Munkásságában ezen témák többségét hazája szemszögéből, de egy kívülálló szűrőjén keresztül dolgozza fel. Ennek köszönhetően egyedülállóan őszinte és egyben nyers, a maga abszurditásában gyakorta humoros hangvételű világot és a társadalommal szemben komoly kritikát felvázoló történeteket képes a filmvászonra vinni. A Soha többé nem fog havazniban egyszerre merít ihletet Andrej Tarkovszkij és Stanley Kubrick munkásságából, miközben szabadon játszik a sci-fi, a tragikomédia és a modern szuperhősfilmek eszköztárával.
Zsenya karizmatikus, magával ragadó természetével – és varázslatos erővel bíró kezeivel – hamar egy zárt lakóközösség bizalmába férkőzik, ahova mindig magával cipeli örök útitársát és munkaeszközét: a masszőrágyat. A nyitójelenetben feltűnő sötét és ködös erdőből egészen a lengyel bevándorlási hivatalig menekülő főhősünkről – akit az ukrán származású angol színész, Alec Utgoff rendkívüli energiákat felszabadítva formál meg – már a film első 5 percében egészen sok mindent megtudhatunk: hét évvel a csernobili katasztrófa előtt, a mai napig szennyezett terület egyik kis városában született, pontosan a tragédiával egyre eső napon. Természetfeletti képességei, melyek a film során lassan bontakoznak ki, feltehetőleg innen eredeztethetőek.
A való életben is Varsó szélén található, utópikus hangulatot idéző, szimmetrikusan elhelyezett hatalmas kúriákról először az amerikai külvárosokra jellemző, mintasor szerű lakónegyedek jutnak eszünkbe, azonban ez a fajta építkezési és egyben városfejlesztési mód már egyre elterjedtebb Európában is. Főhősünk menedéke a szocreál, szürkés-barnás tónusú betonpanel kontrasztként jelenik meg a steril, szinte ingerszegény környezettel szemben, ahol a klasszikus darabokat játszó csengő helyett csak a lépcsőház vasajtajának nyikorgása visszhangzik.
A gazdag középosztály fényűzőnek és tökéletesnek tűnő életéről azonban hamar felsejlik, hogy a gyönyörű díszdobozokban elő emberek belül valójában teljesen üresek, életüket személyes tragédiák, betegségek, alkohol- és drogproblémák árnyékolják be. Zárt világukban a megfelelési kényszer és a társadalom többi tagjától való elszigetelődés iránt érzett csillapíthatatlan vágy, olyan groteszk ám a valóságtól mégsem annyira távolálló helyzeteket idéz elő, mint a Lengyelországban francia magániskolába járó gyerekek vagy az éjjel segway-jel portyázó biztonsági őrök.
Ez a lakóközösség, mely általánosságban nem szívesen látja a bevándorlókat, talán kedves tekintete és jámbor természete, talán a karakteréből áradó titokzatosság és egzotikum miatt, mégis egyfajta megmentőként, fájdalmuk és traumáik feloldozójaként kezdenek el Zsenyára tekinteni. Ő ténylegesen sosem avatkozik bele a körülötte zajló eseményekbe, ám a hipnotikus transzban, eszméletlenül fekvő kliensei házában barangolva megmutatkozik valódi ereje. Ahogy a lakóközösség nézőpontjából hatalma tovább nyúlik a láthatónál, számunkra is sokáig nyitott kérdés marad, hogy főhősünk valójában csak egy szélhámos-e, vagy tényleg egy modernkori messiás, aki az emberi gyarlóságtól próbálja menteni a menthetetlent. Meglehet, még a saját múltjával küzdő Zheina is erre keresi választ.
Mint ahogy azt előző filmjeiktől már megszokhattuk, Szumowska és alkotótársa, Michal Englert operatőr, a történeti kontinuitás helyett most is nagyobb hangsúlyt fektettek a vizuális megjelenésre, melyek szürreálisan megelevenedő álomképekben, egyszerre igéző és nyugtalanító kameramozgásokban és lírikus metaforákban teljesednek ki. A hipnózisban elmerült emberek álomképeiben hulló hó, egyszerre reflektál a Csernobilt akkoriban vészjósló, szürke lepelbe temető hamura és a film címét is ihlető klímaelőrejelzésre, mely szerint 2025 után nem fog több hó esni a Földünkön. A filmben kiemelt szerepet kapnak a kutyák is, akik különböző módokon az esendő állatvilágot képviselik, az ember által befolyásolt világban.
Bár a színész nyilatkozata szerint nagy kihívás volt egy ennyire rejtélyes és különleges karakter megformálása - a forgatás közben is alakuló forgatókönyv csak tovább nehezítette a dolgát. A kemény akaratú rendező hírében álló Szumowska a lehető legtöbbet hozta ki – sokak által a Stranger Things-ből ismert – Alec Ugatoffból, aki eddigi karrierje legsokoldalúbb alakításával rukkolt elő.
A Soha többé nem fog havazni annak ellenére, hogy több aktuális szocio-politikai jelenségre próbál reflektálni, mint amit teljesen egészében ki tud bontani, figyelemre méltó színészi játékával, esztétikus képi világával és abszurd humorával egyenrangúan fog szórakoztatni és elgondolkodtatni.
Valóban akkora a baj, hogy már csak egy modernkori messiás húzhat ki minket a közönyből? Adhat reményt és erőt a közös cselekvésre a klímakatasztrófa felé közelítő emberiségnek? Elsőre abszurdnak, aluljárókban prédikáló emberek képzelgésének hathat a kérdés, de ha jobban utánanézünk, mennyire borús jövőképekkel állnak elő a tudósok, tényleg az lehet az érzésünk, hogy már csak a csoda segíthet rajtunk. Szumowskától hiába várunk válaszokat, de egy nyugtalanítóan passzív társadalmi létállapot erőteljes ábrázolásával arra ösztönöz, próbáljunk kiutat keresni ebből a helyzetből. Lehet, hogy a végén még az is kiderül, hogy messiás sem kell hozzá.
