Sokan a saját életüket is mellékszereplőként élik meg

Lőrincz Nándor: Igazából a mi sztorink előbb indult, gimnáziumi osztálytársak voltunk. Egy nagyon jó barátságból alakult ki az egész, és továbbra is elsősorban az maradt, az egyetem csak az egyik állomása volt ennek. Bálintot operatőr szakra vették fel, engem meg forgatókönyvírónak, de mindkettőnket általánosságban a filmkészítés érdekelt. Én egyébként úgy kerültem a forgatókönyvíró szakra, hogy az utolsó rostán kiestem a filmrendezők közül. Ezt nem bánom, mert sokat adtak nekünk ezek a szakok, így komplexebben átlátjuk, hogyan épül fel egy film, hogyan kell történetet mesélni. Alapvetően viszont nem határozzák meg a tanultak, hogy milyen filmet készítünk.

Nagy Bálint: Én érettségi után egyből rendező- és operatőr szakra is jelentkeztem, az utóbbira vettek fel. Úgy mentem oda, hogy nagyjából azt sem tudtam, hogy mi fán terem operatőrnek lenni. Amúgy érdekes, hogy Nándival a gimiben mindketten rendeztünk színdarabot, de komolyan sosem dolgoztunk együtt korábban. Abban, hogy filmezni kezdjünk együtt, az egyetem játszotta az elsődleges szerepet, mert akkoriban folyamatosan a vizsgafilmforgatás kényszerében éltünk.

Lőrincz Nándor és Nagy Bálint / Fotó: Mayer Bernadette

Hogyan osztjátok le a rendezői feladatokat?

N.B.: Ez elég organikusan kezdett el kialakulni a vizsgafilmek alatt, de a nagyjátékfilmnél kristályosodott ki teljesen. Ha kijössz egy forgatásunkra, azt látod, hogy Nándi van a hagyományos rendezői pozícióban, én meg inkább az operatőri feladatokat látom el.

L.N.: Nyilván ez személyiségből is fakad, én egyszerűen olyan alkat vagyok, hogy rögtön elkezdek instruálni, meg összefogni a dolgokat. Bálintnak pedig onnantól, hogy az operatőri munkát is viszi, elsősorban operatőrnek kell lennie a forgatáson. Volt, aki emiatt meg is kérdezte, hogy ti akkor mitől vagytok rendezőpáros? De a filmkészítés ott kezdődik, hogy elkezdünk közösen agyalni egy filmterven, és ott végződik, hogy elhagyjuk a vágószobát. Inkább alkotópárosnak szeretjük magunkat nevezni, és akkor nem kell százalékosítani, hogy ki mennyire rendező.

N.B.: Egy nagyon komoly checklisttel a fejünkben megyünk ki forgatni, próbálunk előre átlátni és letudni minden potenciális vitát és konfliktust. Nyilván eleve a kettős felállásnak köszönhető, hogy sok dolgot körbe tudunk járni, így a forgatáson már flottul megy a meló. Nem rossz értelemben, de a forgatás már csak egy lebonyolítási szakasz, mert a fejünkben már összeállt a lényeg. Nyilván elkerülhetetlenül akad olyan is, ami helyben születik meg, de igyekszünk minél több kérdést előre lerendezni.

A Legjobb tudomásom szerint esetében mi volt az, ami helyben született meg?

L.N.: Egy-két motívum. A forgatókönyvet követven haladtunk, de előfordult, hogy a körülmények miatt változtattunk valamit. Az első rendőrségi jelenet elején volt egy érdekes pillanat, amikor Dénes nem tud átmenni a forgókapun. Az a kapu valóban nem akart működni, mi meg ott álltunk reggel, hogy mi a fenét csináljunk vele. Ekkor jött, hogy ezt tegyük bele, küldje át a őket a rendőr azzal, hogy menjenek körbe. Ez nagyon passzolt a film stílusához. Ez a film eleve abból építkezik, hogy olyan dolgok vesznek minket körül, amiknek működniük kéne, és mégsem működnek.

Bodolaz Balázs és Hámori Gabriella a filmben / Fotó: Budapest Film

Miért döntöttetek úgy, hogy egy nemi erőszak következményeit mutatjátok be?

L.N.: Érdekel minket, hogy egyazon szituációnak hányféle különböző olvasata lehet, és hogy ez mennyi feszültséget teremt az emberek között. Sokat beszélgettünk erről, és úgy látjuk, hogy sokszor a probléma alapja az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással, és nem figyelünk igazán oda egymásra. Mindenki rohadtul saját magával van elfoglalva. Ebben a megállapításban nincs rosszindulat, egyszerűen csak mindenki a saját aspektusát tudja igazán átérezni, nagyon nehezen empatizál a másikkal, még akkor is, ha próbálkozik. Egy olyan helyzetet kerestünk, amikor nagyon kéne empatizálni, de nem lehet. Szintén érdekel minket hogyan kúszik be az erőszak a mindennapjainkba, és hogyan lehet rá reagálni, miképp tud ez felborítani akár egy harmonikusnak hitt párkapcsolatot is. Fontos volt, hogy ez a párkapcsolat eleve olyan legyen, ami sok szinten nem működik, és ez a szituáció világítson rá, hogy mik is ezek. Talán a néző számára méginkább, mint a párnak. Ismerünk közelről ilyen történeteket, ebbe mélyebben nem mennék bele, de közös lányismerősünkkel történt hasonló támadás, és mesélt arról is, hogyan reagált erre a környezete.

N.B.: Ahogy Nándi is mondta, a fejlesztési folyamat során viszonylag távolról érkeztünk meg egy elég konkrét témához. Miközben közelítettünk, az élet nagyon durván szembe hozta ezeket a történeteket, magánéleti adalékokat közeli ismerősöktől, amik tovább inspiráltak bennünket. Érdekes módon még bőven a #MeToo mozgalom előtt kezdtünk agyalni ezen, a Weinstein-botrány előtt már bőven dolgoztunk az anyagon. Direktben nem ez ihletett meg minket, de mandinerből hatással volt ránk, sőt, a felelősségünknek éreztük, hogy a tanulságait valahogy beledolgozzuk a történetbe.

L.N.: Úgy véltük, hogy olyan kérdéseket szeretnénk feltenni ezzel a filmmel, amiket nem annyira szokás firtatni. Erre jött a #MeToo, először meg is ijedtünk, hogy fog ez a film frissességére hatni. Pedig ez a film önmagában egyáltalán nem egy #MeToo-történet, nem a hatalommal való visszaélésről szól, viszont hasonló kérdéseket teszünk fel vele. Mi az, hogy áldozat? Honnan számít valaki áldozatnak? Mi a társadalom felelőssége? Azt gondolom, mi erről elég felelősségteljesen gondolkodunk, viszont a filmünkben nagyon gonoszul akartunk rávilágítani a témára. A #MeToo miatt persze egyre jobban leesik a tantusz az embereknek, de bevallom, olyan jó lett volna, hogy ha mi visszük be az első ütést. Ennek ellenére azért úgy tűnik, hogy még így is tudunk újat mutatni. Jó érzés, hogy többen mondták, hogy ez egy agyonhasznált téma, de mégis milyen jól közelíti meg a film.

Nagy Bálint és Lőrincz Nándor a forgatáson / Fotó: NFI

A #MeToo filmekre tényleg nem jellemző, hogy ennyire kétségek közé sodorják a nézőt. Ezért választottátok egy “külső szemlélő”, a férj perspektíváját?

N.B.: Tudatos célunk volt olyan szemszögből elmesélni egy ilyen történetet, ami ahhoz van közel, ahogy általában távoli befogadóként értesülünk róla. Egyre több hasonló sztori érkezik a médiából, a legtöbben pedig közvetett információk alapján hozunk róluk értékítéletet. A #MeToo-történeteket figyelve lesokkolt minket, hogy amellett, hogy van egy érzékenyítő hatásuk, könnyen magukkal vonják a felületes ítélkezést is. Foglalkoztatott minket az is, hogy el lehet-e mondani úgy, hogy nem a tűzközelben vagyunk, hanem a perifériáról figyeljük, és bevonjuk a nézőt is ebbe a játékba. Mit tud levonni ebből az esetből, ha csak azokkal az információkkal rendelkezik, amivel a főhősünk is?

Akkor az emocionális szinten meglehetősen passzív férj, Dénes igazából kevésbé egy konkrét karakter, inkább ösztársadalmat szimbolizálja?

L.N.: A kettő szerintem nem zárja ki egymást. Ő egy nagyon jellemző férfi archetípus napjainkban. Elsősorban a közvetettség érdekelt vele kapcsolatban, ami elég antifilmes így papíron, de mi nagyon szeretjük a nehezített pályát. Fogjunk egy antihőst, aki nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, folyamatosan képes csalódást okozni. Nem úgy, mint egy negatív karakter, mert azt még lehet szeretni, tud vonzó lenni. Mi egy kifejezetten nem vonzó karaktert akartunk, akivel közvetetten történnek a dolgok, mégis nagy hatást tudunk vele gyakorolni a nézőre. Sokan a saját életüket is mellékszereplőként élik meg. Megfigyeltük, hogy az ilyen Déneseknek elég kicsi az önismeretük, bár ők ezt nem így gondolják, azt hiszik, hogy csiszolt a kommunikációs készségük, jól felkészültek a mindennapokra. Dénes nemcsak emocionálisan, hanem minden szinten passzív karakter. Tetszett nekünk a játék, hogy egy ilyen passzív, konfliktuskerülő karaktert helyzetbe hozzunk, konfliktusokba taszítsunk, minél több felelősséget akasszunk a nyakába valakinek, aki csak hárítani szeret.

N.B.: Így van, de hozzá kell tennem, hogy nagyon is szeretjük ezt a karaktert, és nem rideg, felülről ítélkező módon próbáltunk hozzáállni. Alapvetően egy teljesen természetes és jelenlévő probléma az övé: a belső iránytűjét valójában a frusztráció irányítja, amit a megfelelési kényszer és külső hatások okoznak. Mi van egy olyan figurával, aki sokkal jobban meg akar felelni a külső elvárásoknak, mint a saját belső igényeinek? Ez valahol szívszorító helyzet, amivel lehet azonosulni. Egy Dénes-típusú karakter számára még sokkal fájóbb, ha olyan helyzetbe keveredik, amiben a külső elvárások is igencsak számítanak. Mit gondolnak az ő életéről a szülei, a munkatársai, a barátai? Hogyan deformálja őt még jobban egy ilyen párkapcsolati krízis?

L.N.: Mindenképpen szerettünk volna rámutatni, hogy mennyire ártalmas tud lenni, ha a külső megítélésünket helyezzük előtérbe a saját életünkben.

Lőrincz Nándor és Bodolai Balázs / Fotó: Bartha Máté

Mi alapján választottátok Bodolai Balázst a szerepre?

N.B.: Olyan arcot kerestünk, akit nem ismer annyira a néző. Nagyon fontos volt, hogy legyen a kisugárzásában egyfajta merevség és frusztráltság, mert ez hajtja a film dinamikáját. Egy sérülékeny pasit kerestünk, de nem egy típikus lúzert. Valakit, aki ránézésre tök oké, minden kvalitással rendelkezik, de ha az életében lényegi helyzet adódik, akkor ezekhez nem tud visszanyúlni. Balázsra Ascher Irma casting director segített rátalálni, és hiába volt ez az első nagyjátékfilmes főszerepe, iszonyatosan precíz felkészültséggel érkezett forgatni. Egészen meglepődtünk, hogy milyen színészi finomságokkal tud operálni, pedig ez még sok nagyjátékfilm után sem feltétlenül szokott alap lenni.

L.N.: Nagyon jól vette az instrukciókat. Balázs kiválasztásában fontos volt egyébként az is,
hogy az első benyomás vele kapcsolatban pozitív legyen, szimpatikus, megbízható embernek látszódjon. Amit aztán szépen lebonthatunk filmben.

A pár női felét egy ismertebb név, Hámori Gabriella alakítja. Jobban kellett Nóra szerepéhez, ehhez a kemény érzelmi hullámvasúthoz a filmes tapasztalat?

N.B.: Az alapszándék az volt, hogy a női főszereplőnk is kevésbé ismert személy legyen, de a casting director nagy elánnal ajánlotta nekünk Hámori Gabriellát. Gabi zseniális volt a castingokon, és jól működtek együtt Balázzsal is. Menet közben jöttünk rá, hogy kifejezetten jót tesz a dinamikájuknak, hogy az egyikük ismertebb. Pont azt a kontrasztot hozta be, amit eleve láttatni szerettünk volna a karakterek között. Ebben az érzelmi hullámvasútban pedig Nándi részéről is sok munka volt.

L.N.: Annyira nehéz a szerep, és annyira jól dolgozik Gabi, annyira érzékeny és olyan sokat mert magából megmutatni, hogy az a megszokottnál is nagyobb rendezői felelősséget jelent, mert egy idő után egyszerűen már nem tudta nyomon követni, épp mit kéne hoznia. Két szinten kell, hogy működjön a filmben: az egyik, hogy hiteles maradjon azzal kapcsolatban, hogy ki ő, mint személy, és mi történt vele. A másik szintje, hogy nekünk, nézőként mi a benyomásunk róla. Nem is várható el tőle, amikor a szerep mélyén van, hogy úgy legyen hiteles, hogy közben a nem elegendő információval rendelkező néző számára pedig még ellenszenves is legyen. Én ebben tudtam neki segíteni, ehhez nagyon közel kellett engedjük egymáshoz magunkat. Egy nehéz, de sikeres folyamatnak volt a vége, ami a filmen látható.

Fotó: Bartha Máté

Mennyire volt feszült maga a forgatás? Éreztétek néha úgy, hogy oldani kell a hangulatot?

L.N.: Mi alapjáraton röhögős, poénkodós srácok vagyunk, szeretjük a feszültséget iróniával oldani. Ez a forgatáson is előjött, de szerintem minket lepett meg a legjobban, hogy nem mindig működött ez a fegyver. Ez egy olyan film, amiben a komorsága ellenére néha azért jelen van a humor is, de bizonyos jelenetek forgatásánál mégsem volt helye. Azt se felejtsük el, hogy ez egy Inkubátor-film, ami nagyon leszűkíti a lehetőségeket. A helyzet feszültsége és a súlya nem mindig engedte a humort, és ez a nehezebb jeleneteknél minket is megviselt. Volt, hogy könnyes szemekkel instruáltam. Úgy tudtam igazán átadni Gabinak és Balázsnak, amit szeretnék, ha én is a mélyére mentem, kitettem magam neki és megéltem velük.

N.B.: Már az elejétől kezdve folyamatosan éreztük, hogy minden nap téthelyzet, nincs könnyű forgatási nap, és nincs olyan nap, aminek a feszültségét ne vinnénk át a következőre. Ez nem konfliktusokban mutatkozott meg, nem ment egymásnak a stáb, hanem egyszerűen csak cipeltük a felelősség súlyát. Szerintem sokszor a stáb nem is értette, hogy mi ketten miben vagyunk. Emlékszem, volt a Dénes-Nóra páros a nagy vitajelenete, hosszú, egysnittes jelenet, rengetegszer felvettük, aztán mindenki teljesen el volt ájulva, hogy úristen, mi történt itt, milyen durva drámai pillanatok, mekkora siker. Mi meg romokban hevertünk a konyhaasztalnál, hogy basszus, ez nem volt meg, nem tudjuk, mit csináljunk, de már nincs lehetőségünk újra forgatni. Teljesen más hullámhosszon voltunk, minden pillanathoz maximalizmussal álltunk hozzá, miközben nagyon durván magunkkal vittük ennek az egésznek a feszültségét. Aztán persze leültünk muszterelni, és rájöttünk, hogy igenis megvolt az a jelenet.

A maximalizmus okozott néha feszültséget köztetek?

L.N.: A maximalizmus eléggé jellemző mindkettőnkre, és én még elviselhetetlenebb vagyok ezzel kapcsolatban. Az életemben is a legtöbb problémám abból fakad, hogy perfekcionista vagyok és ezt nehéz a környezetemnek elviselni. A “mindig lehet jobb” gondolkodás pedig át tud menni teljes kattanásba, ha találkozik azzal, hogy nincs időnk és lehetőségünk annyit foglalkozni a jelenettel, mint amennyit kellene, úgy vizualizálni, ahogy kéne. Sajnos ezt egy idő után muszáj elengedni egy Inkubátor-film esetén. De Bálinttal ezekben a helyzetekben is nagyon jól kijövünk egymással. Tudja tolerálni a személyiségemnek ezt a szörnyű vetületét, mert ő is maximalista, csak jobban disztingvál, mint én.

N.B.: Én befelé ventillálok, Nándi meg kifelé, és ezzel szerintem jól kiegészítjük egymást. Nyilván azzal nem könnyítettük meg a saját életünket, hogy a film legnehezebb jeleneteit egy snittben tartva szerettük volna felvenni. Olyankor nincs az, hogy marha jó volt a jelenet eleje, de a gyengébben sikerült közepét majd vágásokkal valahogy áthidaljuk.

Fotó: Legjobb tudomásom szerint fb-oldal

Hangsúlyos szál, hogy Nóra és Dénes örökbefogadni készül. Miért ebbe az élethelyzetbe helyeztétek őket?

N.B.: Onnan közelítettünk, hogy vannak párok, akik elemi problémákkal küzdenek, de nem képesek velük szembenézni. Sokan csinálják, hogy ahelyett, hogy megvizsgálnák a helyzetüket, inkább előre menekülnek, akár házasságba, akár gyerekvállalásba. Ha pedig a gyerek valamiért nem jön össze, akkor még ott van számukra az örökbefogadás.

L.N.: A kezdeti szakaszban rengeteget dumáltunk arról, hogy ők ketten szülők vagy nem szülők. Valahogy éreztük, hogy nem azok. A család viszont mindkettőnk életében nagyon fontos, Bálint apuka is, így tudtuk, hogy egy plusz felelősséget, feszültséget hozna be a történetbe. Szép lassan összeraktuk, hogy ők egy olyan pár, akik arra várnak, hogy szülők lehessenek. Előremenekülőben vannak, és várják a babát, de azt tudtuk, hogy ennek a történetnek nem lehet a főszereplője mondjuk héthónapos terhes, mert akkor nagyon másról szólna. Ezt a problémát hidalta át az örökbefogadás.

N.B.: Természetesen ez nem egy általános érvényű ítélet az örökbefogadó párokról, mi nagyon is örökbefogadáspártiak vagyunk. Ez erről a konkrét párról szól.

Sokat látunk abból, hogyan zajlik (vagy épp nem zajlik) egy rendőrségi nyomozás egy nemi erőszak ügyben. Mennyire jártatok ennek utána, tényleg ennyire elkeserítő és megalázó a sértett részéről egy ilyen eljárás?

L.N.: Ebben komoly kutatómunka van, sok áldozattal beszéltünk, pszichológussal és szakértőkkel is. Tartottunk egy külön csoportbeszélgetést, ahol sértettekkel beszélhettünk, és megosztották velünk az élményeiket. Ezen felül pedig apukám egy nagyon jó barátja nyomozó volt, vele eléggé a mélyére áshattunk a rendőrségi munka árnyoldalának. Hiteles elemek kerültek a filmbe, olyannira, hogy talán pont a legigazibb mondatok tűnnek a leginkább papírízűnek. Hüledezve hallgattuk azt is, hogyan tud lemenni egy első jegyzőkönyv felvétel. Ha azt érzed valahol a film közben, hogy ne már, olyan nincs, hogy egy rendőr ilyet mond, akkor tuti, hogy valódi idézet. Például a szembesítésnél a kérdés, hogy érzett-e élvezetet az erőszak közben.

N.B.: A nyomozó ismerősünk elmondta azt is, mi lenne, ha a kezébe kerülne egy ilyen ügy, milyen módszereket tudna alkalmazni. Rendőrségi szempontból eléggé problematikus eset, nehéz rajta fogást találni. A filmben látható, face-to-face szembesítés pedig a közelmúltig egy abszolút létező eljárás volt, a sértettek felidézték, hogy mennyire indiszkrét és megalázó élmény volt. Valószínüleg a #MeToo hatására került ki az eljárásrendből, de amikor a filmet fejlesztettük, még benne volt.

L.N.: Kérdeztük is naivan a filmélményeink alapján, hogy legalább egy üveg elválasztja-e őket egymástól. A válasz az volt, hogy szerinted Magyarországon van ilyen? Kiderült, hogy a mi jelenetünk még visszafogottabb is, volt, hogy a felek le is köpték egymást.

Itthon most kerül mozikba, de már bő egy éve járja a fesztiválokat a film. Milyen reakciókat kaptatok eddig rá?

L.N.: Nagyon jól esik nekünk, hogy ennyire jól olvassák. A filmnek van egy gonosz, rejtett humora, ami tulajdonképpen a társadalomkritikus vetülete. Nagyon izgalmas számunkra, hogy a legkülönbözőbb kultúráknak ez mennyire átjön, és hogy mennyire értékelik ezt ebben a filmben. Az első fesztivál fődíjat egy olyan zsűritől kaptuk, aminek Kenneth Lonergan volt az elnöke, ez különösen jól esett nekünk, mert ő elég hasonlóan készít filmeket. Nagyon szépeket mondott a Legjobb tudomásomról, értékelte a komplexitását. Szintén örülünk, hogy gyakran kapjuk meg, hogy ez egy okos film.

B.N.: Kicsit tartottunk a reakcióktól, mert ennek a filmnek van egy vállalása, egy elég gonosz dramaturgiája, amivel egy nagyon más típusú helyzetbe helyezzük a nézőt, nagyon más úton szeretnénk végigvinni, mint amihez hozzászokott. De nagyon jó érzés folyamatosan azt visszahallani, hogy partnerek ebben a játékban, és végig tudnak jönni velünk ezen a hullámvasúton.