Filmhu: Az előző filmjeidben, a Csicskában és a Pánikban is előkerült a másság, a betegség vagy a fogyatékkal való élet egy-egy formája. Mi vonz téged ezekben a témákban?
Till Attila: Az, hogy mindig a kitaszítottak, vagy a kívülállók érdekelnek, nem egy tudatos döntés, nekem is el kellett gondolkodnom azon, hogy miért lehet ez. Azt hiszem, én a társadalom peremén élő embereknél találom meg magamat a legjobban. Elég gyakori, hogy a film szerzője a saját életéből merít – mivel külvárosi, lakótelepi gyerek voltam egész fiatalkoromban körülvettek a munkásosztály tagjai, ezt nyilván nem tudom levetkőzni, ez a közeg, az én törzsem ilyen alakokból áll. A filmtörténetben több példát fel lehet hozni arra, hogy ki hogyan dolgozza fel a közeget amiben élt: Fellini sokszor a művészeken keresztül mutatja be a saját életét, Antonioni pedig az elegáns urak, az értelmiségiek polgári küldetésén és szerelmi drámáin keresztül, de nyilván ő is ebből a közegből érkezett. Én hiszek abban, hogy egy szerzői filmben nincs olyan, hogy a mű a szerző életétől független – sokkal valószínűbb, hogy saját magáról szól, csak nem szó szerint. Ebben a filmben ezek a gyerekek a szerzők, rengeteget rajzolnak, sok mindent elképzelnek – ez is abszolút én vagyok. És itt van még a József Attila-i képlet is, hiszen miről szól a Tiszta szívvel című vers: van egy szerző, aki arról fantáziál, hogy mi lenne ha. Ez is én vagyok.
Tilla Attila, Fenyvesi Zoltán és Fekete Ádám a díszbemutatón (Nézz több képet a díszbemutatóról, itt!)
Filmhu: Van a filmben egy mondat, amit Dusán mond, miszerint „Ebben a szakmában jó ha egy kicsit beteg az ember”. Ezt a filmszakmára is értetted?
T.A.: Van a munkának egy általános dicshimnusza, amiről kicsit másképp gondolkodom: amikor úgy kezdődik a mondat, hogy „a mi szakmánkban”. Valahogy mindig azt éreztem, hogy ha nem egy adott formában dolgozol, akkor az már furcsának számít. Nem az a legfontosabb, hogy állandóan erre hivatkozzunk, én ráadásul a filmszakmában ilyen értelemben nem is vagyok benne, főiskolai papírom sincs. Azért írtam bele ezt a mondatot a filmbe, hogy kajánkodjunk ezen egy kicsit, hogy egy szerb azt mondja egy magyarnak, hogy „ti minden szir-szart szakmának neveztek nem?” Olyan jóízűen lehet mondani ezt a mondatot, el tudom képzelni, hogy valaki a film megnézése után egy irodában ül, maga sem érti, hogy miért képes egész nap csak dolgozni és Dusánt idézve azt mondja: hát tudod, ebben a szakmában jó ha egy kicsit beteg az ember.
Filmhu: A képregény műfaja sok tekintetben úgy funkcionál mint egy storyboard. Nálad is összekapcsolódik a kettő?
T.A.: Juhász Imre operatőrrel mi is storyboardból dolgozunk, de nem az amerikai módszer szerint, hogy minden snitt megvan előre és csak azt forgatjuk le. Eltervezett képek vannak, de rugalmasak vagyunk, és előfordul, hogy a helyszínen egy másik képet is felveszünk a tervezettek mellé. Szeretem a képregényeket, de az az igazság, hogy amit a fiúk rajzolnak, nagyon erősen a műfaj határvidékén mozog. Amit ők készítenek, az nem egy klasszikus képregény, sokkal inkább graphic novel: ebben a szöveg és a kép aránya egészen másképp áll össze. Ott van, hogy sokkal több a szöveg, és fordítva is igaz, hogy rengeteg a kép és kevesebb a szöveg – mi inkább ezt vettük alapul. Azt akartuk éreztetni, hogy ezek a gyerekek nem feltétlenül profik, nem pontosan tudják, hogy kell egy ilyet elkészíteni. Csak dolgoznak rajta, és a kezük alatt alakul a történet és a festmény-szerű képek is.
A Tiszta szívvel forgatásán / Forrás: A Company Hungary
Filmhu: Azért mégis kikerekedik a sztoriból egy anti-szuperhős történet.
T.A.: Olyan értelemben anti-hős, hogy nem klasszikus, és hogy senki nem nézné ki Rupaszovból, hogy ennyi mindenre képes. Egy igazi gengszterhőst, vagy egy westernhőst nem feltétlenül ábrázolnak kerekesszékes emberként.
Filmhu: Thuróczy Szabolcs állandó munkatársad, már a forgatás legelső fázisánál, a forgatókönyvírásnál is jelen szokott lenni. Hogy viselte, hogy most ilyen kemény fizikai megpróbáltatásoknak tetted ki őt?
T.A.: Egy színésznek az a legfontosabb, hogy egy összetett karaktert játsszon. Ha kap rá elég időt, vagyis nem csak egy rövid jelenetben, hanem egy egész filmen keresztül lehetősége van kibontakozni, akkor végigmehet egy szép íven. Szabolcs nagyon szerette ezt a karaktert, és szívesen rakott bele rengeteg sok munkát. Szükségszerű volt, hogy tudjon kerekesszékkel mozogni, úgyhogy a MEREK alapítvány mozgéssérült központjában fél éven keresztül tanulta a gyógytornászoktól a kiszállást, visszaszállást, és koncentráltan gyakorolta azt is, hogy hogyan ne mozgassa a lábát. Ez volt az egyik legnehezebb feladat a számára. Rupaszovhoz hasonló sorsú emberek között volt huzamosabb ideig, ez is segítette átérezni a karakterét. Szeretek valódi helyszíneken forgatni, valódi emberekkel, a filmben az alapítvány számos lakója és gyógytornásza is magát alakítja.
A Tiszta szívvel forgatásán / Forrás: A Company Hungary
Filmhu: Sok apróságon keresztül ismerjük meg a két mozgássérült fiú reális hétköznapjait - mint az italautomatás, vagy a szívószálas incidens. Ezeket ők mesélték, vagy te írtad bele a forgatókönyvbe?
T.A.: Pontosan ezért kell szerintem a forgatáson kívül is összedolgozni a színészekkel. Semmi bajom azzal, ha egy forgatókönyv tökéletesen van megírva és azt forgatják le, így is lehet nagyon jó filmet csinálni. Én viszont azt szeretem, ha a szereplőkkel együtt egy közös folyamaton keresztül alakul ki a történet. Fekete Ádám remegő mozgása sok mindent beindított bennem: a szívószálat ő hozta, az teljesen a saját életéből érkezett. Annyira tetszett, hogy azonnal kölcsönvettem a valóságból, és beleraktam a forgatókönyvbe. Az automatánál remegést ezek után már én találtam ki: milyen gyorsan és erőteljesen ábrázolja ezeknek az embereknek a kiszolgáltatottságát, hogyha egyszer az italautománál 22-est akarnak benyomni, de a testi mozgásuk miatt csak 32-es lesz belőle, és így víz helyett ropit dob ki a gép. Ez elég komoly nehézséget jelent, a rokkantnyugdíjuk miatt pedig ráadásul a pénzük is fogyóban van. Tömör ez a jelenet, de Ádám és a Zoli nagyon alkalmasak arra, hogy ezt megmutassák.
Filmhu: A film címe József Attila egyik leghíresebb versét idézi. Mi volt meg előbb? A film címe, vagy amikor később keresgéltél, akkor jött szembe a vers, és rájöttél mennyire illeszkedik hozzá?
T.A.: Majdnem egyszerre fejlődött a kettő. A Tiszta szívvel című verset már jó pár évtizede ismerem, van egy-két ilyen vers, amik máig nagyon megérintenek. Először a történetet kezdtem el írni, és egy idő után betüremkedett a fejembe a vers, nem tudom pontosan miért. Van amikor elbizonytalanodom, hogy végül jó döntés volt-e meghagyni címnek. Pont a díszbemutatón éreztem azt, hogy tényleg működik, valószínűleg a legbelső, nehezen verbalizálható, hátsó erők miatt. Mindaz ami a versben történik, egy apa-fiú történet, egy utolsó segélykiáltás, egy megbocsátás, egy eleresztés és egy feldolgozás egyszerre. Ha az édesapja nem megy el Amerikába, sosem születik meg ez a néhány sor. Valahol mélyen mégiscsak hasonló tőről fakad a film is, tökéletesen illeszkedik a vers olyan rejtett lelkületéhez, amiből József Attila is dolgozott.
A magyar filmtörténetben van olyan akciófilm ami végig a szemed előtt lebegett példaként? A Dögkeselyű vagy akár egy másik klasszikus?
T.A.: A Dögkeselyű pont egy érdekes példa, mert nekem abban a filmben az akciójelenetek pont nem annyira fontosak. Abban a filmben Cserhalmi György egészen fantasztikus, ahogyan egy bonyolult, több rétegű férfit kell eljátszania, úgy hogy közben nem hivalkodó a színészi játék. Thuróczy Szabolccsal nagy kedvencünk még Derzsi János vagy Andorai Péter. Micsoda színészi erő amikor valaki úgy tud jelen lenni, hogy egyszerre finom és durva, érzékeny és ‘paraszt’, egyszerre darabos, de közben lehelet finom is a játéka. Nagy ajándék ha valakiben ez megvan: szerintem Szabolcs is ilyen, Dusán is, és bár másképpen, de a gyerekek is. Nekem az fontos, hogy milyenek a szereplők egy filmben, és hogy az erőszak, a bűn, a kiszolgáltatottság, és a kegyelemmel való megütközés ténye hogyan van jelen. Ez mind az ő segítségükkel valósul meg, kevésbé azon keresztül amit én írok. Az akciójelenetek elég rövidek és velősek lettek, mert ezt a klasszikusabb, tarantinos vonalat kedvelem. Inkább duma, duma és aztán bumm! Az akciójelenetek nagy veszélye, hogy mindig ugyanolyanok lesznek, de szerintem kell, hogy ezek is valahogy személyesek legyenek: érezzem azt, hogy ezeket a képeket mégiscsak ugyanaz a szerző készítette.
