Psyché
„Szeretném a homokórát megállítani…” – dúdolhatnánk kissé elveszetten Tolnai Szabolcs -- a szó valódi értelmében -- „nagy lélegzetű” játékfilmjét nézve. A méltányolandó művészi igénnyel elkészített Danilo Kiš családregény adaptáció előzékenyen épít a nagyérdemű, Kiš-oeuvre területén szerzett, irodalmi tájékozottságára. (Különös tekintettel a Korai bánat, Kert, Fövenyóra-trilógiára.) Mindezt megtisztelő gesztusként is értékelhetném, amennyiben Tolnai opusa nem hívta volna elő belőlem a szenvedélyes rejtvényfejtőt; és ez bizony időigényes passzió.
|
| Az egyre elhatalmasodó külső-belső fenyegetettség filmje |
A szellemi odüsszeia során szorgosan jegyzeteltem, majd átfutottam a világhálóról előbányászott forgatókönyvet is. Bizakodóan: így állt össze a kirakós játék.
Később gondoltam bele: valójában egy (kényszerű) nyomozás szereplőjévé váltam; ugyanúgy, mint Andreas Sam (az író, Kiš alteregója), aki apja, a néhai Eduard Sam által egykoron összeállított, összes közlekedési szállítóeszköz menetrendjét használja, hogy elvégezze küldetését: megtalálja az elvesz(t)ett Apát; hajdanán a Monarchia vasúti főfelügyelőjét, majd a Jugoszláv államvasutak tisztségviselőjét. Aki koncentrációs táborban pusztult el.
Tolnai 104 perces, mágikusan fényképezett, fekete-fehér filmje két idősíkon játszódik: a II. világháború idején, nagyrészt Újvidéken, továbbá a hatvanas években. A négy országban, szerb, szlovák, montenegrói, horvát, magyar aktorokkal forgatott, több nyelvű darab egy klausztrofóbiás, széttört, elemeire esett, apokaliptikus világgal szembesíti nézőjét, igen meggyőzően. A vajdasági Tolnai Szabolcs megnyugtató biztonsággal oldja meg azt a feladatot, amibe volt, aki belebukott. Nem szólva a látványos kudarcokról.
A 39. Magyar Filmszemle játékfilm-szekciójában ugyanis jó néhány olyan versenymunkát találni, amely az identitásválságot, a pszichés összeomlás, és/vagy egy jól fölépített, vagy működőképesnek hitt mikro- és magánvilág elemeire hullását (volna) hivatott bemutatni. Ilyen: a Lányok (Faur Anna), a Márió, a varázsló (Almási Tamás), a Nyugalom (Alföldi Róbert), az Off Hollywood (Hajdu Szabolcs), az Overnight (Török Ferenc), a Nincs kegyelem (Ragályi Elemér) és a Pánik (Till Attila).
„Gengszter leszek, vagy nyomozó”
A Fövenyóra: a fokozatosan, egyre elhatalmasodó külső-belső fenyegetettség, torokszorító félelem filmje. A harmincas éveiben járó, kutató-kereső Író úgy tudja, zsidó apját delirium tremensszel kezelték a kovini kórházban; majd fölvilágosítják, Eduard Sam diagnózisa (az öröklődő) általában alkohollal csillapított félelem-neurózis. A film vége felé Andreas Sam „asszociációs-készségét” Rorschach-teszttel vizsgálják; Sam – minden értelemben – bekerült a labirintusba, ahonnan, úgy tűnik, nem lehet ép bőrrel kikerülni. Ebben a „balkáni” világban ténylegesen mindegy, „mi leszel, ha nagy leszel”: gengszter, vagy nyomozó. Mindenképp rajta vesztesz. (Andi e két, „bűnös” hivatást jelöli meg jövőbeni pályaképként.).
A Pohárnok Gergely-fényképezte, fekete-fehér művet (több, szemkápráztató tabló-képekben tobzódó Szemle-mozival ellentétben) nem a mágikus operatőri munka „menti meg”. Tolnainál – varázsos germanizmussal -- minden stílusban van tartva; ez fegyvertény, még akkor is (sőt, különösen akkor) amikor a film dramaturgiája többször elemeire esik. Utóbbi okát – jóindulattal – abban látom, hogy a direktor-forgatókönyvíró olyannyira elmélyült az őt személyesen érintő, terjedelmes, főképp szürreális-költői Kiš-életműben, hogy ezt a biztos jártasságot a néző esetében (is) evidenciának tekinti. Ez a művészi attitűd – túl a zavaros történetszövésen – meglehetősen önkényes; mindenesetre: a publikum türelmét, kíváncsiságát alaposan próbára teszi.
|
| Tolnai nem megsemmisít, és hivatkozik, hanem (újra)értelmez, elemel |
Ugyanakkor: Tolnai Szabolcs (számomra) meghatóan hű a Kiš-életműhöz, annak szellemiségéhez. Esetében ugyanis nem az történik, hogy alkotását – és önmagát – pusztán „megtámogatja” egy irodalmi művel, és egy jól csengő névvel. Tolnai nem megsemmisít, és hivatkozik, hanem (újra)értelmez, elemel. Közölni valója egyezik a kiválasztott regény szerzőjének gondolataival; mert a szellemiségük közös. Ez számomra alapvető; különösen amikor lépten-nyomon ütközöm „posztmodern”-nek lódított, cinikus-hanyag „művészi” destrukcióba.
Állat-világ
A Fövenyórában gyönyörűen jelenítik meg a pusztulás stációit; invenciózus megoldás a párhuzam a veszélyt jelentő, vagy épp harmóniát, békét sugárzó állatvilággal. (Kóbor kutyák támadják meg Eduard Samet; a kamasz Andreas a fa alatt egy kiskutyát simogat; megitatott, majd Andi által elpusztított kölyökmacska; a pogrom idején halálra ítélt lovak; őzsuta, etc.)
Tolnai emellett nagyszerűen vezeti elsőrangú színészeit; az általam látott Szemle-filmek között fölényesen a Fövenyóra az, ahol a legtökéletesebb, a legpontosabb, főképp: a legigazabb színészi játékkal találkoztam. Különösen kiemelésre méltó az Eduard Samet alakító Slobodan Custic, akinek eleganciája, titokzatos-izgalmas személyisége, ámulatba ejtő stílusérzéke Darvas Ivánt idézte emlékeimbe. Ilyen (film)színészt manapság lámpással kell keresni. Kitűnő – a profilból különösen vonzó -- Nebojsa Dugalic (Andreas Samként), és gyerekkori alteregója, David Vojnic Hajduk. Emlékezetes az egy kurta (de annál hatásosabb) epizód-szerepben megvillanó Lars Rudolph. És a karakterszerepekben remeklő honi négyes-fogat: Lázár Kati, Nagy Mari, Derzsi János, Rajhona Ádám.
Tolnai Szabolcs munkájában emellett minden hiteles: lássunk éppen egy kocsma-jelenetet, járjunk az ürességtől kongó abbáziai Port Royal Hotelben, vagy (szürreális, és szó szerint festői epizódként) színházban. Mely utóbbi bravúr-jelenet a Velazquez-vásznak stílusában fogant.
A Fövenyóra, és erre napok múlva jöttem rá: megéri a fáradozást. Kerüljünk hozzá közel(ebb) akár iránytűvel, jegyzetekkel, menetrenddel, vagy bárhogyan, egyszer célba érünk. Ha úgy tetszik, némiképp megtörten, de Andreas Sammel együtt eljutunk a tengerig. Lehetséges, hogy tényleg erre vagyunk determinálva.
