A panoptikum rejtélye (Mystery of the Wax Museum), 1933
Ez a horror nem tartozik Kertész legsikeresebb és legelismertebb művei közé, de ezt remake-elték a legtöbbször, szám szerint kétszer. Bár kétségtelen, hogy nem attól lesz egy film klasszikus, hogy sokszor dolgozzák újra, mivel akkor többek között a Casablancát is újrázták volna már. A mozitörténet legjobbjaihoz sosem mertek így hozzányúlni. Viszont ettől függetlenül tény, hogy a Mystery of the Wax Museum cselekménye egy emberöltőn át alkalmas maradt a megfilmesítésre, bár a két remake színvonala változó: a húsz évvel később készített, André de Toth (eredeti nevén Tóth Endre) rendezte House of Wax remekmű, a Paris Hilton nevével fémjelzett 2005-ös változat pedig fércmű.
A film főhőse egy szobrász, akinek mindene a panoptikuma, de a közönséget elszipkázza a konkurencia, amely hajlandó kielégíteni a tömegek vásári ízlését morbid és groteszk attrakciókkal. A társtulajdonos felgyújtja az épületet a biztosítási pénzért, de a főhős persze az utolsó pillanatig mentené kedvenc viaszbabáit, így csúnyán megég. Jópár évvel később arcmaszk mögé rejtőzve újranyitja a helyet, ekkor viszont már gyilkosságok történnek a városban, és az áldozatok vonásai visszaköszönnek a panoptikum új viaszbabáinak arcán. Meglepően önironikus horrorról van szó, ami kritizálja is a cirkuszi szórakoztatást, ami korszakára jellemző volt - hiszen a film a Hays-kódex, azaz hollywood öncenzúrájának bevezetése előtt készült, azaz merész, durva mozi volt a maga idejében. Ezt a vonását ráadásul remake-jei is örökölték: az 1953-as verzió a 3D első hullámának idején készült, a 2005-ös pedig az Álomgyár remake-trendjének csúcsán.
Mocskos arcú angyalok (Angels With Dirty Faces), 1938
Kertész hollywoodi pályája elején gengszterfilmet is rendezett, méghozzá egy remekművet, amit a kritikusok annak idején is imádtak, és azóta egy percet sem öregedett, az egyik legnagyobb ó-hollywoodi klasszikusnak számít a műfajban. A sztárszínész James Cagney akkor már túl volt A közellenség című korai gengszterfilmen, és ezúttal szintén maffiózót játszott. Karaktere, Rocky épp börtönbüntetése után szabadul, és mivel ügyvédje (Humphrey Bogart ilyen antagonista mellékszerepeket játszott a Casablanca előtt) helyett is ő ült, bűntársa üzletének a felét követeli - ex-csatlósa viszont olcsóbbnak gondolja eltenni őt láb alól. Ez a műfaji konfliktus kettejük között viszont ezúttal egy drámai cselekményszálat indít be: Rocky gyermekkori legjobb barátjából pap lett, aki minden erejével azon van, hogy a helyi utcakölykök (ők a címszereplő mocskos arcú angyalok) ne tartsák példaképüknek az olyan gengsztereket, mint a főhősünk, akinek viszont épp katonákra van szüksége ügyvédje és annak emberei ellen.
A film a gengszter műfajtól megszokott társadalomkritikában is erős: üzenete, hogy Rocky-ból azért lett gengszter és nem pap, mert lassabban futott barátjánál, elkapták és javítóba dugták, ahonnan ironikus módon nem volt visszaút. Kertészt elsősorban látványos kalandfilmek rendezőjeként ismerik, ez a mozija viszont - a Casablancához hasonlóan - elsősorban drámaként ütős (bizonyítva a direktor sokoldalúságát), mivel a gonosz gengszter és a jóságos pap elmérgesedő gyerekkori barátsága működteti, akik régi önmagukhoz hasonló utcagyerekek lelkéért állnak csatasorba.
Hét tenger ördöge (The Sea Hawk), 1940
A gazdasági világválság után nem csak a társadalomkritikus gengszterfilmek voltak népszerűek, de az eszképista és mozgalmas kosztümös-történelmi kalandfilmek is, és ennek a műfajnak Curtiz volt a legjobbja. Ő csinált sztárt Errol Flynn-ből a Captain Blood alkalmával. Ma már kevéssé ismert tény, hogy a kalózfilm már ekkor, több mint félszáz évvel A karib-tenger kalózai előtt kiforrott műfaj volt Hollywoodban, bár idővel túlontúl költségessé vált a forgatása, ezért eltűnt. A Hét tenger ördöge a XVI. században játszódik, Flynn főhőse az angolok oldalán küzd a spanyol armada ellen, viszont az aktuálpolitikai áthallások Hitler és a náci Németország kritikáját közvetítik. Ez a négyszeres Oscar-jelölt mozi tette fel a koronát Kertész kalandfilmes munkásságára, ez volt a legakciódúsabb, leggrandiózusabb közülük. A direktor megalomániájáról és hírhedten nehéz természetéről viszont sokat elmond, hogy a fáma szerint előfordult, hogy nem csak lovak pusztultak el a forgatásain, de haláleset is történt.
Yankee Doodle Dandy, 1942
Kertész hollywoodi pályája elején még horrort is rendezett, ami már akkor is szegénysori, B-kategóriás műfaj volt, amit olyan direktorok kényszerültek bevállalni, akiknek kívülről, például emigránsokként kellett betörniük a helyi filmszakmába, elég például a Universal stúdióra gondolni, akik a náci térnyerése miatt menekülő filmesek sokaságát fogadták be. Curtiz azonban hamar A-kategóriás rendezővé küzdötte fel magát, a Yankee Doodle Dandy például egy látványos ó-hollywoodi musical, amit nyolc Oscar-díjra jelöltek, és hármat meg is kapott. Musicalként tipikus karriertörténet: George M. Cohan (Cagney ezúttal könnyedebb, és immár Oscarral kitüntetett szerepben) életéről szól, aki gyerekszínészből lett az USA leghíresebb énekes-táncosa a Broadway-n. A rendező közvetve a saját, szintén mesébe illő felemelkedésének történetét is megénekelte.
Mildred Pierce, 1945
Ezt a filmet a neves hard boiled krimiíró, James M. Cain azonos című regényéből rendezte Kertész - a szerző olyan klasszikusokat ihletett, mint A postás kétszer csenget és a Gyilkos vagyok (Double Indemnity, hűen fordítva: Kettős kárigény). Az író életművéből kilóg ez az opusz, mivel nem detektívtörténet, hanem női karriersztori és melodráma. Curtiz már csak azért is illet a projekthez, mert immár érvényben volt a Hays-kódex, ami miatt nem lehetett hűen filmre vinni Cain korát megelőzően feminista könyvét a sok szexuális és a régimódi korabeli cenzorok szerint ízléstelen tartalom miatt (ebben az érában egy vécécsésze megmutatása is tabu volt). Ezért aztán hozzá kellett költeni a regényhez, Kertész pedig krimi-szálat adott a cselekményhez és példás film noirt készített, amit a mai napig a műfaj egyik klasszikusának tartanak, Joan Crawford pedig Oscar-díjat kapott érte. A direktor tehát ezúttal is látványos, stílusos rendezésével tűnt ki, a noir műfaja pedig azért is tökéletesen passzolt hozzá, mert a zsáner nagy elődje a német expresszionizmus, amivel Kertész már némafilmesként is találkozhatott.
