2014. 04. 15. Ruff Orsolya
Mi legyen a neve a gyereknek?
Ezeket (is) szerettük a Titanicon
Sokszor leírtuk már mi is, hogy nagyon erősre sikeredett az idei Titanic felhozatala. Volt benne közösségi finanszírozásban készült akció-vígjáték-premier, markáns volt a női vonal, és a szervezők külön szekcióval emlékeztek a közelmúltban elhunyt Jancsó Miklósra is. És volt még persze sok más is. Ebből a sok másból mi most kiválasztottunk hármat, melyek, ha különböző okok miatt is, de emlékezetesek maradtak. Van közöttük felkavaró háborús, díjjal elismert családi mozi, és még egy nagy visszatérő is bejelentkezett.
„Találjuk ki, mi legyen a neve a babának! – Milyen babának?” Boryana nem könnyíti meg fiatal férje dolgát. Hallani sem akar a gyerekről, aki azután mégis megszületik, és furcsa fejlődési rendellenessége miatt (nincsen köldöke) rögtön az Évtized Gyermekének kiáltja ki a bolgár kommunista párt. A kis Viktoria később persze él – és rendre vissza is él – helyzetével (könnyű neki, közvetlen vonala van Zsivkovhoz), a kommunizmus összeomlása azonban a lány családi életét is alaposan megkavarja. A
Viktoriában a történelem csak a máz, mellyel Maya Vitkova nyakon öntötte ezt a masszívan női mesét, melyben az anyák és lányaik a némaságukkal kommunikálnak egymással, és néha akkor kerülnek a legközelebb egymáshoz, amikor már túl késő van bármit is mondani. Gyönyörűen fényképezett, nagyon erőteljes képekkel játszó filmet hozott össze Vitkova, melybe azonban elsőfilmesként talán túl sok mindent akart egyszerre belepakolni (ez is lehetett, ha nem is az egyetlen oka, hogy közel két és fél órás lett a film). A rendezőnő markáns és jól felismerhető szimbólumokkal dolgozik (vér, tej, víz, köldökzsinór/telefonvezeték), melyeket egy idő után azonban túlságosan is erősen tol nézői arcába. A színészválasztásra azonban nem lehet panasz: kevés olyan meggyötört filmbéli anyafigura szomjazza a szabadságot, mint Boryana, és ritka az is, hogy egy kislány – a fiatal Viktoriát alakító Daria Vitkova – ennyire ambivalens érzelmeket váltson ki nézőiből. (Interjúnk a rendezőnővel
ITT olvasható.)
Részben nagyapja története inspirálta Alphan Eselit, A hosszú út hazafelé rendezőjét (interjúnk a rendezővel ITT). A törökök az első világháborúban megpróbálták visszaszerezni azokat a területeket, melyeket az oroszok még a 19. században foglaltak el tőlük. A katonákat szedett-vedett felszerelésben indították útnak, a hegyek között több tízezren lelték halálukat. Eseli a háború embertelenségét azonban közvetlenül nem az ő sorsukon kívánta megmutatni: történetének egy csapatnyi ember a hőse, akik teljesen véletlenszerűen gyűlnek össze egy kihalt hegyi faluban. Hozzájuk csapódik két katona, akiknek egyetlen céljuk van: hazajutni bármi áron. Ebbe pedig sok minden belefér. Kannibalizmus, gyilkossági kísérlet és lelki terror is kijut a szereplőknek, akik leginkább csak várnak arra, hogy ráléphessenek a hazafelé vezető hosszú útra. Eseli filmjére azonban nem emiatt kapja fel az ember a fejét: a befejezéssel ugyanis a rendező teljesen új megvilágításba helyezi a történet antagonistáját, az elbizonytalanodott néző pedig végül nem tehet mást, minthogy fejben újra végigpörgesse, és ezzel pedig újraértékelje az addig látottakat.
Van ez a film, amiben Nicolas Cage állítólag egész jó – ilyesmi véleményeket lehetett hallani a Joe előtt, és tényleg, David Gordon Green filmjében Cage csak egyetlenegyszer öltötte magára a világmentő fizimiskát. Ettől eltekintve ebben a filmben a színész bizonyította, hogy nem szabad leírni, és ha nem tér vissza a Szellemlovas-féle rettenetekhez, akkor egy óriási comebacknek lehetünk a szemtanúi. A Joe-ban egyébként egy sittes múltú, de jólelkű, egyenes pasast játszik, aki tucatnyi embernek ad munkát a környéken. Fákat kell gyilkolniuk, hogy azután helyükre új csemetéket ültessenek. A munkásokhoz csapódik a tizenéves Gary, akinek muszáj pénzt keresnie, mert alkoholista szüleitől akár éhen is halhatna a család.
Joe a szárnyai alá veszi Garyt, miközben szokásos útjait rója a helyi kupleráj, kocsma, kisbolt és kóter között. Apja helyett kicsit apja is lesz a fiúnak, ennek az árát azonban környezete kérlelhetetlenül behajtja majd rajta. Nicolas Cage kétségtelenül nagyon jól hozza a sokat megélt kisvárosi alakot, aki igazából semmi másra nem vágyik, csak hagyják nyugodtan élni a saját kis világában. Rajta kívül azonban muszáj megemlíteni a Garyt alakító Tye Sheridant (Mud, Az élet fája), aki érzékenyen és pontosan alakítja a bizonyítani akaró kamaszt, és akiről még egészen biztosan nagyon-nagyon sokat fogunk hallani. És nem hagyhatjuk ki az alkoholista apát játszó Gary Poultert: a hontalan férfit az austeni utcán szúrták ki egy casting-ügynökség emberei, és saját testvére mondta róla, hogy a filmben nem kellett játszania, egyszerűen magát hozta. Poulternek ez volt az egyetlen filmszerepe, a forgatás után nem sokkal ugyanis vízbe fulladt. A Joe-beli alakítására azonban nem emiatt fogunk emlékezni.
