Az a gyengeszavú, dzsémszdín-hajú, a köpenye zsebében egeret nevelõ fiatalember, aki a Revenge of the Creature-ben (A Fekete Lagúna Rémének bosszúja, 1955, r.: Jack Arnold) a hebehurgya laborasszisztenst alakítja, még csak nevében Clint Eastwood – de az imágó, a legenda külcsíne (és belbecse) még nem fejlõdött ki. Valahogy az az érzésem, ekkor még nemcsak a nagyközönség számára nem létezik az a Clint Eastwood, aki évtizedek óta testesít meg számunkra egyfajta jéghideg, mozis férfiideált. A mozdulatok, a nüanszok arra utalnak, hogy a fiatal Eastwood nem azonos a róla fokozatosan kialakult képpel. Szûkszavú, cserzett lelkû/bõrû cool mindentudóvá majd az élet (= a filmek) teszik.
De nem az elsõ néhány. A Tarantula-ban (1955, r.: Jack Arnold) vadászpilótát alakít, aki a finálé során napalmot zúdít az óriáspókra. Mellékszereplõbb már nem is lehetne. Vagy mégis: neve néha fel sem kerül a stáblistára (Lady Godiva, Never Say Goodbye és egyebek). Persze néha több a szerencséje, és a Hell Bent for Glory közlegénye vagy az Ambush at Cimarron Pass cowboya szerepében már bõvített mondatokat adnak a szájába.
Tarantula
Rendesen berezonálja az embert, ha ezeket a korai filmeket valamelyik mostanában készült Eastwood filmmel tandemben nézi meg: Clint itt fájdalmasan, sokkolóan fiatal. Time is a killer.
A Rawhide címû kitûnõ western sorozat hozza meg számára az amerikai hírnevet, Rowdy Yates szerepében hét éven keresztül terelget egy végeláthatatlan marhacsordát. A Rawhide nemcsak filmes személyiségének kialakításában az elsõ lépés, de rendezõi karrierjének is majdnem-mérföldköve: az egyik epizódot õ maga rendezte volna, ám a CBS az utolsó pillanatban megtagadta tõle a lehetõséget.
Európai vakáció
Mielõtt akár csak egy szót szólnék Clint karrierjének európai idõszakáról, leszögeznék valamit: a Pár dollárral többért és fõleg A jó, a rossz és a csúf a legjobb filmek, amelyekhez Eastwoodnak valaha köze volt – jobb rögtön tisztázni az ilyesmit, fõleg azok elõtt, akik esetleg abban a reményben olvassák ezt a cikket, hogy majd valamelyik mostani rendezését jelölöm meg Clint nonpluszultrájaként.
Leone enyhén szólva forradalmi spagettiwestern-trilógiájának elsõ darabja a Maréknyi dollárért (1963). Amerikában 1967-ig nem mutatták be. Az ok igen egyszerû: mivel a film Kuroszava Testõrének pofátlan remake-je, akadtak némi gondok a szerzõi jogok tisztázása körül. Végül aztán minden el lett simítva, és az óceán túloldalán is leborulhattak Sergio Leone zsenialitása elõtt (annak ellenére, hogy a Maréknyi dollárért annyira nem jó film, „csupán” a halódó mûfajt tolja el egy új (a számomra legkedvesebb) irányba, még csak nem is az elsõ az európai westernek sorában. Ez a dicsõség a Harald Reinl rendezte Ezüst tó kincse (1962) címû filmé, amelyet, még azelõtt hogy Leone a vadnyugat felé fordította volna a lovát, több tucat német, olasz és spanyol kópia követett.)
A trilógia második és harmadik része, a Pár dollárral többért és A jó, a rossz és a csúf viszont csodálatos filmek, sõt utóbbi egyenesen mestermû, talán minden idõk legjobb westernje – ezt a tényt fõleg az amerikaiak emésztik meg nehezen. Évtizedek véres verejtékkel létrehozott westernfilm-kultúrájának haldoklásának idején jön ez a sehonnai olasz, és überel mindenkit! Hogy lehet ez?!
Hát így.
A jó, a rossz és a csúf
Eastwood nyaranta, a Rawhide forgatási szüneteiben ruccant át Leonéval filmezni. Az a fentebb emlegetett filmes személyisége ezeknek a moziknak a nyomán alakul ki, Eastwood a lehetõ legmélyebben adaptálja a fojtott hangú, lakonikus igazságtevõ figuráját. Az övé egy életre, filmen és a valóságban.
S hogy milyen mesterségbeli fogásokat lesett el Clint Leonétól, a rendezõtõl? Ennek bemutatása sem várat sokáig magára…
Back in the USA
Elsõ amerikai fõszerepét egy Leone-film hõseként játssza. A United Artist és Eastwood saját cége, a Malpaso koprodukciójában készült Akasszátok magasabbra! (Hang’em High!, 1968) címû filmet Ted Post rendezte, akivel még a Rawhide munkálatai során barátkozott össze. Nem rossz kis film, bár a Leone-féléknek a nyomába sem ér. Az európai hatás a késõbbi Eastwood westernekben is felfedezhetõ: a Két öszvér Sarah nõvérnek (Two Mules for Sister Sarah, 1970) ráadásul a legjobb fajta cowboy-komédia – a Fesd át a kocsidat! (Paint Your Wagon, 1969) címû vadnyugati musicalt viszont inkább fedje a feledés jótékony homálya (bár aki akarja, megveheti, dvd-n nálunk is megjelent.)
Clint a Sarah nõvér apropóján dolgozott elõször együtt Don Siegellel, aki 71-ben Piszkos Harry-t csinál belõle, de errõl majd késõbb. Keménycsávó Clint ekkor már abszolút sztár, gyorsan bele is rántják két háborús filme: a Kémek a sasfészekben (Where Eagles Dare, 1968) szó szerint jéghideg kommandósa bár csak másodhegedûs Richard Burton hasonlóan hatékonyság-centrikus brit õrnagya mellett, ám a film ettõl függetlenül óriási. A Sasfészeknél, a nácik fõhadiszállásánál látványosabb gonoszbázist nem nagyon örökítettek meg filmen, rossz nyelvek egyenesen a Kémek… fõszereplõjeként szokták emlegetni.)
A Kelly hõseirõl (Kelly’s Heroes, 1970) magyar közönségnek felesleges minden szó. Az Indul a bakterház mellett a késõ Kádár-kor abszolút kultuszkomédiája, minden igaz magyar ember kívülrõl fújja. Bazidzsó, Csodabogár, Barbara, Vaskalap meg a többiek (no és persze Kelly) behatol az ellenséges vonalak mögé, a saját zsebüket megtömendõ. „Ne bombázz korán reggel negatív hullámokkal, Moriarty…”
Két öszvér Sarah nővérnek
A város hercege
Don Siegel magnum opusa, a Piszkos Harry (Dirty Harry, 1971) western-toposzokat használ urbánus környezetben. A vadászatról szól, csakhogy a préda megveszett: a hetvenes évek városi-szociális káosza vette el az eszét, a megfékezésére pedig olyasvalaki a megfelelõ, aki teljesen indifferens a pitiáner problémák iránt, de rendelkezik egy westernhõs legletisztultabb értékrendjével. Persze a környezet nála is kikényszeríti a mutációt: a vadnyugati tisztaember soha nem lett volna képes olyan hidegvérrel lelõni a fegyvertelen sorozatgyilkos Skorpiót (Andy Robinson), mint amilyen közönnyel azt Eastwood teszi a film végén.
A Piszkos Harry a Francia kapcsolat (The French Connection, 1971) mellett a hetvenes évek legmeghatározóbb krimije, nem meglepõ hogy ugyanabban az évben készítették õket. A problematika, jelen esetben az urbánus angst kineveli a maga popkulturális gyermekeit (és nem csak Amerikában, például az olaszoknál egész külön mûfaj, az un. policiesco született e két film nyomán.) A Piszkos Harry-nek máig négy folytatása született (Magnum Force, 1973 (amelynek sztoriját érdekes módon épp a legelsõ policiesco filmrõl, a Polizie ringrazia-ról (1972) koppintották); The Enforcer, 1976; Sudden Impact, 1983; The Dead Pool, 1988.)
Két másik Eastwood-Siegel kollaborációt érdemes még kiemelni (sõt bûn lenne õket kihagyni): a Beguiled az amerikai polgárháború – meg úgy általában a háború és az erõszak – utóhatásait vizsgálja, Eastwoodra nézve rendkívül kellemetlen következményekkel. Egyesek szerint élete alakítását adja a sztár ebben a pszicho-horrorba hajló drámában. Csonkolnak benne.
A Szökés Alcatrazból (Escape from Alcatraz, 1979) minden idõk egyik legjobb egzisztencialista mozija. A börtönfilmek amúgy is adják magukat a létezés ok-okozati alapú kizsigerelésére, Siegel szimbólumokkal teletûzdelt, hidegen elegáns-realista filmje ráadásul mindezt pillekönnyedséggel teszi.
Piszkos Harry
A nyeregben
Eastwood elsõ rendezése, a Játszd el nekem a Misty-t! (Play Misty for Me, 1971) mûfajilag és tematikailag elsõre talán szokatlannak tûnhet azoknak, akik Eastwoodot egyfajta skatulyába szeretnék beleerõltetni, akár színészként, akár rendezõként. A rádiós DJ és pszichopata rajongójának idegborzoló története kiváló thriller, ráadásul jól szemlélteti a középkorú Eastwood nõkhöz fûzõdõ viszonyát, amelyet késõbb a hosszú távú barátnõjével, Sondra Locke-kal forgatott filmek hegyeznek ki igazán (például a Gauntlet). Ott aztán van szubtextus dögivel…
Színészi pályája a rendezõivel párhuzamosan zakatolt tovább, bár egyre kevesebb olyan filmben vállalt szerepet, amelyet nem õ rendezhetett. Kamera mögötti karrierjének elsõ felét (most egy percre felejtsük el a Misty-t) felemás zsánerfilmek (pl. The Eiger Sanction, High Plains Drifter, Bronco Billy, Firefox, Gauntlet, stb.) pókhálójában töltötte – nem azt mondom, hogy ezek kimondottan felejthetõ alkotások, de nem is kaparom össze magam tõlük. Eastwood mûvészi kiszámíthatatlanságát jól jellemzi, hogy máig legkiválóbb rendezése, a Törvényen kívüli Josey Wales (The Outlaw Josey Wales, 1976) is ekkoriban készült.
Epikus western, minden szempontból: nem csak a szélesvásznú helyszínek (a történet hátterét újra a polgárháború adja) számosak, de a fõszereplõ motivációja is folyamatosan változik: mások embertelensége csinál belõle jéghideg halál angyalát. A Beguiled kamaradrámája után a Josey Wales a filmes legendák stilisztikai eszközeivel mesél a háború lélekgyilkos hatásáról.
Az öregedõ Eastwood nyolcvanas évekbeli azon rendezései, amelyek nem szoríthatóak zsánerfilmes skatulyába (Bronco Billy, Honkytonk Man, Heartbreak Ridge, stb.) egyre inkább halmozzák magukban azt az egészen speciális, csak a WASP-okra jellemzõ egzisztenciális önkeresést, amelyet az angol nemes egyszerûséggel a „fehér ember terhének” nevez – az ezzel való leszámolás az 1990-es Nincs bocsánattal (Unforgiven) jön el. Eastwoodnak a Filmakadémia elismerése a lelki teher ledobását is jelenti, késõbbi filmjei stílusukban lazábbak, ugyanakkor ha erõteljes témát választ kitárgyalásra, az eredmény általában problematikus (True Crime, Blood Work, Mystic River – az elmúlt évtizedben készült filmjei nagy részének nem vagyok kimondott rajongója). Szóval az Unforgiven több szempontból is választóvonal a színész-rendezõ karrierjében. A peckinpah-i nihilizmus keveredik benne az eastwoodi világlátással (=realizmussal), a körítés pedig spagetti westernes. Most õszintén, létezik ennél jobb cowboyfilm recept?
Millió dolláros bébi
A kilencvenes évek legjobb Eastwood filmje az Unforgiven mellett a Tökéletes világ (Perfect World), amelynek fõszerepében Eastwood mellett az akkoriban épp rendkívül kelendõ Kevin Costner volt látható (Eastwood talán saját cowboy-imázsának örökösét látta benne – Costner A farkasokkal táncolóval az Eastwood diadalmenete elõtti évben tarolta le az Oscardíj-kiosztást.) A történet, amely egy menekülõ bûnözõ és egy kisfiú barátságáról szól, minden ízében régimódi-szentimentális, anélkül, hogy akár csak egy percre is csöpögõssé válna. Hõsei valósnak hatnak, Eastwood lírai realizmusa átitatja minden percét.
Az, hogy újra Oscar-zuhanyt eresztett rá az Akadémia, ezúttal a Millió dolláros bébi kapcsán, a legmélyebb örömmel tölt el. Õ Hollywood utolsó rendezõje, aki nemcsak a régi értékrendet bírja, de mesélési stílusa is a régi klasszikusokat, egy emberléptékûbb mûvészi felfogást idéz.
Nem szaporítom tovább a szót: Clint, élj soká.
