Brian Cox: „A színészet ünneplés"

Brian Cox: Hát nem a pénzért. Nem fizettek eleget. Viccelek (nevet). Azért vállaltam, mert szeretem a szakmámat. Úgy gondoltam, Gilbert Adair rátapintott a lényegre, de csak egy fragmentumot írt meg, amit én ki tudok egészíteni. Mintha egy félkész szobrot láttam volna, amit be kell fejeznem. Ez a film a színészetről mint szakmáról szól, és arról, hogy milyen megöregedni és megbetegedni benne. Nemrég egy barátomat is Parkinson-kórral diagnosztizálták, bár ő nem színész, hanem komikus. De azóta is dolgozik. A betegségét a játéka részévé tette. Előtte tisztelegtem ezzel a filmmel, és persze a hivatásom előtt. Olyan nagyszerű színészekkel játszhattam együtt, mint John Gielgud, Ralph Richardson, Laurence Olivier, Alec Guiness, Peter O’Toole, és úgy éreztem, az ő szellemüket idézhetem meg ezzel a filmmel.

Szerintem a Jutalomjáték nem szentimentális, inkább realista. A főhős egy öreg róka, aki sokban különbözik tőlem, mert neki megvannak a sztároknál szokásos luxuscikkei, amilyen a vidéki villa tele dísztárgyakkal és drága ruhákkal. Nekem semmi ilyenem nincs, szállodákban lakom. Csak egy brooklyni lakásom van, ahol a feleségem és a gyerekeim élnek. A karakterem inkább azokra a színészekre hasonlít, akikkel felnőttem. Ezzel szembesültem, amikor beléptem a színház világába. Befogadtak, pedig nagyon szegény, munkásosztálybeli családból jöttem. A színházban rögtön otthon éreztem magam. Hazaértem. Ma is így érzek, ha színészek közt vagyok. Rokonlelkek vagyunk, és nagyon jól tudjuk, hogy mi a szakmánk lényege. Szerintem az emberek többsége nem érti a színészeket, pedig nincs itt semmi bonyolult. Sokak számára ez a szakma a hiúságról és az egóról szól, de szerintem nem is tévedhetnének nagyobbat. Rossz alakítás akkor születik, ha a színész önkifejez, és nem a múzsának, illetve a közönségnek játszik. A színészet lényege az emberi lét ünneplése.

Filmhu: Lát jelentős különbséget színházi és filmes szerep között?

B.C.: Számomra jobbára ugyanolyan filmben és színházban játszani. Persze vannak nyilvánvaló különbségek, de ami igaz színházban, az igaz filmen is. Mindkettő átlépi a nyelvi korlátokat is. Nemrég voltam Oroszországban, és megnéztem egy másodéves színészosztályt Moszkvában, egy nagyszerű orosz színész és tanár, Jevgenyij Mironov Theatre of Nations nevű projektjének keretein belül. Fiatalok adtak elő egy performanszt, ami idős színészek vallomásaira épült. Nagyon meghatott. A karakterem is egy idős színész, aki frusztrált, mert szétesik az élete. A betegsége miatt nem képes többé játszani, ezért dühös. A film végén beszédet mond egy díjátadón, abban mindent összefoglal erről.

Filmhu: Filmekben láthattam Magyarországon is, de színházban nem. A filmek könnyebben eljutnak más országokba.

B.C.: Színészként is voltam világkörüli turnékon, például huszonöt éve a Lear királlyal, amikor a negyvenes éveimet tapostam. Akkoriban dőlt le a berlini fal, jártunk Lipcsében, Drezdában, Prágában, Bukarestben, bár itt Budapesten nem. Viszont épp azt szeretem a filmekben, hogy könnyebben átszelik a határokat. Kvázi nemzetközi nyelv a mozi. Hozzám is eljutottak külföldi filmek fiatal éveimben, például a ‘60-as évek csehszlovák mozija. A legnagyobb élményeim az orosz Shakespeare-adaptációk voltak a londoni mozikban. Innokenty Smoktunovsky játszotta Hamletet, akivel később barátok lettünk. Számomra ő minden idők legjobb Hamletje.

Filmhu: Ma a hollywoodi filmek szelik át leggyakrabban és leghatékonyabban az országhatárokat. Ön is játszott jónéhányban.

B.C.: Hollywoodi filmből van jó is, meg rossz is. De én a független filmeket, az indie-ket szeretem. A történetmesélésben erős mozikat, amikor karakterek generálják a cselekményt. A robbantgatások és a Transformers-féle robotok harca nem érdekel, számomra iszonyú unalmas. Mostanában például belefutottam egy remekül megrendezett filmbe, aminek The Family Fang a címe. Csodálatos amerikai indie, Jason Bateman rendezte és játszik is benne, többek közt Nicole Kidman oldalán. A Jutalomjátékhoz hasonlóan ez is egy szakmáról szól, mégpedig az előadóművészetről. Az előadóművész szülők feszegetik a szakma határait, a film pedig bemutatja ennek a hatását a gyerekeikre, akiknek eléggé elszúrja az életét anyjuk és apjuk megszállott lázadása. A történet mintha egy gyönyörű allegória lenne Amerikára. Ilyen filmeket ma már nem nagyon látni. Az orosz színházat is az allegorikussága miatt kedvelem, ami a szovjetek diktatúrája miatt alakult ki. Bulgakov például mestere volt a műfajnak.

Filmhu: Nem aggódik a színház jövője miatt? Mintha a film egyre inkább átvenné a helyét.

B.C.: Nem feltétlenül van ez így, attól függ, melyik ország színházáról beszélünk. Ott van például Moszkva. Mi Nyugatabbra erről alig tudunk valamint, mert csak a médiából tájékozódunk, a média pedig csak önmagát szolgálja. A médiának köszönhetően Putyin és az ő tettei alapján ítélkezünk Oroszországból és benne Moszkváról. Putyin egyetlen ember, aki meg akarja tartani a pozícióját, és ezért bármit megtenne. De Oroszországban ezer más dolog történik, Moszkvában különösen, és a javában semmi politika nincs. Rengeteg színházuk van, és virágzik a színtér, az emberek imádnak színházba járni. Szerintem a színház sosem fog kimenni a divatból, mert a filmeket korrumpálja az, hogy kommerszek, kivéve persze a kisebb mozikat, amilyen a Jutalomjáték. A független filmek egyfajta lázadást képviselnek a mainstream ellen, ezért aztán nehéz eljuttatni őket a közönséghez. Máskülönben csak az látjuk, amit a stúdiók mutatnak nekünk, az igazán jó filmekhez nincs hozzáférésünk. Forradalomra van szükség a filmművészetben, vissza kell térni a színházi gyökerekhez.