A cikk spoilereket tartalmaz!

Iñárritu egymást követő két évben, 2015-ben és 2016-ban mennybe ment: a Birdman, majd A visszatérő rendezéséért is Oscart kapott, előbbi ráadásul a legjobb film díját is elhozta, míg A visszatérőért Leonardo DiCaprio végre megkapta első Oscarját, amit a mémkultúra akkor már évek óta követelt neki. A sikerszéria után a kétezres években a Korcs szerelmekkel és a Bábellel berobbant mexikói rendező gyakorlatilag azt csinálhatott, amit akart, úgyhogy 2022-ben készített is a Netflixre egy szertelen, nagyszabású, életrajzi ihletésű filmet egy mindenhol hontalan, fiktív dokumentumfilm-rendezőről, aki nagyon hasonlít a rendezőre.

A Bardo, avagy egy maroknyi igazság hamis krónikáját már a velencei világpremier idején túlnyújtott, öncélú egotripnek bélyegezte a kritikusok többsége, az elmarasztaló kritikák miatt a rendező több mint húsz percet ki is vágott a fesztiválon vetített verzióból, ami így 160 percnél állt meg, mire felkerült a streamingplatform kínálatába. Arról persze nem tudunk semmit, hogy a mexikói-amerikai identitásról, valamint a művészet szerepéről és a siker megéléséről értekező, szabálytalan sodrású, megalomán rendezői önboncolás mennyi nézőt hozott a Netflixre, ám jelzésértékű lehet, hogy Iñárritu a Diggert már ismét egy hagyományos stúdió, a Warner Bros. kötelékeiben készíthette el.

Pénz, paripa és fegyver persze így is volt a melóra. A Tom Cruise főszereplésével készült szatíra egyes források szerint 180 millió dollárból forgott, ami egy átlagos Marvel-film költségvetésének megfelelő, tehát kimondottan magas büdzsé. Az anyagi és kritikai bukás ennek fényében még csúfosabb.

A film útját valószínűleg nem segítette az agyonhallgatásra és titkokra épülő marketingkampány, amit annyira komolyan vettek, hogy még a kritikusokat is arra kérték az alkotók, ne lőjék le az első kritikákban a történet legfontosabb fordulópontját. Ez furcsa helyzeteket szült, hiszen az említett csavar bőven a film első harmadában megtörténik, és a Diggerről nagyon nehéz, talán lehetetlen is ennek ismerete nélkül érvényesen beszélgetni.

A marketing egy „eat the rich”-típusú szatírát ígért, amelyben Tom Cruise szinte a felismerhetetlenségig maszkírozva, harsányan játssza a törtető, gátlástalan címszereplő olajmágnást, kicsit hasonlóan a Trópusi vihar Les Grossmanjéhez. Már az előzetes is játékba hozza a klímaváltozás motívumát, egy sor furcsa poén mellé: az öreg, láthatóan nem egészséges elnöknél (John Goodman) bombázás közben egy pillanatra beáll a hullamerevség, a címszereplő pedig egy bántóan mesterségesnek ható fehér macskát mosdat és cirógat melegvíz alatt. És bár az ilyen bizarr közjátékok tényleg jelen vannak a filmben, a Digger valójában egy körmönfont átverés, de akkora, hogy már a marketingkampány titokzatossága is elengedhetetlen része annak a pimasz játéknak, amit az alkotók a nézővel űznek.

Az első bő negyven percben megismerjük a dúsgazdag olajmágnást, Digger Rockwellt (Tom Cruise), aki impozáns villájában ébredés után megpróbálja megetetni csoffadt macskáját, majd elkezdi a munkanapot. Érkezik hozzá az állatorvos, Dr. Berg (Ross Hatt), aki szerint a matuzsálem korú kiskedvenc az utolsókat rúgja, ezzel párhuzamosan pedig a globális káosz is elszabadul: egy grönlandi létesítmény munkatársa jelzi Diggernek, hogy picit túlfúrtak, és hamarosan egy brutális természeti katasztrófát szabadítanak a világra. Digger nem veszíti el a fejét, hiába pánikol a testvére, Emma (Sandra Hüller), aki nem elsősorban a civilizációt, sokkal inkább saját NGO-jának renoméját félti, és hiába kongatja a vészharangot Ganesh professzor (Riz Ahmed), aki részletesen lemodellezi, mekkora kataklizma vár az emberiségre. Gyorsan megjelenik Compson elnök (John Goodman) és más, idős fehér férfiakból álló különítménye, hogy valahogy megpróbáljanak úrrá lenni az ökológiai katasztrófán, amit az ő hanyagságuk és kapzsiságuk szabadít az emberiségre.

A harsány helyzetkomikum (például többen megbotlanak a Rockwell-család egyik emblematikus tárgyában, a Digger nagyapja által használt ásóban) mellett a színészek játéka is feltekert: Cruise önfeledten, nagy amplitúdóval játszik, a hangsúlyos maszk, a mozgása és a túltolt texasi dialektus karikatúraszerűvé teszi Digger figuráját, de Sandra Hüller és a Riz Ahmed vezette kutatócsapat tagjai is úgy színészkednek, mintha egy színdarabban játszanának. Aztán lehull a lepel, és napvilágot lát a valódi, igazi alkotói szándék. Amit eddig láttunk, nem csak úgy néz ki, mint egy színdarab. Ez az egész tényleg egy színdarab.

Iñárritu nem is dramatizálja túl a leleplezést, ami magától értetődő természetességgel, katarzis nélkül történik meg. Digger kertjében váratlanul kidől egy fa, majd egy óriási fej bukkan elő a föld alól. A díszletesek elkezdik javítgatni a színpad hátteréül szolgáló terepasztalt, majd megjelenik a rendező, Hannah (Sophie Wilde) is, és kiderül, hogy épp a Fossil Fools című színdarab próbái zajlanak, ami egy megtörtént ökológiai katasztrófa alapján készült, nagyszabású produkció. Digger Rockwellt egy színész, Curtis alakítja, aki ráadásul elégedetlen az alkotók koncepciójával, Rockwellt karikatúrának, a színművet pedig hazugnak tartja. Curtisnek ráadásul emellett is megvan a maga baja, a próbák közötti szünetekben videóhívásban próbálja követni a lánya sorsát, aki repülőre szállt, és valószínűleg viharba keveredett.

A meta-szint feltárása után ugyanúgy pörög tovább a film, csak a színdarab világa mellett onnantól az azt létrehozó társulat munkájába, és az átállásokba is betekintést engednek az alkotók, ami a Birdmanhez hasonló karakterű színházi jeleneteket eredményez. Az Iñárritu által űzött játék azonban jóval túlmutat ezen az egyszerű gegen. A film szövetében megbúvó színdarab felfedése után a Digger fokozatosan egyre kíméletlenebb kérdéseket kezd el feszegetni a művészet létjogosultságáról, az emberiség felelősségéről és képmutatásáról, és úgy általában arról, hogyan csapjuk be magunkat akkor, amikor komplex folyamatokat egyszerűsítve próbálunk értelmezni és beskatulyázni. Ezzel együtt Iñárritu nemcsak az alkotás értelmét, de a nézői pozíciót is rendre megkérdőjelezi.

Itt ér össze a merész marketingkampány a filmélménnyel: egy önfeledt szatíra ígéretével csalogatnak be bennünket a moziba, hogy aztán szembesítsenek a saját gyarlóságunkkal: persze, kiröhöghetjük a buta szupergazdagokat, és hibáztatni is lehet őket azért, ami tesznek, de a Digger ezzel együtt arra fut ki, hogy a néző részéről mindez önámítás, és az egyéni felelősség eltolása. Iñárritu tehát behúzza a csőbe a befogadót, azonban a film nem akar sem kioktatni, sem óriási megfejtésekbe bocsátkozni.

Vagy ha néha úgy is tűnik, hogy akar, az is zárójelbe kerül azzal, hogy a nagy megmondás a filmbéli színdarabon belül hangzik el, ami szándékosan túlírt és elidegenítő. Ilyen Digger gyújtó hangú beszéde is: az olajmágnás egy nemzetközi szervezet plénuma előtt szólal fel, és a hétköznapi emberek kényelmes élet iránti ragaszkodását okolja a közvetlenül általa okozott ökológiai katasztrófáért. Ő csak azért termel ki olajat, mert az emberek megveszik, hogy mindenhová autóval járjanak, és felesleges, de drága és szennyező termékekre költsék a pénzüket.

A Digger élvezetéhez tehát szükség van türelemre és némi nyitottságra, hiszen a filmbéli Fossil Fools színdarab gyakran kelt olyan érzést, mintha egy kevésbé tehetséges szerző harsány és felszínes Dr. Strangelove-adaptációja lenne. Iñárritu ezt úgy oldja fel, hogy újabb árnyalatokkal gazdagítja a meta-játszadozást, és a művészet helyére és mibenlétére vonatkozó kérdésfelvetéseket is, amikor kiderül, valójában ki áll a filmbéli színdarab mögött, és mi motiválja elsősorban a színpadra állítást. Ilyen szempontból a Digger nemcsak egy virtuóz antifilm, de kifejezetten pesszimista képet is fest arról, mit adhat nekünk valójában a művészet a legnehezebb időkben. A rendező mintha arra utalna, hogy az alkotások ugyan nyújthatnak fogódzót, és akár szelepként is szolgálhatnak, de épp emiatt leegyszerűsítő és készre gyártott értelmezést kínálnak, ami jóleshet az eszképista befogadónak, de a megoldáshoz biztosan nem visz közelebb, sőt. Hogy mindez képmutató egy 180 millió dolláros filmtől? Persze, az, sőt, akár trollkodásnak is beillik: Iñárritu behív bennünket a moziba, hogy elmondja, lényegében idióták vagyunk, amiért beültünk a moziba.

Ennek megfelelően nehéz feladat hárult Tom Cruise-ra, aki látható élvezettel bohóckodik Diggerként, míg az olajmágnást színpadon játszó Curtis szerepében emberivé és végtelenül rokonszenvessé válik, akár ugyanazon a jeleneten belül. Bár Curtis családi kálváriája elbírt volna még néhány jelenetet és komolyabb mélységet, Cruise pontos, ha kell mértékartó, ha kell, önfeledt és féktelen alakítása így is remekül áll a filmnek. Mellette a színdarab rendezőjét, Hannah-t játszó Sophie Wilde a legemlékezetesebb: könnyedén és nagyon hitelesen hozza a főpróba súlya alatt össze-összeomló, elhivatott színházi rendezőt, és átélhetővé teszi a karakter szorult helyzetét, valamint a darab természetéből fakadó morális dilemmát is.

 

John Goodman Compson elnök szerepében tökéletesen tolja túl, és bizonyos gesztusait illetően pont annyira emlékeztet Trumpra, hogy az áthallás érthető legyen, de ne váljon a figura a jelenlegi elnök bizarr karikatúrájává. Riz Ahmed hasonlóan jó érzékkel hozza a sztereotip, indiai származású kutatót, akit az elöljáróknál sokkal jobban megvisel a közelgő katasztrófa. Jesse Plemons pedig egy váratlan szerepben, furcsa hajjal brillírozik, figurája olyan, mintha Mark Zuckerberget és Sam Altmant gyúrták volna össze. A fantasztikus évet futó Sandra Hüllert viszont látványosan elpocsékolja a film. Hüller szokása szerint ebben a képmutató újgazdag szerepben is lehengerlő, azonban dilemmájával nem kezd sokat a forgatókönyv, és a színpadi karakteren kívüli alakját sem látjuk.

Emmanuel Lubezki operatőri őstehetségét azonban ezúttal is maximálisan kiaknázza Iñárritu. A Digger vizuális szempontból is grandiózus, Lubezki önfeledten játszik a fényekkel és az árnyékokkal, a légies kameramozgások és a nagylátószögű snittek jól hozzák a stilizált színpadi hangulatot. Különösen nagy bravúr, ahogyan Lubezki a méretarányokkal játszik, magabiztosan bevon a színmű terébe, majd egyetlen kameramozgással képes kihúzni a talajt a néző lába alól, amikor leleplezi a díszletet. Ezzel a vizuális eszköztár leképezi a Digger hatásmechanizmusát is. Iñárritu szembesítő erejű, pimaszul gondolatébresztő, fékevesztett szatírát készített, ami önfeledten gúnyolja ki a saját nézőjét is. Nagy kár, hogy az ilyen grandiózus, gyakran provokatív szerzői víziók anyagilag rendre megbuknak az elmúlt években (Babylon, Eddington, The Apprentice - A Trump-sztori), talán Digger Rockwell történetét is az utókor fogja majd igazán értékelni.

A Digger október 1. óta látható a mozikban, az InterCom forgalmazásában.