2010. 01. 11. filmhu
Így háborúzunk ma, így fogyasztunk ma, a franciák így csináltak noirt, Greenaway így festi Rembrandtot, Loach pedig ilyen alázattal örökíti meg a lecsúszókat – a címlapon pedig az új Gilliam-film egyik főszereplője, Lily Cole.
A Prokrusztész-ágy, amelyet Greenaway Rembrandt számára kijelöl, egy bűnügyi történet. Ugyan bízvást kijelenthetjük, hogy a film alapötlete, miszerint az 1642-ben befejezett Éjjeli őrjárat címen ismertté vált festmény egy gyilkosságot leplezne le, s a kép kudarcának majd a festő kegyvesztettségének, s ettől fogva folyamatosan romló anyagi és morális helyzetének oka a gyilkos(ok) bosszúja; nos ez az alapötlet merő fikció, amely minden alapot nélkülöz. Irodalmi ötletnek azonban nem rossz. Azért nem rossz, mert Greenaway nem tett mást, mint a Rembrandtot körülvevő reális emberi és politikai környezetet – amely teljes bonyolultságában ábrázolhatatlan – összesűrítette, konkretizálta, s egzaltált alkotói túlzásokkal élve rávetítette arra az egyszerű alaphelyzetre, amely az Éjjeli őrjárat keletkezése volt.
KEN LOACH
A szegénységből fakadó megalázottságnál valószínűleg nincs borzalmasabb, amit Ken Loach, a brit filmművészet egyik utolsó nagy mestere el tudna képzelni. Az elmúlt több mint negyven év alatt az angol rendező e gondolat köré rakta páratlan következetességgel össze a filmtörténet egyik legegységesebb életművét, amely minden egyes mozgóképpel újabb és újabb oldalát mutatja meg annak a drámának, amely a huszadik század második felében egyre jólétibbé váló Nyugat-Európa lecsúszott rétegeivel történt/történik.
