“Én mindig új játékot szeretek játszani”

Hajdu Szabolcs Délibáb című filmje egészen más, mint eddigi alkotásai, a Bibliothéque Pascal vagy a Fehér Tenyér. Ez nem is igazán meglepő, hiszen a rendező filmjei következetesen és vállaltan mások, tudatos szerzői döntés eredménye az, hogy mindegyik film egy-egy különálló kis sziget képez. A rendező arc poeticája szerint ugyanis az embernek nem érdemes önmagát ismételnie, még akkor sem, ha első próbálkozásra valamit nem sikerül maradéktalanul teljesítenie. “Azzal a formanyelvvel, amit egy előző filmben megcsinálok annyira telítődök, hogy a végére megcsömörlök.” - meséli a rendező, aki szerint egy alkotáson két döntő dolog kell, hogy látszódjon: az alkotó világnézete és az, ahogyan “játszik” - “Egy alkotó életművében meg lehet figyelni, hogy milyen típusú játékokhoz vonzódik. Akár a gyerekeknél, valaki csendben, hosszan egyedül szeret játszani, valaki mindig ugyanazt a játékot szereti. Én azok közé tartozom, akik mindig valamilyen új játékot szeretnek játszani.”  A Délibáb című film is eszerint a koncepció szerint mutat be egy egészen új “játékot”. A történet szerint egy Elefántcsontpartról származó focista bundabotrányba keveredik ezért szökésre kényszerül. Egy alföldi tanyán ígérnek neki búvóhelyet, a főhős azonban egy modernkori rabszolgatelepen találja magát, ahol a barbárság mindennemű kegyetlenségével találkozik. A film egy pusztasági western, szimbólumokkal és metaforákkal teletűzdelve, ami egy valós magyarországi jelenséget tár elénk, az úgynevezett csicskáztatást.

Szabó Gábor, Nagy András, Hajdú Szabolcs (fotó: Benkő Molnár Fanni)

Az első forgatókönyv 2008-ban készült el, az ötlet azonban mélyebben gyökerezik. A rendező Debrecenben született, édesapja inszeminátorként dolgozott - “nyakkendős bika”, ahogyan a környéken nevezték - így gyakran járta vele a hortobágyi tanyákat, ahol a korabeli gyerekekkel játszott. “Két dolog lehettél, cowboy vagy indián.” - mesél a gyermekkori játékokról, amelyek hatással voltak western jegyekkel átitatott filmjére. Mint mondja, biztos volt benne, hogy egyszer filmet készít erről a környezetről, csak meg kellett keresnie azt a témát, amit beleilleszthet a magyar tanyavilágba. A "csicskáztatás" témája akkor találta meg, mikor a Színművészeti Egyetem elsőéves hallgatója volt. Egy dokumentumfilmhez kerestek anyagot, mikor szóba elegyedtek pár Hajdú-Bihar megyei munkással, akik elárulták, hogy pénz helyett csak szállást és ételt kapnak munkáltatójuktól. A vele tartó szociológus hívta fel rá a figyelmét, hogy egy modernkori rabszolgatelepen jártak. Később egy Tar Sándor novella tette világossá számára, hogy az a telep, amit ők láttak nem egyedi eset, hanem egy elterjedt jelenség, amiről érdemes lenne beszélni. Ez sarkallta arra, hogy “metaforikus, kicsit népmese szerű, balladisztikus hangvételben kezdjek el a társadalomról beszélni.” Mert mint mondja, a filmek talán nem változtatják meg a világot, de a filmeseknek egyfajta kötelességük felhívni a nézők figyelmét bizonyos problémákra.

Szabó Gábor, Nagy András, Hajdú Szabolcs (fotó: Benkő Molnár Fanni)

A Délibáb 2014-ben készült el, másfél hónapig forgattak az Alföldön, aminek lenyűgöző látványa fontos eleme a filmnek. Nagy András a film operatőre elárulta, az esti órákban, mikor a Nap a horizonthoz közeledett, egy 15-20 perces időszakban olyan gyönyörűek voltak a fények, hogy semmiféle szűrőre nem volt szükségük ahhoz, hogy lenyűgöző képeket vegyenek fel. A forgatás azonban nem mindig zajlott zökkenőmentesen: volt, hogy a díszlet egy részét forgószél vitte el és az is többször megesett, hogy evakuálniuk kellett a helyszínt, mert a betonúttól négy kilométerre fekvő forgatási terület az esőzések miatt mocsárrá változott. Nagy Andrásnak a film éjszakai felvételei okozták a legnagyobb fejtörést, mivel a pusztában nem csak a teljes sötétséggel és a főszereplő sötét bőrével, de azzal is számolniuk kellett, hogy a sík terepen sehova nem tudják felszerelni a lámpákat. Végül úgy oldották meg a problémát, hogy építettek egy “kicsi Holdat”.100 darab 1 kW-os lámpát szereltek össze és húztak fel a terület felé. “Ha ezt a lámpát nem építjük meg, nem tudtuk volna megcsinálni a filmet” - meséli Nagy András. A Délibáb különlegessége még, hogy nem digitális technikával vették fel, hanem hagyományosan filmre forgatták, ami az operatőr szerint olyan plusz érzéseket visz a vászonra, amilyet egy digitális felvétel nem mutatna meg. Emellett a film szereplőgárdája sem nevezhető hagyományosnak: az amerikai filmsztár mellett magyar és szlovák profi és nem-profi színészek és teljesen amatőrök is szerepet kaptak.

A szerzők úgy érzik a filmnek külföldön jobb fogadtatása volt, mint itthon, a magyar nézők valamiért értetlenül álltak a film szimbólumai és metaforái előtt. Talán a távolság miatt a külföldiek jobban ráláttak mindarra, amit a film megpróbált átadni. A Délibáb egyértelműen egy bátor vállalkozás volt, ami a rendező szerint a filmkészítés egyik alapja. “Meg kell adni az esélyt magadnak arra, hogy megpróbálj valami újat.” - mondta a rendező - “Kell egyfajta gátlástalanság és egy kis tudatlanság.” Hajdu Szabolcs szerint ugyanis egy alkotónak zsigerből kell dolgoznia, ha túl sok mindent lát, túlságosan hajszolja az inspirációt és a mintaadó filmeket, az bénítóan tud hatni. A bátorság és a kockázatvállalás elengedhetetlen, amelyet sok mai filmből hiányol, de úgy érzi, a fiatal filmesekben megvan.