Az egyik legismertebb chilei rendező életművében kiemelt szerep jut a Pinochet-érának. Larraín Post Mortem című rendezése közvetlenül az 1973-as katonai puccs előtt, Salvator Allende utolsó hatalomban töltött napjai idején játszódik, míg az ország első Oscar-jelöltjeként filmtörténelmet író No a diktatórikus rezsimre kényszerített 1988-as népszavazás kampánygépezetébe enged betekintést. Utóbbi filmben a rendező egyik emblematikus színésze, Gael García Bernal játssza azt a fiktív reklámszakembert, aki a Pinochet elleni NEM-kampányt próbálja marketing szempontok mentén menedzselni, így szembekerül az államhatalommal.
A gróf már alaphelyzetét tekintve is sokkal elemeltebb darab, mint Larraín korábbi művei. Augusto Pinochet ezúttal egy vámpír, aki az 1700-as évek Franciaországában született Claude néven, aktívan részt vett az 1789-es francia forradalom eseményeiben, majd szűk száz évnyi pihenő után katonának állt Chilében, ahol 1973-ban magához ragadta a hatalmat. Amikor megunta az országlást, megrendezte a saját halálát, azóta pedig felesége társaságában elvonultan tengeti céltalan életét. Vért egy ideje már nem iszik, a halálára készül, állítólag unja az öröklétet, ennek pedig az örökségre ácsingózó öt gyermeke örül a legjobban. Azonban egy titokzatos, katonai egyenruhás vámpír éjszakánként ártatlan emberek szívét tépi ki és turmixolja le Santiago városában, felmerül hát a gyanú, hogy az öreg Augusto mégsem vágyja annyira a halált és újra feléledt benne a vadászösztön. Gyermekei apjuk mielőbbi eltávozásának reményében meglátogatják a nyugdíjazott diktátort és próbálják megkaparintani a szerintük kiérdemelt örökséget. Még egy ördögűző apácát is felbérelnek, aki szép lassan Pinochet bűvkörébe kerül.
Pinochet örökösei (Antonia Zegers, Diego Muñóz, Catalina Guerra, Amparo Noguera és Marcial Tagle)
Larraín nem időzik sokat a vámpírmitológia bemutatásával, kezdettől fogva egyértelmű, hogy a brit akcentusú női narrátor által elmesélt történet elsősorban politikai allegóriaként hivatott működni. Ebből a szempontból egyszerű, de kiváló ötlet, hogy a nemzeti traumák egész soráért felelős egykori diktátor vámpírként tűnik fel. Larraín egyik tézise, hogy az elnyomó természetű katonai rendszerek bármikor visszatérhetnek. Így többletjelentéssel telítődnek azok a képsorok, melyeken a katonai egyenruhás vérszívó sötét árnyékként az éjszakai Santiago felett repked és emberekre vadászik. Ezek a stílusos, sziluettekkel játszó, sokszor brutális szekvenciák ráadásul arra is utalnak, hogy a nem megfelelően feldolgozott kollektív traumák generációkon át kártékonyak maradhatnak. A film a látszatát sem kívánja fenntartani annak, hogy a diktatúrák alapjául szolgáló eszmék felszámolhatók. Larraín nem dramatizálja az eleinte a halálba kívánkozó, majd újra életkedvvel telítődő Pinochet elleni küzdelmet, a harcnak, már ha ez nevezhető annak, nincs különösebb tétje. Igaz, nem is igazán lenne kinek szurkolni, hiszen az öt utód mindegyike és a feleség is önző, pénzéhes, manipulatív figurák, a fiatal apáca pedig fokozatosan korrumpálódik a kietlen, semmi közepén fekvő hatalmas birtokon.
Így aztán a nihil működteti a sztorit és az ebből fakadó keserédes, a közép- és kelet-európai szatírákra is jellemző beletörődés érzése szolgál a humor forrásául. Az egykor fényűző életet élő dinasztia megmaradt tagjai félhülye, fásult ösztönlényekként botladoznak, miközben nem tudnak mit kezdeni a személyes múltjaik terhével sem. Larraín igyekszik minél nevetségesebbé tenni Pinochetet (is), például kellemetlenül hosszú ideig hallhatjuk, ahogy a diktátor a halálra készülve még utoljára flörtöl a feleségével és olyanokat mond neki, hogy “megtollak, mint a lopott biciklit”. Az egyik legszórakoztatóbb rövidke jelenet pedig arról szól, hogy Augusto minden évben elrepül egykori elnöki palotájába, hogy megnézze, emeltek-e már mellszobrot róla. Miután pedig konstatálja, hogy “MÉG nem”, a vérszopó Pinochet mozdulatlanná merevedik az egykori államférfiak szobrai között.
Paula Luchsinger
A casting telitalálat. A diktátort alakító 88 éves Jaime Vadell karizmatikus jelenség, aki amellett, hogy hasonlít is Pinochetre, tökéletesen visszaadja a figura fásultságát, és remek komikus, sok poén az ő időzítésének köszönhetően működik. Rajta kívül két színésznő tűnik ki a sokszereplős történetből. Gloria Münchmeyer savanyú ábrázatú feleségként, az EMA című zabolátlan remekműből ismerős Paula Luchsinger pedig a kezdetben törékeny és tiszta lelkű, majd fokozatosan elszabaduló apáca szerepében marad emlékezetes. Igaz, utóbbi talán a leghálásabb szerep, Carmencita az egyetlen, aki kidolgozott karakterívet jár be a filmidő során.
Az első fél órát még könnyedén elviszi a hátán a lehengerlő látvány. Netflix-produkcióról lévén szó, Larraín és stábja valószínűleg tisztes költségvetésből gazdálkodhatott, ez pedig tetten is érhető a végeredményen. Gyönyörűek a díszletek, sokat hozzátesznek a szürreális hangulathoz a Pinochet birtokán álló ódon épületek, a szebb napokat látott elnöki rezidencia az ebédlőben lógó hatalmas csillárral és az oda nem illő műanyag székekkel, vagy épp a birtok alatt elterülő katakomba-labirintus is. Edward Lachman operatőr (Carol, A hit paradicsoma, Szerelmet a feketepiacról) fekete-fehér, festményszerű kompozíciói pedig egyszerre idézik a klasszikus horrorokat és az olyan szerzői vámpírfilmeket, mint a Csadoros vérszívó.
Mivel A gróf sok szereplőt mozgat párhuzamosan, így a szerkesztés is töredezett. Ez a mozaikosság jót tesz az önmagukban is megálló poénoknak, a film egészének azonban már kevésbé. Hiába vannak szép számmal pörgős és vicces párbeszédek, a családtagok közötti dinamikák felszínes ábrázolása, valamint a sokfelé ágazó cselekmény üresjáratokat és ütemtévesztéseket eredményez, főleg a játékidő közepén. Bár a kezdeti lendület hamar alábbhagy, az eleinte szórakoztató nihilizmus pedig enerváltságba csap át, a filmet mégis megmenti az utolsó szerkezeti egység. A sztori attól a ponttól kezdve kap új erőre, amikor fény derül a narrátor személyére. Így a befejezés is meglepően erős, Larraín elegánsan, viccesen, mégis kíméletlenül futtatja ki a filmet arra, hogy a történelem ismétli önmagát. A gróf így a túlnyújtott játékidő ellenére is méltó a figyelemre. Bár az életmű felső harmadába nem férhet fel, Larraín így is képes egy transzgenerációs kollektív traumát szórakoztatóan, a nemzetközi közönség számára is átélhetően feldolgozni.
A gróf a Netflixen érhető el.
