érhet, mintha megír valamit, egy párbeszédet mondjuk, és a holt betűből két vagy több nagyszerű színész ihletett közreműködése révén nagybetűs élet lesz.
{related-53-cikkhez-kapcsolodo-program}
