A Couch Surf után tulajdonképpen minden ugyanúgy folytatódott, mint előtte. Kétévente írtam egy forgatókönyvet és akkoriban már vettem a bátorságot, hogy pályázzak is velük, de egyik sem jött össze. Mivel azonban filmrendezőként filmkészítésből élek, eleget tettem mindenféle izgalmas és mókás felkérésnek. Így jutottam el az Aranyélethez is, amivel jó pár év elment. Azóta is beesik a fiókba egy-egy új forgatókönyv és van köztük három-négy olyan, amiről sosem teszek le, hogy megcsinálom.
Hogyan jött a felkérés a Sárkányok Kabul felett-re, és milyen szinten állt a filmterv, amikor becsatlakoztál?
Két évig fejlesztették a forgatókönyvet, amire felkért a film producere, Lajos Tamás. Elolvastam és azonnal beszippantott. Láttam a drámáját és az értelmét az egésznek – és azt is, hogy milyen szép nagy kabát.
A Sárkányok Kabul felett több szempontból is különbözik az eddigi mozifilmjeidtől, a korábbiak, mint a Tesó vagy a Köntörfalak, inkább szerzői, dialógközpontú alkotások voltak, ezzel szemben a Kabulban az akció hajtja a cselekményt. Mi volt az, amit úgy érzel, hogy leginkább bele tudtál vinni a saját személyiségedből?
Számtalan olyan aspektusa van, amit személyesnek érzek. Bármennyire is dialógus-központú volt például a Köntörfalak, amióta csak filmezéssel foglalkozom, a filmnyelv és annak széles lehetőségei érdekelnek leginkább. Szívem szerint életem végéig némafilmeket csinálnék. A filmek legtöbbször képes hangjátékoknak tűnnek számomra, én viszont valahogy mindig azt kerestem, amit a lehető legképszerűbben és vizuálisabban lehet elmesélni.
A Kabul egy meglehetősen szűkszavú történet és ilyen szempontból iszonyatosan közel áll hozzám. Itt tényleg képekkel kell elmesélni valamit és nem arról van szó, hogy a színészek beállnak a jelükbe és elmondják a magukét. Ugyanakkor, hiába vannak a főszereplők katonai egyenruhában, itt is különböző személyiségek gondjaival, dinamikájával és kommunikációjával foglalkozunk. Ők is esendő és érző emberek, akik szélsőséges körülmények között próbálják megőrizni emberségüket, miközben parancsot teljesítenek.
Számomra nagyon izgalmas, amikor valakiben megszállott hivatástudatot fedezek fel, legyen az orvos, katona vagy bárki más. Itt egy katona és egy doktornő a főszereplőink, mindkettejüknek a hivatás az első és ezt a másikban egy fél mondatból, egy pillantásból felismerik, amit nagyon szépnek tartok.
Jászberényi Gábor
A háborús filmeknek két nagy fajtája van, a klasszikus, hősies (pl.: Ryan közlegény megmentése, Top Gun) és a háború borzalmait középpontba állító, kritikusabb változat (pl.: Apokalipszis most, Természetes fény) Ha csak a filmes ízlésedet vesszük, melyik áll közelebb hozzád? Alkotóként mennyire próbáltál egyensúlyozni a kettő között?
Dobos Tamás operatőrrel, Hujber Balázs látványtervezővel és Gajdos Gábor első asszisztenssel valami egyszerűt, jól fókuszáltat, őszintét és a valósághoz közelit igyekeztünk létrehozni, igazi karakterekkel. Nem külső példák lebegtek a szemünk előtt, az egész stílusát, esztétikáját és így a belső dramatikus vezérelveit is ez a közös, belülről építkező közös gondolkodás alakította ki.
A film Kabulban játszódik, de Magyarországon forgattátok. Hogyan álltatok neki összerakni a közel-keleti világot?
Amikor megkaptuk a könyvet és leültünk Dobossal meg Hujbival, igazából egy órán keresztül mindenki csak hallgatott, próbált levegőt venni és feltenni egy kérdést, de végül mégsem tette. Mert mindenre, ami felmerült, az volt a válasz: NEM. NINCS. Van nekünk ehhez statisztériánk? Nincs. Díszletünk? Az pláne nincs. Nincs egyetlen utcasarok, épület, fa, ami stimmelne hozzá. Tehát az alap kérdés az volt, hogy hogyan csináljunk egy 100 percen át Kabulban, extrém, apokaliptikus körülmények között játszódó filmet úgy, hogy közben Magyarországon maradunk.
Az elején még szóba jött, hogy elmegyünk külföldre is, de ezzel annyira felapróztuk volna magunkat, hogy muszáj volt más koncepciót kitalálni. Centralizáltuk a lokációkat, Hujbi három óriási díszletet épített, ahol megoldható minden, amit a könyv igényel. A film összes elemét, ami a képen látható, nulláról kellett létrehoznunk és Benyó Zoltán VFX supervisorral végleges formába öntenünk.
A főhős legtöbbször az osztag vezetője szokott lenni hasonló filmekben, Kerekes Bálint hadnagy viszont alárendelt pozícióban van. Miért döntöttetek így?
Egyszerre akartunk egy nagy léptékű, ugyanakkor nagyon személyes történetet elmesélni, ami közelebb viszi a nézőt az eseményekhez, átélhetőbbé teszi azt. Ehhez jól passzolt, hogy a parancsnok – Borovics Tamás masszív alakításával - foglalkozzon a „küldetéssel” és az ezzel járó fejfájással, míg a személyes történet főszereplője Jászberényi Gábor egy alacsonyabb rendfokozatú, csendesebb profi legyen. Ezért került be a doktornő történetszála, érzelmi töltetként, illetve az afgán tolmács figurája is.
Igyekeztünk rengeteg nézőpontból megmutatni a helyzetet és a lehető legszínesebb látleletet adni róla. Fontos volt, hogy ne csak a katonákkal menjünk, hanem a borzalom minden aspektusát átéljük. Ha csak rövid időre is, de egyszer átlépünk a tálibokhoz is és azon keresztül próbálunk megértetni valamit, ami számunkra nagyon idegen.
Dyga Zsombor, Jászberényi Gábor és Hajmási Dávid / Forrás: Szupermodern Stúdió
Hogyan esett Jászberényi Gáborra és Mészáros Blankára a választás, mint főszereplők?
Amikor elkezdtem olvasni forgatókönyvet, már a 21. oldalnál tudtam, hogy Jászberényi lesz a főszereplő. Az 50.-nél, hogy a doktornő Mészáros Blanka lesz. Eredetileg úgy volt, hogy majdnem egy évünk lesz előkészíteni ezt az óriási produkciót, de aztán hirtelen összesen három hónapra zsugorodtunk. Ennek apropóján sok sallangot és felesleges dolgot elengedhettem, minden sokkal hatékonyabban és hathatósan pöröghetett. Így végül gyorsított casting lett: behívtuk azokat, akiket elképzeltem és felkértük őket.
A Kabul a honvédség aktív támogatásával készült. Mennyire szóltak bele abba, hogy mit és hogyan mutassatok meg a filmben, hogyan ábrázolhatjátok a magyar katonákat?
Nagy küzdelmek, közös nevezőre jutások leginkább a forgatókönyvfejlesztés alatt fordultak elő. Természetesen mi sem szerettünk volna olyat mutatni, amit katonailag szabálytalan. A forgatáskor pedig a témából adódóan nagy szükségem volt katonai szakértőre, ahogy mondjuk vezető kaszkadőrre is. Vagy megbizható tolmácsokra. Lehet, hogy a következő filmemben birkapásztorokra lesz szükség, ha egy gulyát kell terelgetni. Nyilván a honvédség részéről is mindent megtettek azért, hogy a lehető legjobb film születhessen. Brutális jelenléttel és eszközparkkal támogattak minket és segítettek létrehozni a kabuli miliőt.
Ennek a támogatásnak – a S.E.R.E.G.-hez és a katonai sport-realityhez (A Kiképzés) hasonlóan – nem titkolt célja, hogy a honvédséget népszerűsítse a fiatalok körében. Mit éreznél akkor, ha hallanád, hogy a film sikere miatt megnő a jelentkezési kedv a toborzóirodákban?
Nekem az a feladatom, hogy történet igazát meséljem. A filmnek az a feladata, hogy hasson, hogy érezz, hogy gondolkodj. És hogy végül melyik film kit hova vezet az életben, hát ez a szép az egészben, nem? Engem elsősorban az a vállalás hajtott, hogy méltó filmet készítsek azokról, akik évekig szolgáltak Kabulban és végig vitték ezt az akciót, vagy legalább egy kicsit megmutatni a hőstettüket. Azok, akikről a film szól, alaptermészetükből adódóan „fantomhősök”, ők biztosan nem fognak semmilyen pódiumra kiállni és a mellüket döngetni. Ehhez igyekeztünk mi is felnőni: csendesen, szerényen, humánusan valami igazán profi dolgot létrehozni.
Mészáros Blanka és Lakatos Klarissza / Forrás: Forum Hungary
Rengeteg felszerelést és hadijárművet kaptatok kölcsön a forgatáshoz, gidrántól a tankon át helikopterekig. Elő tudta csalni ez belőled a GI Joe-zós gyereket? Volt olyan, amit te is ki akartál próbálni és sikerült is?
Már gyerekkoromban is csak közkatona voltam a játszótéri lövészárokban, sisakkal a fejemen (nevet). Nem volt ilyen, engem ezen a szinten is az emberi része fogott meg, de persze iszonyatosan tudtam vizuálisan meg energiában értékelni azt, amit ez a rengeteg hatalmas vas közelsége okoz. Az tény, hogy mindent odaraktunk, ami volt az országban, hogy a kabuli reptér puskaporos hangulatát megteremtsük. Amikor három helikopter egyszerre beindul, az elég kemény, ott azt érzed, hogy valami tényleg történik.
Ha jól tudom, a forgatáson is voltak afganisztáni veteránok. Milyen volt valódi katonákkal együtt dolgozni, őket rendezni? Neked is át kellett venned a katonai fegyelmet?
Sejtettük, hogy, valami olyasmi vár ránk, ami nagyon hasonlít a mi rendszerünkhöz, a filmkészítéshez. És ez hamar be is bizonyosodott: náluk is csapatmunkáról van szó, de hierarchia van, mint a filmezésnél, ugyanolyan fegyelmet és odaadást igényel. Emiatt a katonák könnyen asszimilálódtak a stábba. Mindannyian boldogan és lelkesen jöttek, és annak meg főleg örültek, hogy négyszer annyi lőszert használhattak el a forgatáson, mint amennyit a gyakorlópályán szabad nekik.
Milyen katonai felkészítésen mentek át a színészek, és mennyire bírták a tempót, amit egy ilyen fizikai megpróbáltatásokkal teli szerep megkövetel?
Nagyon gyorsan kiderült, hogy számukra ez egy éles helyzet lesz és az is, hogy erre a szélsőséges állapotra születtek. Meg, hogy a klaszikus színjátszáson ez túlmutat. Gajdossal tudtuk, ha túl lesznek az alapkiképzésen, tudják, hogyan mozog egy katona, hogyan tartja a fegyvert, hogyan él együtt a sok-sok kiló felszereléssel, onnantól kezdve mindent a környezet fog „bedurrantani”. És tényleg, napról napra gyakorlatilag minden jelenetünk erről szólt: amikor végre megmozdult 300 ember és 50 jármű, az azonnal magával ragadta a színészeket, mindenki érezte és tette a dolgát. Nem átgondolt színészi alakításokra volt szükség, hanem arra, hogy mielőtt elhangzik a „tessék”, tényleg 140-re menjen fel mindenkinek a pulzusa és folyjon a füléből az adrenalin. Ilyenkor nagyon kevés dolog megy agyból, minden sokkal inkább ösztönből történik. Az első két nap nehéz volt emiatt a színészeknek, de aztán belerázódtak és imádták ezt a rendhagyó feladatot.
Dyga Zsombor és Lajos Tamás / Forrás: Szupermodern Stúdió
Az Aranyélet legakciódúsabb részei hozzád kötődnek, és a Hadikon is kifejezetten akciórendezőként dolgoztál. Hogyan álltatok hozzá az akciójelenetek kidolgozásához, és mennyit segítettek ebben a korábbi tapasztalataid?
Szerintem csak úgy szabad elmenni forgatni, hogy előtte mindenről megbizonyosodunk, hogy működni fog de közben sok teret hagyunk a játéknak is. A koreográfiák, a technikák, a katonák, a sárkányok - amit lehet, teszteljünk. Sokszor storyboardozok, de most nem láttam értelmét, mert Dobos Tomival azon voltunk, hogy ad hoc jelleggel csípjük el az akciókat. Persze nagyon sokat „táncoltattunk” asztalon kis bábukat és kitaláltuk a mozgásokat. Nagy segítség volt, hogy 3D-ben is be tudtunk lépni a térbe és megnézni amit kellett, hamár Hujbinak mindent nulláról kellet tervezni, kihasználtuk a computerét. Minden snittet végigbeszéltünk a kaszkadőrökkel, katonákkal, a pirotechnikával, a helyszinen már tudtuk a dolgunk.
Azt kellett megtalálni, hogy hogyan tudnak ezek a jelenetek egyszerre hitelesek és izgalmasak lenni. Világos volt, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt, amit egy amerikai katonai filmben megengednek - a magyar nézők nekünk nem néznék el ezeket a túlzásokat. Aprólékos feladat volt rájönni a helyes mértékre. Enyhén túl lettek forgatva az akciók és a vágóasztalon kellett beállítani, hogy mekkora legyen a film „bodycountja”. Ez sokat változott különböző vágatok között, a végső verzióban egy tucatnál biztos nem nagyobb. Pedig volt legalább három olyan snittünk, amiben olyan kaszkadőri teljesítmények jöttek létre, amiket még hollywoodban sem láttak. Csak sajnos szembesültünk vele, hogy pont emiatt, egyszerűen ezt már kidobja magából az anyag, úgyhogy nem kerültek be a végső változatba.
Mi az, ami a legnagyobb kihívást jelentette a forgatáson?
Ebbe a lehetetlen küldetésbe úgy mertem csak bele ugrani, hogy bebiztosítottam magam, nemcsak hogy jó emberekkel, de a legprofibakkal vettem körül magam. Az, hogy Hujbival, Gajdos úrral, és Dobos mesterrel tudtam csinálni ezt a filmet, rengeteg pszichológiai terhet levett rólam. Így a rendező számára tényleg ideális munkahelyzet jött létre, csak a lényegre kellet koncentrálnom. Biztos lehettem benne, hogy minden stimmelni fog: ott lesz minden, mindenki tudja a dolgát, összeállnak a dolgok. Minden erőmmel azon lehetek, hogy mindennek megteremtsük az érzelmi töltetét, az emberek állapotát, ami körbe öleli a szereplőinket és mindezt egységgé kovácsolni. Hogy 46 napig, napi 12 órában, snittről snittre minden szereplőnk úgy tudjon létezni, ahogy azt az adott pillanat megköveteli.
Forrás: Szupermodern Stúdió
Volt kifejezetten nehéz pillanat?
Számtalan volt végig az úton, de épp bőrrel eljutottunk az utolsó forgatási napig. Már az ebéden is túl voltunk. Már csak három akciósnittünk volt hátra. Elkezdtük az egyiket, amit lepróbáltuk előre, lepróbáltuk a helyszínen és még egyszer, hogy tuti legyen. Az a kép volt ez, mikor húsz tálib rohamoz és spontán ketté válnak, mert hátulról nagy sebességgel elszáguld közöttük egy pickup. Oké, csináljuk, tessék, elindulnak az emberek, elkezdtek szépen szétnyílni de az egyik kaszkadőr - a mai napig nem tudni, miért, megzavarodott - mindenesetre úgy döntött, hogy ő még keresztbe átszalad az autó előtt. Én meg ülök a monitornál és abban vagyok, hogy a kaszkadőr-szakértőnk néhanapján becsempész nekem valami apró meglepetést a snittekbe, amivel csak a felvétel alatt szembesülök. Itt is arra gondoltam, hogy na, a Kósa Laca megint megviccelt.
Mikor eltalálta a kaszkadőrt az autó és felreppent a levegőbe, már tudtam, hogy ez mégsem az, ez most egy baleset. Mindenki meg volt róla győződve, hogy ezt nem élhette túl az emberünk. Előtte 150 ilyen snittet megcsináltunk, mindent megúsztunk baleset nélkül. Persze lefújtuk a napot, de valahogy be kellett fejezni a forgatást is. Pokoli érzés volt úgy megköszönni ezt a sok áldozatos munkát, hogy közben egyre csak a hívást várom a kórházból. Úgy mentem haza, hogy nagyon nagy a baj. Majd 36 órával később hívott a kaszkadőr, hogy na, most engedtek ki a kórházból. Eltört az álla, komoly sérülései voltak, de tíz nappal később már ment a következő melóra. Úgy voltam vele, ha ilyen szépen megúszta, akkor vágjuk is be a filmbe.
És mi az, amire a legszívesebben visszaemlékszel?
Szerencsére azokkal is tele lett a puttony. A kedvenc jelenetem egy napvégi utolsó húsz percben készült el. Mindenki azt hitte, hogy csak összekapkodunk valamit, de azt hiszem, soha életemben nem fogok még egyszer olyan szépet forgatni. Ez Gábor és Blanka jelenete a kórházban. Megható, hogy egy ennyire technikai filmben, amikor tényleg minden nap, minden percben mindenkire szükség van, végre eljutunk az egyetlen olyan jelenethez, amiben végre csak ketten beszélgetnek és nem kell hozzá semmi más. És mindezt úgy kell megcsinálni, hogy már tényleg ott áll a gyártásvezető az ajtóban, és húzná ki az áramot. És hát persze Blanka és Gábor gyönyörűen lehozták a jelenetet. Az egy nagyon szép pillanat volt.
Dyga Zsombor, Mészáros Blanka, Jászberényi Gábor és Lajos Tamás a bemutatón / Fotó: Kocsis Zoltán, MTI
A filmben több, a világsajtót és az internetet is bejárt jelenetet is megidéztek, például a repülőről kapaszkodó afgán menekülők zuhanását. Mennyire ástad bele magad a korabeli tudósításokba, megrázó volt ebben a témában elmélyedni?
Mélyebbre mentünk és sokat kutattunk, számos borzadályt találtunk. Fontos pillanat volt azzal szembesülni, hogy ha jól csináljuk a dolgunkat, akkor borzasztó dolgokat fogunk bemutatni. Onnantól fogva csak arra koncentráltunk, hogy oké, akkor ezt hogy lehet mégis egy kicsit emészthetőbbé tenni, feloldani. Azt éreztük, hogy minden eszközt be kell vetnünk, hogy puhítsuk a dolgokat, mert ha mindent úgy csinálunk, mint valójában történt, akkor ez 100 perc rémálom lenne csupán.
„Magyar film még nem készült ilyen volumenű számítógépes utómunkával” – jelentette ki Lajos Tamás producer a sajtótájékoztatón. Hogyan befolyásolta ez a ti munkátokat? Volt olyasmi, amit a helyszínen akartatok megoldani, de csak utómunkában sikerült?
Erre megint csak azt tudom mondani, hogy ha jó az előkészítés, akkor a set-ben ez már egyáltalán nem befolyásol. Itt ez volt az egyetlen út, amivel a feladatot teljesíteni lehetett. Tudtuk, hogy nagy díszletekkel dolgozunk, de ezek mégis limitáltak, az egészét tekintve. Az első perctől nyilvánvaló volt, hogy rengeteg, leginkább a díszletet érintő VFX-re lesz szükség. Az akciósabb dolgokhoz is használtunk, igy összességében valóban ötszáz feletti snittet kellet CGI-vel cicomáznunk. Nem csak Hujbi és Dobos mestermunkája a film, Benyó Zoli vfx supervisor is korszakaltót hozott létre.
Akciófilmről rögtön musicalre váltottál, a Sárkányok Kabul felett óta leforgattad a Hogyan tudnék élni nélküled 2-t is. Papíron nyilván távol áll egymástól a kettő, pedig van átfedés közöttük. Mindkettő összetett, nagy koordinációt, jelentős statisztériát igényelő műfaj. Te hogy látod? Melyik a nagyobb kihívás?
Az extra terhelés a Kabulban az volt, hogy amikor egy-egy felvétel végén elégedetten hátradőltem és azt mondtam, hogy megvagyunk, álljunk tovább, közben az dübörgött a fejemben, úristen, mit csinálunk, mi ez a borzalom, az emberiségnek, mindennek vége. Zokogó, kétségbeesett, világát nem találó, teljes reménytelenségben vergődő emberek ameddig a szem ellát. Ehhez képest egy romantikus vígjátéknál tudok őszintén örülni annak, hogy ha valamit jól csinálunk. Amikor megtalált a felkérés, rögtön az volt, hogy: „Színes? Vidám? Akkor megyek!!” Kellet, hogy ki tudjam izzadni magamból a kabuli traumát.
