Nagyon jó dolog egy irodalmárral élni. Reggelizés közben Hölderlin fordításokat összevetni, felfedezni valamit abban, amit azt hiszed, már mélyen ismersz, belebambulni a napi hírektől független "nagy" kérdésekbe. Jó dolog olyan emberekkel együtt lenni 24 órában, akiket ennyire szeretek. Jó dolog négy év szünetmentes, intenzív munka után (az előző filmem és annak megerőltető promóciós munkája összeolvadt a mostani összehozásával, előkészítésével) megállni és nézni az ablakunkból a sok év alatt a negyedik emeletig íme idén felérő cseresznyefa elképesztő fehér virágözönét. Jó volt kitalálni, hogy a végzős rendezőszakos diákjaimmal hogyan töltsük el úgy ezt a félévet, hogy az hasznos legyen, épüljenek belőle, ha már a féléves program, a diplomafilmek készítése, kútba esett. Jó érzés volt úgy tekinteni a helyzetre, mint esélyre, hogy valami más, nem várt, nem tervezett történjen most velük, nem pedig az eredeti tanrend valamifajta végig erőltetett torzképe. Élvezem az újfajta együttlétet velük, a korlátozás miatt olyan dolgok történnek, amik egyébként nem történnének meg. Jó dolog látni (hát, igazából, csak a telefonban hallani) a 89 éves anyukám tettrekész, higgadt, fegyelmezett új életstratégiáját, a teraszon legyalogolt napi másfél kilométerével, a virágültetéssel, napirenddel. Imponáló, ahogy ez a világháborút, 56-ot átélt korosztály felismeri a helyzetet és cselekszik. Ha most az a dolga, hogy ne menjen ki, akkor ezt a projektet fogja minden nyafogás nélkül, profi módon kivitelezni. Tanulhatunk tőlük. Rossz dolog félni. És éjszakánként néha félek. Gondolkodom azon, hogy, ha megbetegszem, kit bízzak meg a filmem befejezésével (már van jó tippem). Rossz, nehéz az olasz zeneszerzőnkkel beszélni, aki szélütötten próbálja összetartani magát és a családját Rómában, aki rokonokat, közeli barátokat veszített el viharos sebességgel, s aki egyre azt hajtogatja: az emberek egyszerűen csak eltűnnek. Bemennek a kórházba, és kész, eltűnnek, nem látom őket soha többé. Nincs búcsú, nincs temetés. Jó dolog látni a közösségi oldalakon a sok megnyíló embert, a segítőkészséget, a kedvességet. Rossz és fájdalmas, hogy ezt a különlegesen nehéz időszakot egy továbbra is megosztott országban, egymással szemben gyanakvó emberekként kell megélnünk. Hogy nincs reális esély, hogy a nehézség mindannyiunkat egybeforraszt. Hatalmas lenne…
Enyedi Ildikó felvétele a cseresznyefáról
Milyen gyakran mozdulsz ki? Bírod a bezártságot? Fertőtleníted a kilincset, miután hazatértél?
Öreg vagyok már, 64 éves, csak a kutyát viszem le reggel (délután és este a lányunk viszi le, aki az Észak-Olaszországból ittrekedt norvég barátjával vidám káoszban él a régi gyerekszobában, lelkesen távtanít és sokkal finomabbakat főz mint én). Először jelentkezni akartam önkéntesnek az Önkormányzatnál, aztán rájöttem, hogy lassan hozzám irányítanák az önkénteseket, úgyhogy leálltam. De, merő önzésből, próbálok itt-ott segíteni. Hogy érezzem, hogy alapjában jó ember vagyok. Ja, és eszelősen fertőtlenítem a kilincset, meg a kutya tappancsát (utóbbit csak langyos szappanos vízzel). Az ingerszegény környezetet mindig is nagyon jól bírtam, őszintén szólva kerestem, de zajban, tömegközlekedésen, kávézóban is tudtam mindig dolgozni. Egy teve vagyok.
Milyen hatással van a járvány a közelgő filmedre?
A feleségem története utómunkájánál tartunk, ami nem állt le, Szalai Károly vágóval, Klingl Béláék csodás VFX csapatával (KGB) és a német hangutómunka csapattal sok mindent el tudunk végezni, ha a filmet nem is tudjuk távmunkában befejezni (az utószinkron és a keverés, fényelés nem lehetséges). Volt egy sor rövid távú felkérésem, ezek meghiúsultak, néhányat őszintén sajnálok, de minden tekintetben kivételesen szerencsésnek érzem magam. Az utómunka mellett írni is tudok (ideális időszak forgatókönyv írásra) , gondolkodni, és most éppen megy is. Már nagyok a gyerekeim, a fiam is egyetemista, csak akkor nincs csönd és nyugalom körülöttem, ha én csinálok zűrt.
Szerinted milyen hatással lesz a magyar filmre ez az időszak? Kreatív energiákat is felszabadíthat?
Egy éles helyzet mindig esély arra, hogy az ember jobban megismerje önmagát. Volt olyan tíz éve egy 3 éves leállás. Sok kétségbeeséssel, sérüléssel, sokan tönkrementek bele. Reméljük, ez nem lesz ilyen hosszú. Érdekes volt látni akkor, ki hogyan reagált arra a helyzetre. Az egyik legszebb magyar film, Reisz Gábor Van valami... című filmje arra a helyzetre adott válasz volt. Ők éppen akkor diplomáztak, amikor az összeomlás bekövetkezett. De hát, most csak a rendezőkről beszélek, akik megszokták, hogy nem munkából munkába mennek, akik számára a nagy szünetek a sok visszautasítás, az objektív akadályok a pálya része. Megszokták, fel vannak rá készülve, még ha nagyon érzékenyen érinti is őket. Vannak a filmes közösségnek most nagyon nehéz helyzetbe került tagjai. Jó dolog, hogy a Filmintézet azonnal reagált és segélyalapot hozott létre.
Mit nézel, mit olvasol, mivel kötöd le magad?
Nézem a cseresznyefát, minden napszakban más. Megunhatatlan. Olvasok (sok verset), játszok, zenét hallgatok (a Berliner Philharmoniker oldalán például) valamiért most filmeket nem nézek. De hát, eltart még ez egy ideig...
A cikksorozat korábbi részei:
#13 - Bergendy Péter
#12 - Osváth Gábor
#11 - Gera Marina
#10 - Fillenz Ádám
#9 - Jakab Juli
#8 - Schubert Gusztáv
#7 - Rév Marcell
#6 - Tóth Luca
#5 - Scherer Péter
#4 - Schwechtje Mihály
#3 - Liszka Tamás
#2 - Kis Hajni
#1 - Herendi Gábor
