Orosz István búcsúzik a rendezőtől:
Az a fejezet, amelyben elmegy a villamos
Tudtuk, hogy sose készül el, de azért legalább egy félmondat erejéig mindig szóba került, amikor találkoztunk. Egyre ritkábban találkoztunk. A stúdió megszűnt, ő Pécsre került, én Sopronba. Egy éve láttam utoljára, furcsa fintor, hogy épp a Farkasréten. Pont ott, ahol… Az ötvenkilences jár arra. Már nem emlékszem, hogy melyikünk kérdezte: Na és mi lesz a villamossal?
A stúdióban a világ nagyon igazságtalan volt, a legjobb animátorok nyakába annyi munka szakadt, hogy nemigen gondolhattak önálló filmekre. A „művészkedés” a második vonalnak jutott. Már talán a harmadik filmet rendeztem, ő meg a technikai irányítója volt egy egészestés francia koprodukciónak. Egy időutazásos scifinek. Igaz, én egyedül csináltam a magamét, az ő keze alá meg vagy ötvenen dolgoztak. És legalább annyian hátráltatták is. Egyszer, amikor mégis magunkra maradtunk, kibökte: olvasott valami novellát, már tudja is, hogyan kellene filmet forgatni belőle. A fejében már kész a ritmus, a mozgás, megvannak a plánok. Szeretne végre a maga ura lenni. Maximum tizenkét perc, hogy beleférjen egy dobozba, de inkább rövidebb. Beszállnék-e? Megmutatta. Az utolsó villamos lesz a címe. Legtöbbet Németországban beszélgettünk a tervről.
Akkor még NSZK-nak hívták. Ott is egy idegen filmet rendezett, én meg a hátterese voltam. A munka mellett csináltam néhány rajzot a Villamoshoz is. Érted, ugye: az Élet. Ez a villamos magát az Életet jelenti. Csak megy, és a háttereknek nem kell túlmagyarázni a dolgot. Fokozatosan derüljön ki. Megállóról megállóra. Később a Grófnőnek is beszéltünk róla. Arról, hogy nem csak emberek villamosoznak, ott szorong majd a Mikimausz és a Süni a ködből, a Donaldkacsa és az Asterix, Silbad és a Perdide bolygó minden szárnyas arctalanja. Meg Bubó. Meg Popeye. Meg az Animáliák lényei. Még a Légy is. Mind a kisujjában volt. És persze Félix, akkor épp azt animálta.
Észrevétlen lassú metaforizálódás, ez lesz a dramaturgia fonala, mondta a Grófnő. Aztán még hozzátette: önreflexió. Ahogy Dezsőnél. Föl se kellett lapozni, már kívülről fújtuk: Vajon a villamosban ki érhet el többet egy kényelmes ablakülésnél? A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk... Éppen ki akartam nyújtani zsibbadt lábaimat, hogy végre pihenjek és pihegjek, hogy végre föl is lélegezzem, szabadon és boldogan, amikor a kalauz odalépett ablakomhoz, kifordította az útirányjelző táblát, s ezt kiáltotta: „Végállomás.”
Talán már az elején is tudtuk, hogy ezt a filmet nem kell megcsinálnunk. Fölösleges. Annyira kész, oly pontosan megvan minden részlete. Kieszeltük a formát, kigondoltuk a stílust. Képzeletben már az összes fesztiváldíjat is besöpörtük. És el is költöttük. De azért, ha összefutottunk, mindig szóba került. Átrendeztünk apró részleteket, bár inkább csak megszokásból, meg azért, hogy aztán visszaállíthassuk az eredetit. Mert úgyis az a legeslegjobb, ahogy először kitaláltuk. Huszonöt évesen. Fölkapom olykor a fejem egy-egy snittnél, amit a youtube-on, vagy a tévében látok. Igen, ez a mi soha el nem készült filmünkből való. Vagy annak a hatására született. Ott zötyög a villamosunk az animáció átlátszó Moebius-filmjére festett síneken, talán az ötvenkilences vonalán. Hosszan, lassan, örökké.
(fotó: Löffler Péter)
