A sorozat erényei közé tartozott, hogy a személyes drámákon, különösen a szolgálók történetein keresztül társadalom- és kultúrtörténeti folyamatokra is felhívta a figyelmet. A 2019-ben készült film a királyi család downtoni látogatásáról szól. Az új film néhány párbeszéde visszautal a sorozat tartalmára, de az előzmények ismeretének hiányában is követhető.
.jpg)
A Downton Abbey: Egy új korszak ott kezdődik, ahol az előző film abbamaradt. A legfiatalabb Crawley lány, Sybil halála után özvegyen maradt egykori sofőr, Tom (Allen Leech) összeházasodik Lucyvel (Tuppence Middleton), akit még a királyi család látogatása során ismert meg, és aki így örökbe fogadja Tom félárva kislányát, Sybbie-t. Violet (Maggie Smith) értesül róla, hogy néhai udvarlója, egy rejtélyes francia dandy ráhagyta Nizza melletti nyaralóját. Az asszony gondoskodni kíván a javak elosztásából legkevésbé részesülő leszármazottjáról, és előzékenyen Sybbie nevére írja a házat.
Ehhez persze a franciáknak is lenne néhány szava, ezért Robert (Hugh Bonneville), Cora (Elizabeth McGovern) és kíséretük odautaznak, hogy elsimítsák a nézeteltérést. A feladat épp kapóra jön, Mary anyagi kényszerűségből megengedi egy filmrendezőnek, hogy a parkban és a kastélyban forgasson, amit Robert belátóan jóváhagy, de örömmel távol marad a felhajtástól. Úgy tűnik, a mozgókép még a forró, mediterrán nyárnál is alantasabb.
Két történet bontakozik ki párhuzamosan: Robert a pálmafák közt bujkál anyja múltjának ismeretlen részletei elől, míg lánya, Mary igyekszik egyben tartani a házat, amelyet két világhírű színész, Myrna (Laura Haddock) és Guy (Dominic West), valamint egy komplett stáb vesznek birtokba. A készülő filmet derékba töri a hangosfilmváltás, a szigetországi szál pedig innentől fogva az Ének az esőben (Stanley Donen; Gene Kelly, 1952) cselekményének felelevenítésére szorítkozik. Van jó modorú férfisztár kifogástalan baritonnal, elviselhetetlenül nyekergő, faragatlan díva, visszahúzódó, de kreativitásával a produkciót megmentő nő – Mary –, beszédtanár, fontoskodó hangmérnök, mulatságos macera a mikrofonokkal.
A két cselekmény közti egyetlen szembetűnő különbség, hogy a Downton Abbey valamivel részvétteljesebben viszonyul a színésznő fülsértő hangszínéhez, Myrna megszégyenülése enyhe, nevetséges próbálkozásai mellett félelemérzetét, kudarca fájdalmát is megjeleníti a rendező, Simon Curtis. Ráadásul a forgatás végére visszatérő Cora tanácsára hallgatva, Myrna még karrierjét is megmentheti: a film galamblelkű humorának egyetlen kaján kilengése, hogy Hollywoodba tanácsolják a rémes orgánumon és lesajnált szociolektusban beszélő nőt, aki az amerikai akcentust hozza is hiba nélkül.
A Downton Abbey vicceinek tartalma a brit konzervativizmus kétélű komikuma, amelyet koruknál, beszédmódjuknál és játékuknál fogva Maggie Smith, és Carsont, a komornyikot alakító Jim Carter formálnak meg a legnagyobb hatásfokkal. A komornyik felülmúlhatatlan régimódisága Ernst Lubitsch Angeljének (1937) inasát idézi: „Ő húsz évig volt Lord Aldergate inasa, de nem tartott ki a dolog. Politikai nézeteik különböztek. A helyzet végül lehetetlenné vált, amikor Lord Aldergate belépett a Munkáspártba.”
A technikától, zajtól, forgatagtól, tömegszórakoztatástól való iszonyuk képtelen és kívánatos egyszerre, a retrográd manírok idegenek, céljaikkal mégis lehet azonosulni, mert az ízléstelenségtől, a látványosságtól, az elszemélytelenedéstől óvják környezetüket. „Azt hittem az a legjobb a filmekben, hogy nem lehet hallani őket, de még jobb lenne, ha látni sem lehetne” – mondja Violet a hangosfilmváltás hírére. A nevetés ezúttal nem káröröm, nem a maradiság kinevetése, hanem egyfajta vonzalom szakad föl a kulturálatlanságnak ellenszegülő kellem iránt.
A Downton Abbey ugyanis – mind a sorozat, mind a filmek –, a betüremkedő modernitás mellett, színre visz valamit a tizenkilencedik századi angol regényirodalom szelleméből is, ábrázolja a nemes tétlenséget, az arisztokrata utópiát, amely a ligeti sétát, a szemlélődést, az emberi kapcsolatokról való gondolkodást az élet lényegévé magasztalja. Az alkotók tisztában vannak a feudális egyenlőtlenségekkel, amelyek lehetővé teszik a dologtalanságot, de a struktúra tarthatatlanságának és gonoszságának elismerése mellett, elidőznek az életmód eszmei szépségén.
Időtartamánál fogva a film értelemszerűen nem rajzol ki olyan részletgazdag mikrotörténelmeket, mint a sorozat. A Downton Abbey: Egy új korszak finom, könnyű, békebeli lábjegyzet az eseménydús évektől terhelt életutakhoz.
