Hotel Ruanda – másodszor
Miközben továbbra is sokan Hrebejk versenyben lévő filmjének sorsáról diskurálnak, Michael Caton-Jones Shooting Dogs című filmjének második vetítése után a közönség új kedvencet talált magának. A panorámaszekcióban szereplő alkotás immár egy éve járja a fesztiválokat, de párfilmjével, a Hotel Ruandá-val ellentétben viszonylag visszhangtalan maradt. Pedig pompás interpretációval van dolgunk, melyet a legkevésbé a Doc Hollywood és A sakál rendezőjétől várt volna az ember, ám apró szépséghiba, hogy a film nem mond többet és mást világhírű elődjénél, így a szakma másodszorra nem süvegelte meg ugyanazt a történetet. Azt a történetet, mely az 1994-es ruandai tömegmészárlást ezúttal egy fehér pap (John Hurt) és pedagógus kollégája (Hugh Dancy) szemszögéből ismerteti. Hurt mint mindig, ezúttal is nagyszerű, a rendező dátumokkal alátámasztva igyekszik mondanivalóját dokumentumértékűnek beállítani, képsorai sokkolóak, a történet újfent megrázó, éppen csak az ismétlés érzése kelt kis zavart a lelkekben. A Hotel Ruandá-hoz hasonlóan itt is akadnak olyan érzelgős jelenetek, melyek egyértelműen a közönség manipulálására törekednek, így hiába a papa mártírhalála a gyerekek érdekében, ha a haláltusa kínos kimértsége felszárítja a kibuggyannó könnycseppeket. A film drámaiságára azonban a jelek szerint vevő a közönség, így egy nappal a hivatalos eredményhirdetés előtt a közönségdíjra jó eséllyel pályázik az amerikai függetlenfilm.
Herzog világ körül(i úton)
Óriási érdeklődés mellett vetítették Werner Herzog legújabb, sci-finek aposzrofált filmjét a Wild Blue Yonder-t, mely egy távoli civilizáció lakta bolygó nevét idézi. A történetet egy „földönkívüli“ narrációja kíséri (aki a videószínész Brad Dourif testében manifesztálódott emberré), aki beszámol a távoli bolygóról, a földönkívüliek Amerikában való megtelepedéséről, lerántja a leplet a Roswell-rejtélyről, s űrutazásra invitál a súlytalanság világába. Herzog filmje lényegében blöff, melyben a NASA által rendelkezésre bocsátott felvételek mellett tengermélyi képekkel idézi meg a távoli bolygót és űrutazást, mindazonáltal figyelemreméltó, hogyan illeszkedik a produkció a rendező munkásságába. A világutazó Herzog, aki többek között az Aguirre, Isten haragja; a Fitzcarraldo és a Cobra Verde című filmekkel – no és persze Klaus Kinski közreműködésével – bejárta a világot, meglehetősen sajátos módon folytatja utazását: miután felderítetlen kontinens nem marad számára, a szüzsét kihasználva ismét elveti az időt, s a horizontális után vertikálisan tágítja ki a teret, s lép ki a dimenziónkból a világűrbe. Apró csalás persze, hogy a távoli bolygó valójában a sarkvidéki jégsapka alatti óceán, de a lényeg ettől még nem változik. Herzog több ezer kilométert utazik a nézővel, lélekvesztője ezúttal egy űrhajó, utasai pedig legalább annyira valószerűtlen kalandon esnek át, mint Kinski által megformált elődeik.
 |
| A NASA által rendelkezésre bocsátott felvételek és tengermélyi képek Werner Herzog: Wild Blue Yonder |
Fociőrület és emancipáció Iránban
Egészen más kulturális kalandot kínált Jafar Panahi Les (Offside) című filmje, melyet Iránt megjárt emberként különös izgalommal vártam – s nem kellett csalódnom. Panahi a világbajnokságot használja ürügynek a társadalmi viszonyok, a nők alárendeltségének bemutatására. A hierarchiát egyetlen apró pillanat erejéig elsodor az eufória – az eufória, melyet Bahrein focicsapatának legyőzése és a 2006-os világbajnokságra kijutás indukál. Panahi tőle szokatlan módon szinte vígjátékot készített, melynek óriási rizikója volt, hogy a sorsdöntő mérkőzésen forgatott, s ha az iráni csapat veszít, oda a vébé-szereplés, azaz a film maga is. A perzsák imája azonban meghallgattatott, ennek eredménye e pompás film. A történet fő konfliktusa, hogy a nők – értelemszerűen – nem mehetnek be a stadionba, melyet néhány fiatal focirajongó hölgy nem hajlandó tudomásul venni. Próbálkozásuk eredménye a stadion oldalában létesített ad hoc börtön, ahonnan a hangok alapján próbálnak meg a mérkőzés állásáról értesülni, s őreiket az évezredes tradíciók felrúgására bírni. Amikor aztán lefújják a mérkőzést emberek milliói özönlenek az utcákra, s egy apró pillanatra megvalósul a női egyenjogúság, megszűnik vallás és törvény, s Irán önfeledt ünnepléssel köszönti a győzteseket. Panahi pedzegeti ugyan az ismert problémákat, ám a boldogság őt is elragadtatásra készteti, s egy pillanatig idilli változásnak lehetünk szemtanúi Teherán utcáin. Ám afelől ne legyen kétségünk, hogy a pillanat elmúlt, s a csador nem került örökre a sufnik mélyére.
Skandináv sok(k)
A skandinávok közül a finnek foglalkoztak a focivébé apropóján a labdarúgással, s érdekes módon itt is afféle egyenjogúsági kérdés ürügyén – ám szigorúan egy vígjáték keretein belül. A Venus FC hölgykoszorúja a világbajnokságra igyekvő pasijaik ellenében fogad egy focimeccs erejéig, s igyekszik bizonyítani a gyengébbik nem focira való fogékonyságát. A hölgyek ad hoc focicsapattá állnak össze, hogy legyőzzék a férfiakat, s egyszer s mindenkorra megszabaduljanak a férfitársadalom gyűlölt szenvedélyétől, ám a fogadás nem mentes a fájdalomtól, ami nemcsak a hajnali futásokban és stoplis nyomokban, hanem a párkapcsolatokban is megmutatkoznak. Az FC Venus felhasználva néhány sztereotípiát és pár apró ötletet teljesen szórakoztató kommersz elegyet alkot, csakúgy, mint a svéd Baba autói (Babas Bilar / Baba’s Cars), melyről egy magyar kolléga találóan azt mondta, olyan mint az Argo, csak Árpa filmjével ellentétben ez vicces is. Rafael Edholm magával ragadó egyéniség, aki szenvedélyesen mesélte, hogy leginkább a Coen testvérek munkái (azok közül is leginkább a Fargo) hatottak rá, így született meg a szerencsétlen autókereskedő figurája, aki egy maffiózó limuzinját adja el egy idióta norvégnak – vesztére. A pénzzel teli autót visszaszerezni csak számos verekedés, robbantás, csonkolás és poén közepette sikerül, de addig is pattognak a meztelen svédek a szaunában, a néző meg tocsog a morbid humorban és harsányan röhög a norvégok kifigurázásán (amit egyébként a rendező elmondása és a közönség egy norvég tagjának állítása szerint a norvégok nem is vettek magukra).
 |
| Erőtlenebbül beszél a finn melankóliáról Aki Kaurismaki: Laitakaupungin valot / Lights in the dusk |
Humorban nem bővelkedik különösen Aki Kaurismaki legújabb alkotása, a Fények az alkonyatban (Laitakaupungin valot / Lights in the dusk), mely a Gomolygó felhők-kel és A múltnélküli ember-rel alkotva képez trilógiát a finn rendező életművében. Az első a munkanélküliséggel, a második a hajléktalansággal, a harmadik pedig a magánnyal foglalkozik – ismertette a rendezői koncepciót a helyszínen tartózkodó főszereplőnő, Maria Järvenhelmi. A végeredmény azonban elmarad a várakozástól és az első két film színvonalától is. Kaurismaki megint nagyszerűen festi meg képekben a finn magányt, egyedüllétet (mert a definíció ellenére ez a motívum és a téma jelentős szerepet játszik az említett két filmben, s az egész rendezői életműben is), a történet maga pedig egy kiszolgáltatott férfi megpróbáltatásairól szól. A megjelenő szőke szépség klasszikus femmes fatale-ként, ám meglehetősen kiszámítható módon csavarja ujjai köré a biztonsági őrt, aki titkos kódokat megadva kínál lehetőséget a maffia számára egy pláza-beli ékszerbolt kifosztására. Az elárult férfi a mundér- és a nő becsülete érdekében hallgat, börtönbe megy, többször megverik, ám fájdalomdíjként ott lesz neki a reménysugár, a középkorú lakókocsi-büfés kisasszony személyében. Kaurismaki filmje az ismert eszközökkel, ám önmagához képest erőtlenebbül beszél a finn melankóliáról.
Magányos Besson
Magányról beszél Luc Besson új alkotása, a magyarra nehezen lefordítható szójátékcímű Angel-A, mely egy Angela nevű angyal és egy elfuserált evilági lúzer furcsa kapcsolatáról mesél fekete-fehérben. Utóbbi ötlet ugyan jót tesz a filmnek, ám ezzel egyszersmind lehetetlenné válik nem gondolni a két inspiráló előfilmre, Wenders Berlin felett az ég-jére és Caprától Az élet csodaszép-re. Az öngyilkosságba menekülő férfi tettét a hídon egy angyal saját öngyilkossági kísérletével akadályozza meg, majd meglehetősen sajátos módon igyekszik a férfi életét sínre tenni. A szőke hosszúlábú bombázó testi adottságát latba vetve szerez pénzt és szerelmet a férfi számára – a kilátástalanságot legalábbis feledteti hősünkkel. Besson filmje kezdeti izgalmas atmoszférája után üres frázisokba és unalomba fullad azok számára, akik a fentebb említett két filmet látták, s nem tudják megállni az állandó hasonlítgatást. Eme ismeretek hiányában akár még lelkesedni is lehet a filmért, mely ugyan művészieskedő, ám a Besson által produkált filmekben gyakran emlegetett beilleszkedési zavarokról szól. Ráadásul az Amelie csodálatos élete Lucienjeként elhíresült Jamel Debbouze ezúttal is nagyszerű, a De Palma Femme Fatale-jaként filmes karrierbe kezdő Gucci-modell Rie Rasmussen pedig szerepe szerint elsősorban szép, s másodsorban eltökélt.
 |
| A gyakran emlegetett beilleszkedési zavarokról szól Luc Besson: Angel-A |
Görögök és (még) zombik (is)
Muszáj megemlítenem az éjféli vetítések egyik favoritját, melyről teltház miatt többedmagammal kivágtak az egyébként nem éppen kicsi Maly Salból, de ez nem tartott vissza attól, hogy utóbb megnézzem a sikerfilmet. Görögország első zombifilmjének hívta magát a nem túl bonyolult című Gonosz (Evil / To Kako), mely horroparódiaként elsősorban Romero filmjeit igyekezett megidézni. A rendező Yorgos Noussias első egészestés munkája nem bonyolítja túl a történetet, egy barlangban valahogyan megfertőződő melósok terjesztik a zombivírust, s rövidesen maroknyi túlélő menekül a húsevő zombik hada elől, hogy a drámai fináléban egy focistadion gyepén várja az elkerülhetetlen halált – pontosabban zombi öröklétet. A „paródia” jelző vélhetően a költségvetés apropóján került be a műfaj-meghatározásba, a produkcióról legyen elég annyi: 1. nem a görögök hozzák el a műfaj reneszánszát; 2. új Romero nem született Hellászban; 3. a közönség ott is nevetett, ahol nem kellett volna.
