A MAFILM szobrászműhelyében volt az első munkahelyem. Nagyon tetszett ez a világ, a hamis, mégis igazi ajtó, ami kettétörik mikor belerúgsz, jópofa dolgok ezek. Külföldi filmeken is dolgoztam, a Kedvenc ellenségemet is itt kezdték el forgatni, aztán Németországban fejezték be, nem lehet tudni miért. Felépítettünk hozzá a Fóti stúdióban egy hatalmas díszletet, ami a gonoszok űrhajója volt. Zsiguli karburátorok meg kukafedők voltak benne.
Azelőtt nem is szeretted különösebben a plakátokat?
Egyáltalán nem, a plakátgyűjtés 12 évvel ezelőtt a nulláról indult. Akkor kattant be valami. Mindig szerettem a filmet, de nem voltak gyűjtői ambícióim. 1965-ben születtem, abban az időben semmi más friss kulturális csemege nem volt a könyveken és újságokon kívül, csak a film. Persze kézben tartották, hogy mi juthat el idáig, de azért a 70-es évektől már jöttek olyanok, amikben lehetett látni, hogy milyen odakint.
Mi volt az első plakát, ami bekattintott?
Ki is van rakva a falra, A halál magnószalagon érkezik, egy román krimi, de nem is a film, hanem Árendás József grafikus rajta a lényeg. Miatta kezdtem el műalkotásként tekinteni a plakátokra. Egy árverésen láttam, megtetszett a színe, a grafikája és megvettem. Mivel nem egy híres film, nem kellett senki másnak. Bekereteztettem, azóta itt van. A mai napig így gyűjtök, nem érdekel, hogy milyen a film, ki rendezte vagy hány példány készült belőle.
Akkor mondhatjuk, hogy Árendás József a kedvenc grafikusod?
Igen, ő az egyik, de nagyon szeretem Máté András, Helényi Tibor és Darvas Árpád munkáit is. Az a legjobb dolog a világon, ha a grafika, a plakát és a film is jó, de ez nagyon ritka.
Hány plakát után jöttél rá, hogy ez nem csak hobbi, hanem üzlet neked?
Sajnos Magyarországon nagyon kevés ember szán erre pénzt. Itthon nem raknak ki plakátot a lakásukba, inkább elmennek egy lakberendezési áruházba és megvesznek egy tucatképet.
Badits Marcell
Látsz változást az emberek ízlésében azóta, hogy elkezdtél ezzel foglalkozni?
Az évek alatt sokak tárgyi kultúrájába belekerült. Két kézen meg lehet számolni, hogy ki foglalkozik plakáttal, de ez közös érdemünk. Fontosabb lett, mint amikor én elkezdtem, nehezebb most plakátot venni, drágábban adják őket. De ha valaki azt mondja, hogy tudja mit lehet eladni ezen a piacon, az hazudik, ilyen nincs.
Akkor a hétköznapi munkád mellett megy a kereskedés?
Az árveréseket azért tartom, mert ebből tudok újakat venni. A feleségemmel úgy egyeztem meg az elején, hogy a gyűjtés megpróbál megállni a saját lábán. Ez kicsit nehezebben indult, de a mai napig a pénz 85 százalékát visszateszem. Ez nem Amerika, ha valami szembe jön, azt meg kell venni.
Nekem a plakát a szenvedélyem, a feleségemnek pedig a lakáskultúra. Mi nem gyűjtjük a pénzt, hanem úgy utazunk, hogy mindenki boldog legyen. Én mindig plakátot hozok vissza, ő lakberendező magazint. Itthon előre kinézem, hogy melyik kereskedőhöz és melyik bolhapiacra akarok kimenni, ő pedig Nemzeti Parkot választ. Mindig kérdezi, hogy miért nem bélyeget gyűjtök, mennyivel könnyebben lenne azzal együtt élni, mint 6000 plakáttal. Ez van, nekem ez a kereszt jutott.
Milyen típusú vevőkkel találkozol a leggyakrabban?
Van, aki annak a filmnek a plakátját keresi, amin először csókolózott a feleségével. Van, aki egy alkotóért rajong, Bergman, Tom Cruise, a Balázs Béla Stúdió vagy Szabó István plakátjaira hajt, ilyennel is gyakran találkozom. És olyannal is, hogy kőkeményen gyűjt és megpróbál mindent megszerezni. Sok nő, férfi és gyerek gyűjt, nagyon jópofa dolgokkal találkoztam az elmúlt években, sok történetre büszke vagyok.
Hány emberről beszélünk nagyjából?
Van egy szűk réteg, de mindig vannak újak is, ami mindig nagy öröm. Van, aki komoly összeget képes áldozni a Macskafogó plakátjára, és ha én is látom rajta, hogy ő akarja, akkor megszerzem neki.
Akkor lehet tőled rendelni is? Olyat is, ami nem a gyűjteményed része?
Igen, előfordul, ami azért rosszul is el tud sülni, volt, hogy kérésre megszereztem egy plakátot, aztán rajtam maradt. Most már megnézem, hogy kinek mit szerzek be, mert nem határtalan az időm.
A kezdeti érdeklődéstől a gyűjtésen át, milyen út volt eljutni a kereskedésig?
Eljutottam egy olyan szintre, amin szerintem minden gyűjtő átesik. Idővel lekopik róla a kezdeti lelkesedés, amit én Dagobert-effektusnak hívok, vagyis amikor mindent fel akar halmozni, mindent meg akar szerezni. Ez aztán elcsitul, és megváltozik az ember.
Folyamatosan cserélődik mind a 6000 plakátod?
Forognak a dolgok, és ahogy az ember megy előre az úton, az ízlése is változik. Van ami örök, ami mindig tetszeni fog, például az Apokalipszis most plakátja. De ha van olyan, ami már nem olyan fontos, azt eladom. Néha beszerzek egy másikat, és az előzőn adok túl. A 6000-nek nagyjából a 80%-a bármikor értékesíthető, mert az a Dagobert-effektus alatt halmozódott fel. Egy párhoz már csipesszel se nyúlnék hozzá, de tíz éve mégis megvettem.
Maga a Plakátfiú brand mikor érkezett, akartál egy felületet ahol írhatsz is?
A Plakátfiú egy csehszlovák rajzfilmsorozat volt, ami gyerekkoromban ment a tévében. Egy lakótelepi kissrácról szól, aki magányos, de a plakáton lévő kisfiú életre kel és összebarátkoznak. Az oldalon egyáltalán nem akarom hirdetni az igét, a saját ízlésemet vagy ízléstelenségemet próbálom kivetíteni. Nyilván azért vannak rajta 3000-ren és nem egy millióan, mert nagyon szűk réteget érdekel.
Magát a brandet nyomni, reklámozni kéne, de nem szeretem ezt a műfajt, vakarózás tör rám, amikor magamat kell előtérbe helyezni. Régebben többet írtam, de mindig szomorú voltam, amikor rettenetes mennyiségű munkát beletettem és kevesen olvasták. Nehéz plakátról írni, olyan, mint amikor a bor ízéről próbálnak beszélni. Nem vagyok művészettörténész, azt leírhatom, hogy parádésan szép, de azt nehéz szavakba önteni, hogy mit érez tőle az ember. Jött, megláttam és pofon vágott.
Szoktad azt érezni, hogy a filmplakát le van nézve egy festményhez vagy szoborhoz képest?
Eleve a plakátgyűjtés, mint műfaj nincs itthon előtérben, mert nem hordoz olyan értéket. Ez a Magánélet plakát (a borítóképen - a szerk.) a falamon ritka és értékes, emellett kiváló állapotban is van. Örülök ha valaki idejön, mert látta az oldalon, és el tudja képzelni, hogy együtt éljen vele. Jól esik az ilyen, ez a hozadéka az elmúlt évek munkájának.
Ha valakinek tetszik valami, akkor éljen azzal együtt, vállalja fel. Az se baj, ha ez éppen egy gobelin kép kiscicákkal, a lényeg, hogy az alkotás, amit kirak az ember, alkalmazkodjon az életteréhez. Vannak durvább, horrorfilmes plakátjaim is, de a lányom miatt nincsenek kint a falon, nem akarom, hogy megálljon miatta a növésben.
Szerinted miért készül itthon egyre kevesebb kreatív plakát?
A vizuális kultúránk több ezer méter mélységben van. Elolvastam az interjúdat Frank Rizzóval, akit becsülök, de annyi energia, érték és grafikai tudás van még rajta kívül ebben az országban, hogy a filmforgalmazóknak a sarkukra kéne állni. Azt kéne mondani a nemzetközi cégnek, hogy ha adnak pénzt egy saját plakátra, az 1000 nézővel többet fog jelenteni.
A filmplakát most eleve fura helyzetben van, mert elkezdődött a digitális kijelzők térhódítása. Kint voltam a Távol-Keleten, ahol nagyon olcsón állítják elő ezeket a képernyőket, de mégsem azokat láttam a moziban, hanem plakátokat. A plakátkultúra is folyamatosan alakul, lehet hogy 5 év múlva nem is lesz már. Sok mindent kell tennünk még azért, hogy fontosabb legyen az embereknek. Én bármire hajlandó vagyok, nem a pénzről van szó.
Kelet-Európában a lengyel plakát kiemelkedő minőségű, mi megy ott másként?
A lengyel kulturális kormányzat már a 70-es években nyomta kifelé a plakátokat, megjelentek Párizsban, Londonban, különböző kulturális eseményeken voltak láthatóak. Hiába volt ott katonai diktatúra, a sokszínűsége megmaradt, persze nyíltan rendszerellenes plakátokat ott sem engedtek. Már a 60-as években lehet érezni, hogy maga a plakát nyitottabb művészeti ág lesz, mert nem tudják kontrollálni. Egy festő és egy grafikus másképpen gondolkodik. A grafikus olyan mint a cápa, csak előre megy és a következő napon jár az esze, a festő viszont stílusban gondolkodik. Van ilyen grafikusban is persze, például Kemény György, aki gyakran rajzolt a gyerekei filctollával, meg zsírkrétáival.
Hamisítványokkal szoktál találkozni?
Az eredeti szakmám nyomdász, meg tudom mondani, ha valami nyomdailag vagy sokszorosítással készült. Láttam már olyan hamisítványt is, amibe annyi energiát és pénzt öltek, hogy nagyon nehezen lehetett felismerni. Azért jó ez a gyűjtői kör, mert amikor valaki pórul jár, gyorsan végigfut a közösségen, hogy vigyázz, mert a Blade Runner plakátján van egy hiba. Ha valaki vágyik valamire és meg tudja venni a feléért, akkor egyből ráugrik.
Van olyan szent grál, amit évek óta hajkurászol?
Változó, hogy mit szeretnék, rengeteg olyan van, ami még nincs nálam, de vágyom rá. Például a Rosszembereket nagyon szeretném. Erre a Rendőrök háborúja plakátra 12 éve vágyom, most meglett. Helényi Tibor készítette ezt is. Mindent szemmel kell tartani, ki kell járni bolhapiacokra, meg kell tanulni szeretni, hogy néha hülyének néznek.
Frank Rizzót már említetted, Kenczler Márton munkáiról mit gondolsz?
Nagyon ügyes és bevállalós, az Almodovar-plakátjaiból van egy páram. Még a 2000-es évek elején is volt ilyen, hogy egy külföldi filmhez magyar grafikus csinált plakátot, ma már ez teljesen elképzelhetetlen. Egyedül a Mozinet csináltat saját plakátot. Böszörményi Gábor felhívott egyszer, hogy ajánljak neki grafikust egy francia film plakátjához. Ajánlottam, de végül nem ő lett a befutó.
Kit ajánlottál?
Faniszló Ádámot. Évek óta dolgozom vele együtt, mert mindig olyat készít, ami tetszik. Szoktam ajánlani még Lossonczy Bazsót, aki zenei plakátokat csinál. A Magyar Plakát Társaságban az öregeken kívül sok fiatal van, ami fontos és büszkének kell rá lenni. Ebben az országban mindenki grafikusnak vagy fotósnak gondolja magát, és ez nem jó. Én is szeretek fényképezni, de nem vagyok se fotós, se kereskedő, plakátgyűjtő vagyok.
Badits Marcell eladásra szánt gyűjteménye a plakatfiu.com oldalon böngészhető, napi tartalmakat és ritkaságokat pedig a Plakátfiú Facebook oldalán posztolja.
