Ahogy Fellini Rómához, Almodovar Madridhoz, Woody Allen New Yorkhoz intéz ódát szinte minden filmjében, Joachim Trier szerelmes városa Oslo. Az Oslo-trilógia (a Szerzők, az Oslo, augusztus és A világ legrosszabb embere) utolsó darabjában még utal is tengerentúli kollégájára és az Annie Hallra, amikor Julie (Renate Reinsve), beköltözik Akselhez (Anders Danielsen Lie). Trier legutóbbi filmjében sem hagyja el a várost, és főszereplőit is viszi tovább - túllépve a közérzet filmeken, most egy kicsit talán univerzálisabb témát boncolgatva.
Nora (Renate Reinsve) színésznő, nem is akármilyen, hatalmas sikerrel játszik főszerepeket a norvég Nemzeti Színház nagyszínpadán, a hátán viszi el Ibsen egyik legnagyobb drámáját, a Babaházat (amelyben nem véletlenül éppen Nórának hívják a főhőst). Csakhogy, amikor színpadra kell lépnie, megmagyarázhatatlan félelem lesz úrrá rajta, bezárkózik az öltözőbe, levegőért kapkod, letépi magáról a ruhát, próbál megszökni, pánikroham uralkodik el rajta, majd kollégájával (és titkos szeretőjével) felpofoztatja magát. Húga, Agnes történész, és férjével, meg a kisiskolás fiával éli a dolgozó családanyák mindennapjait. A két nővér látszólag nagyon különböző életet él, mégis sok a közös bennük, és ők azok, akik a film két alappillérét testesítik meg: a múltat és a művészetet.
Ffotó: ADS
Bár az Érzelmi érték mély témákat boncolgat, Trier finom humora és játékossága már az első képkockákon megjelenik. A család több generáció által lakott háza, egy katalógusba illő, tipikus skandináv épület minden apró részletét megismerhetjük, a recsegő lépcsőket, a szobát, amelyben az üknagyapa meghalt, a dédnagymama született, a másik helyiséget, amely a XX. század közepén könyvtárszobaként működött, majd a pszichológus anya ott fogadta a pácienseit. A ház, ami az elmúlt évszázadban mindent tudott a benne élő családról, és akit Nora egy gyerekkori iskolai fogalmazásában meg is személyesít. Mintha ez a ház maga lenne a kötelék a Borg család tagjai között, maga a transzgenerációs folyamat, ami megtestesíti azt a kötődést, amely olyan emberekhez fűz minket, akiket nem ismertünk, és olyan eseményekhez, amelyeket nem éltük át.
Ebben a házban rendezik meg Nora és Agnes édesanyjának halotti torát is, amikor váratlanul betoppan a lányoktól elhidegült, a már évek óta Svédországban élő apa, Gustav (Stellan Skarsgård). A híres filmrendező karakterét mintha Ingmar Bergmanról mintázták volna (Skarsgård dolgozott is együtt a svéd rendező óriással és emberileg nem volt róla jó véleménnyel), a nagy népszerűségnek örvendő férfi valószínűleg remekműveket alkotott, azonban kapcsolataival, családjával, de még saját lányaival sem tud mit kezdeni (Bergmannak hivatalosan kilenc gyereke született öt nőtől).
Meg is fagy kicsit a levegő, amikor Gustav sok-sok év után először a világ legtermészetesebb módján sétál be a házba (mint később kiderül, teheti is, hiszen jogilag az ő tulajdonában áll). Hogy miért jött, nem teljesen egyértelmű - talán még számára sem. Főszerepet ajánl fel a családi traumáját feldolgozó filmjében nagyobbik lányának, akit sikerei ellenére még soha nem látott színpadon, de még sorozatszerepeiben sem. Tizenöt év után miért érez késztetést, hogy újra filmet forgasson? Idős korában így akar szembenézni az egész életét befolyásoló transzgenerációs traumával? Fel szeretné venni a kapcsolatot az elhagyott lányaival és nincs más eszköze rá, mint valamilyen aktivitás, amelyben együttműködhetnek? Vagy tényleg az alkotás érdekli, és nem az, hogy szembenézzen a szülői magatartásával? Trier és Eskil Vogt forgatókönyve ebben a tekintetben is mesteri: olyan igazi karaktereket teremt, akik sokszor még saját motivációjukat sem látják át - pont mint bármelyikünk.
Fotó: ADS
A film három fő karaktere - apa és a két lány - teljesen máshogy élik meg ezt az elcsúszott kapcsolatot. Gustav hiába zseniális művész, a magánéletben érzelmi analfabéta, a kilencéves unokája születésnapjára egy adag DVD-val állít be, amelyben olyan alkotások szerepelnek, mint Gaspar Noé művei, vagy Haneke A zongoratanárnő című filmje. Ennek hatását, úgy tűnik, leginkább nagyobb lánya, Nora sínyli meg: nem csupán a pánikrohamokkal küzd, de kötődési nehézségei is vannak, egyedül, sőt magányosan él, egy olyan férfi szeretője, aki egyértelműen nem akar tőle többet, és bár nagyon jól bánik a gyerekekkel (unokaöccsének, Eriknek egyik legjobb játszópajtása) nagyon messze van még az anyaságtól, ráadásul a lelkében ő viszi tovább a ház sötét örökségét.
Renate Reinsve és Stellan Skarsgård csodálatos alakítást nyújtanak, de nem szabad elfeledkezni az Agnest megformáló Inga Ibsdotter Lilleaas-ról, akiről kevesebb szó esik a sajtóban, pedig méltó partnere a másik két nagyszerű színésznek. Ebben segítségükre van Kasper Tuxen Andersen operatőr munkája, aki nem csak az eltérő korszakokat különbözteti meg finoman, de kézikamerájával olyan közel megy a szereplőjöz, hogy otthonossá lesz a közeg, és szinte tapinthatóvá válnak a karakterek érzelmei.
De a skandináv alkotás nem csak egy család bonyolult viszonyait szálazza szét, érdekes viszonyba állítja az európai filmet a hollywoodi gépezettel. Miután Nora nem vállalta el a szerepet Gustav filmjében, a rendező retrospektív vetítésen vesz részt egy A-kategóriás fesztiválon (valószínüleg Cannes-ban), és megismerkedik egy szőke, amerikai filmcsillaggal, Rachellel (Elle Fanning). A sztárt magával ragadja a klasszikus művészfilm, és a karizmatikus európai rendezőmester, amelyből a film egyik legbájosabb jelenete keveredik - a gáláns Gustav egy homokfutót bérel a sztárnak, aki után egy egész személyzet, ügynök, személyi asszisztens és ki tudja még hány alkalmazott rohan a pirkadatban, hiszen nem lehet csak úgy egyedül hagyni a tündöklő csillagot. Gustav Rachelre bízza a Noranak szánt szerepet, kettejük dinamikája pedig szintén sok-sok apró, finom rezdülésekkel teli.
Az Érzelmi érték legnagyobb erénye az a koherencia, ami a film minden elemét egy közös világgá alakítja. A színészek arcrezdülései, a operatőri munka, a forgatókönyv dramaturgiája, és párbeszédei ritkán látható módon segítik egymást és alkotnak egységet. Trier igazi európai filmet alkotott, olyat, amelyet ötven-hatvan évvel ezelőtt játszottak a mozik. Mert miközben tiszteleg a kontinens nagyjai előtt, maga is olyanná válik, mint rég eltávozott mesterei. Mi pedig olyan szerencsések vagyunk, hogy frissen élvezhetjük mindezt a mozikban.
Az Érzelmi érték 2026. január 1-től látható a hazai mozikban az ADS forgalmazásában.
