Kapcsolódó anyagok

fotó: Molnár Rita ©Éjbe nyúló estével indított kedden a lengyel barát magyarföldön. A Polanski tiszteletére rendezett vacsorán a hermetikusan féltett ember köreibe férkőzhettünk a Mátyás Pincében, így kaphattuk lencsevégre, amint a fotofób művész épp a cigánnyal húzatja kedvenc magyar melódiáját, a Szomorú vasárnapot.

A honi muzikalitástól és a vacsorától megtelve vette lábára Polanski és kísérete az éjjeli Budapestet, melynek szépségét hosszasan ecsetelte. Különösen a Lánchídtól volt lenyűgözve. Lelkesedését azzal próbálták hűteni, hogy ebből az építményből egyszer már csináltak filmet.

Roman csak egyet nem értett, mikor éjféltájt csupa elsötétített ablakkal találkozott a Vörösmarty téren: miért fekszenek ilyen korán a magyar emberek? Mielőtt még egy vicc nyomán végignyomkodta volna a kapucsengőket, hogy kérdését a gyakorlatban is föltegye, felvilágosították: a téren csak irodaházak vannak.

Persze adott a kultúrának is a budapesti vendég. Miután megnézte a Dohány utcai zsinagógát és a Holokauszt Múzeumot tegnap délután, Koltai Lajossal találkozott a Mafilmben, akivel többek között a Sorstalanság előmunkálatairól is szó esett. Arra a kérdésre, lát-e hasonlóságot a készülő Nobel-díjas regény adaptációja és saját filmje között, úgy válaszolt, azon túl, hogy a két film ugyanarról a korszakról szól, a két történet teljesen más, hiszen a Kertész-mű a koncentrációs táborokban, az övé a krakkói gettóban, más szituációban játszódik.

A film alapjául szolgáló Władyslaw Szpilman-könyvet többek között azért választotta, mert saját élményeiről sosem akart filmet készíteni, így most sem gyerekkora holokauszt-élményét dolgozta föl, de sokat felhasznált belőle. - Nem túl diszkrét dolog, ha az ember saját életéből csinál filmet. Egyszerűen nem tudja úgy elmondani, hogy közben ne alakítaná át, miközben saját emlékeit másítja meg. Ennek az az oka, hogy az élet nem egy kerek egész, nem olyan mint egy film, aminek van eleje és vége, tehát hazudni kellenne - magyarázta a rendező, aki amikor a varsói gettó területét bejárta a forgatás előtt, minden sarokra pontosan emlékezett.

Hűvös fogadtatás

A producer, Robert Benmussa és a rendező
fotó: Molnár Rita ©
Az újságírók értetlenségét okolta Polanski azért, hogy a filmet bemutatásakor nem fogadták túl lelkesen. Elsősorban a hűvösséget, a film egyszerűségét nem értették (amelyet pedig ma a film fő erényének tartanak), és túl akadémikusnak találták. Ezek a hangok aztán az Arany Pálma után lassan megváltoztak.

A rendező szülőhazájában, Lengyelországban 1,3 millió nézőtt vonzott ideáig a film, és még most is sikerrel vetítik (tavaly szeptember 6-án volt a bemutató). Az objektív valamint a részletgazdag ábrázolásmód volt az, amely a Szpilman-könyvből leginkább megfogta a rendezőt.

- Rossz és jó zsidók, rossz és jó németek, rossz és jó lengyelek egyaránt vannak benne. És a könyv nagyon pozitív is. Bemutatja mindazokat az erőket, amelyek bennünket emberré tesznek. - Adrian Brody kiválasztásában is tárgyilagos játéka volt a fő szempont.

"Itt vagyok, még élek."

Nemigen beszéltek a 2. világháború befejeztével a történtekről, a holokauszt feldolgozása sokáig nem volt társadalmi téma Lengyelországban, állította Polanski. Amikor vége lett a háborúnak, és apja anyja nélkül jött haza Matthausenből, az ő baráti körében aztán lassan előkerült a téma, de Polaski ilyenkor megkérte, ne beszéljenek erről.

Valami hasonló történt a Szpilman-könyvvel is: megjelenése után még a szerző fia sem tudott arról, hogy apjának megjelent egy ilyen könyve, a hivatalosan pedig hallgattak róla. A rendező elmondta, a holokausztból akkor értett meg sokat, amikor Lengyelországban 1968 után újra megjelent az antiszemitizmus a felső vezetés irányításával az anticionista kampányban.

"Hány zsidót öltünk meg ma?"

Humorral oldották a feszültséget
Polanski és Adrian Brody
A film forgatásának nehézségeiről kérdeztük még a rendezőt, aki elmesélte, maga a forgatás nem volt különösen nehéz. Ilyenkor annyira ipari méretű az egész, olyan rengeteg szakember dolgozik együtt, hogy az alkotók nem érzik azt, amit majd a néző lát az egészből.

A legnagyobb kihívást a forgatókönyv megírása jelentette. Annak ellenére, hogy egy nagyon szép helyen, egy Párizs melletti kis házban, családostul, nyáron írták a könyvet Ronald Harwooddal (Szabó István Szembesítését is ő írta), ráadásul még egy szakács is a rendelkezésre állt. Az első nap után, amikor elkezdték felhajtani az archív dokumentumokat, és a rendező tudatosan a legapróbb részletekig megpróbálta felidézni a történteket, vált az egész igen nyomasztóvá. - Ezt a hangulatot pedig csak fekete humorral lehetett oldani. Rengeteget röhögtünk, az egyik vacsoránál, egy hosszú nap végén, azt kérdeztem Ronaldtól: 'Hány zsidót öltünk meg ma?'. Máshogy nem sikerült volna, muszáj volt valahogy védekezni.