„Ahogy telik az idő, annál kevesebb elvhez ragaszkodom, és azt a kevés szabályt is, amit pályám során magamban megfogalmaztam, már mind feladtam, és számomra most csak film van, és nincs teória”—nyilatkozta 51 évesen, már tapasztalt és legendás vágóként Éva, akinek más mutatta meg az utat, amelyen el kellett indulnia.
18 évesen nem tudta, hogy mi szeretne lenni. Nem volt jó tanuló. Békés gyermekkora zsidó származású édesapja deportálásával, majd halálával megszűnt. Az apa, azaz Singer László, amíg lehetett, a Hunnia Filmgyár fővilágosítója volt (egész pontosan 1923. augusztus 16-tól 1941. január 31-ig), azután a zsidótörvények miatt elbocsájtották, alábbi igazolással a zsebében: „munkájával és szorgalmával mindenkor a legteljesebb elismerésünket érdemelte ki, melynek alapján őt bárkinek a legmelegebben ajánljuk”. A második világháború után Éva édesanyja a Katona József Színház titkárságán dolgozott. Bakfis lánya emiatt (is) sokat járt színházba, de még többet ült moziban és rengeteget olvasott. Singer Éva többször statisztált a filmgyárban, és szünetekben megfigyelt minden munkafolyamatot, mert nagybátyja, Illés György - akkor még kezdő operatőrként - segítette az efféle munkához jutását. (Illés György, „Papi”, később legendás operatőr és egy egész generáció mestere lett - a szerk.)
Singer Éva, Kármentő Éva néven, nyolcvan évesen megírta az emlékiratait, a 2017-ben megjelent kötet címe stílusosan Muszter. Az eddig leírt információk jó részét innen tudhattam meg, mint ahogy főhősünk pályaválasztásának hiteles történetét is. Az ötvenes évek közepén az Illés családi kupaktanács (az özvegy anyuka és testvére, az imént emlegetett György) beszélgetni kezdett arról, hogy mihez kezdjen Éva a középiskola után. Az érettségi előtt álló lány annyit tudott kibökni, hogy a filmezés érdekli. Az anyuka a sminkes-fodrász szakmát javasolta neki, míg ő maga „szkriptes” szeretett volna lenni, de arra Gyuri nagybácsi azt mondta, hogy az nem „perspektivikus”. Azt javasolta az unokahúgának, hogy legyen vágó. Hiszen „már van nő a vágók között, Szécsényi Médi.”
Illés György operatőr és unokahúga, Kármentő Éva vágó. A felvétel Keleti Márton Nem ér a nevem című filmjének forgatásakor készült (1958) / forrás: Fortepan
Singer Éva állítása szerint akkorra már tudta (a filmgyári kibiceléseknek köszönhetően), „persze csak nagyjából, hogy mit csinál egy vágó”, ezért nagyon tetszett neki az ötlet, de egyedül nem mert volna belevágni. A terv megvalósításához használati utasítást is adott a nagybácsi: Éva írjon önéletrajzot, adja le a Filmgyár személyzeti osztályán, de az ő nevét ki ne ejtse. A vágóaspiráns unokahúg emlékei szerint abban az időben a protekció a legmegvetendőbb fogalomnak számított. „Egy orvos gyereke ne legyen orvos, a színész gyereke ne legyen színész, mert az már erkölcstelen visszaélés az előnnyel.” 1955-ben a filmgyár illetékes elvtársa borzasztó hírt közölt Évával, miszerint egy új jogszabály miatt bizonyos munkaköröket már csak diplomások tölthetnek be. Így hirtelen operatőr, vágó és rendező csak diplomás lehetett. Évát a filmgyárból a Színház-és Filmművészeti Főiskolára küldték érdeklődni, ott pedig tájékoztatták , hogy vágó szak nincs, csak filmrendező, az is csak jövőre indul majd. Azt is elárulták, hogy egy lány, egy Daróczi Mária nevű vágóasszisztens, „rendkívüli hallgató” és estin végzi a rendezőosztályt, azaz „bejár oda”.
Eljött 1956 tavasza. 750-en jelentkeztek a rendező osztályba, közöttük a 19 éves Singer Éva, aki a vizsgán hangsúlyozta, hogy ő a főiskola végeztével vágó szeretne lenni. Memoárjában fontosnak tartotta megjegyezni, hogy elhunyt édesapja miatt (papírjaiban foglalkozása elektrotechnikus) a „talán legjobb pedigréjű, úgynevezett munkáskádernek” számított. Ami helyzeti előny volt a felvételikor, csakúgy, mint a „parasztkáder” minősítés. De a hibátlan pedigré kevés lett volna a sikerhez, Éva a három fordulóban jól teljesített, ennek részletei nem is titkosak, ahogy az sem, hogy a nagybácsi, Illés György, aki a felvételi bizottságban foglalt helyet, kiment a teremből Éva vizsgáztatásakor. Mindenesetre Singer Évát felvették, Máriássy Félix lett az osztályfőnöke. A tanszékvezetőt Keleti Mártonnak hívták.
Az osztályba került még egy lány, Elek Judit. Az ő történetét egy következő cikkben mesélem majd el. Nyolc fiú járt még az osztályba, íme a névsor: Szabó István, Rózsa János, Huszárik Zoltán, Kézdi-Kovács Zsolt, Kardos Ferenc, Gyöngyössy Imre, Gábor Pál és egy bolgár versenyző, Zachariev Eduárd. (Sőt volt egy koreai osztálytársuk is, Chö Cang-Szu, akit azonban a „sajnálatos októberi események” után hazarendeltek.) Abban az évben későn kezdődött az iskola, 1956 októberében. A még abban a hónapban elinduló forradalmi események Singer Éva visszaemlékezése szerint igazán összekovácsolták a csapatot. A legendás rendezőosztály tagjai megfogadták, hogy együtt maradnak, mert így majd nem lehet beléjük kötni. Eltelt a négy év, gyér vágógyakorlattal, rengeteg kalanddal és közös forgatással. Ezután Éva ott kezdte a munkát, ahol azelőtt négy évvel korábban szerette volna. Egy vágó (Morell Mihály) egy asszisztensének (Vígh Editke) egy gyakornokaként a Filmgyárban. Csak most már diploma is volt a zsebében. Egy évvel később pedig vágóasszisztens lehetett, a már említett Daróczi Mária helyett, akit vágónak kértek fel. 1961-ben tehát kiderült, hogy tényleg lehet perspektíva ebben a szakmában. Addig Singer Éva azt látta, hogy ez a hivatás „zárt szám, mert öt vágó volt és öt hangmérnök – ők csináltak minden filmet”.
Kármentő Éva, Rózsa János, Kézdi-Kovács Zsolt, Elek Judit, Szabó István - Magyar Hírlap, 2006. február (39. évfolyam, 27-50. szám) / forrás: Arcanum
1961-ben történt az is, hogy Singer Éva férjhez ment és Kármentő Andrásné, illetve Kármentő Éva néven kezdett el dolgozni. Kezdetben tehát vágóasszisztensként a Filmgyárban, „este, meg éjjel ‘balázsbélás’ filmeket vágtam, nagyon szépeket, friss hangulatúakat. Elek Jutkával a Meddig él az embert, a Kastélyok lakóit, Gyarmathy Líviával az Üzenetet és másokat is. Ezek a munkák máig kedves emlékeim, rajtuk keresztül tanultam meg a mesterséget.” – nyilatkozta 1988-ban a Mozgó Képek című lap riporterének, aki egyébként Böszörményi Géza rendező volt. Kármentő Éva első nagyjátékfilmje a Szevasz, Vera!, amelynek Herskó János volt a rendezője (1966). Egy interjúban Éva azt mesélte, hogy Herskó tanította meg arra, hogyan legyen véleménye a munkában: „Amikor a Párbeszéd című filmje muszterét nézte, körülvéve a tanítványok hadával és a munkatársakkal, én leghátul ültem, mint nyuszi a fűben, és az volt a dolgom, hogy mint vágóasszisztens bekarikázzam a kiválasztott snitteket. Egyszer csak Herskó felém fordul, és megkérdezi, hogy nekem melyik jelenet tetszik az öt ismétlés közül. Teljesen odavoltam, hogy nekem valamelyik snitt jobban tetszhet, mint a rendező által kiválasztott, és ezt Herskó máskor is megcsinálta, sőt, miután első önálló munkám is az ő játékfilmje volt, a Szevasz, Vera, ez a nyíltság lassan természetessé vált számomra. Ezután már nemcsak Herskó János volt hajlandó leállni velem vitatkozni, hanem a tanítványai és más rendezők is, ami persze konfliktusokkal járt, de ez hozzátartozik.” Kármentő Éva az első nagyjátékfilm után sorra kapta az új felkéréseket, évi átlag három filmet vághatott, az első között volt A múmia közbeszól, az Ismeri a szandi-mandit?, a Bohóc a falon… A vágó ezt a szerencsés helyzetet úgy összegezte, hogy jókor volt jó helyen, „a korombeli rendezők akkoriban jutottak először filmlehetőséghez, és szívesebben választottak fiatalabb - magukhoz hasonló korú - vágót, mint idősebbet.”
Kármentő Évát munkájáért Balázs Béla és Érdemes művész díjjal tüntették ki. Emlékeit Muszter címen írta meg, Kis magyar család-és filmtörténet a vágóasztal mellől alcímmel. Ez a pompás könyv nagy segítségemre volt a fenti portré összeállításában. Kármentő Éva kötete elején egy Gogol idézet olvasható: „Revizor úr, én csak arra kérem, ha felmegy a cárhoz, mondja el neki, hogy ebben és ebben a városban él egy Dobcsinszkij Ivanovics Péter nevű egyén.”
Szolgálati közlemény: a sorozat következő fejezetét, ahogy a cikkben említettük, Elek Judittal folytatjuk, rövid szünet után.
Rendezőnők a magyar filmtörténetben
Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.
A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?
Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.
Korábbi részek:
- Kende Márta
- Mészáros Márta
- Katkics Ilona
- Csernyevszkaja Natália
- Vas Judit
- Kolonits Ilona
- Luttor Mara
- Megyeri Gabriella
- Herskó Anna
- Szemes Marianne
- Tüdős Klára
- Simonyi Lia
- Riedl Klára
- Dr. Balázs Mária
Szederkényi Olga Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.
