E csodálatos kettőség kulcsa egyértelműen a rendező, Kathryn Bigelow személyéhez köthető. Nem kell ahhoz behatóan ismernünk a feminista filmelméletet vagy a „férfi tekintet” sokat idézett teóriáját, hogy észrevegyük, a Holtpont eltérően közelít a szereplőihez, mint ami ebben a sajnos mai napig férfi alkotók dominálta műfajban megszokott. Amikor ugyanis a pergő expozíció után feltűnnek a gyanúsított szörfösök, Bigelow kamerája megigézve legelteti a szemét a hullámokat meglovagló gumiruhás alakokon. A korabeli szörfös videók gyönyörű vizuális esztétikája Bigelow kezei között akciófilmes költészetté alakul, emiatt pedig a figurákat is valami utánozhatatlan aura lengi körül, messze kiemelve a filmet a hasonló produkciók népes mezőnyéből.
Keanu Reeves és Patrick Swayze
A Holtpont sztorija, ha leírva látjuk, finoman szólva sem áll túl biztos lábakon. Egy csapatnyi szörfös elnöki maszkokban bankokat rabol, egy ambiciózus rendőr beépül közéjük, majd választania kell a szabadság és a törvény között. Egy kevésbé tehetséges rendező mindebből maximum egy másodkategóriás produkciót tudott volna kihozni, amit az azonos című 2015-ös újrázás is bizonyít. Bigelow azonban ösztönösen érezte, hol dobog a szíve ennek a történetnek. A lélegzetelállító képeivel, illetve a kifogástalan színészválasztással szinte tapintható közelségbe hozza a szörfösök csábító világát, így a néző érzelmileg is abban a helyzetben találja magát, mint a közéjük beépülő Johnny Utah.
A Keanu Reeves alakította főhősről a bevezetőben gyorsan megtudjuk, karrierista és kissé pökhendi törtető, aki mindenáron el akarja kapni a bandát. Azt is tudjuk, ezek a bankrablók nem holmi kedves csibészek, hanem adrenalinfüggő bűnözők, akik méltán megérdemlik a börtönt. Ám amikor megismerjük ez a sajátos törzsi közösséget, illetve találkozunk a karizmatikus bandavezérrel, mégis iszonyú vonzónak tűnik az életvitelük. Patrick Swayze egyszerűen fantasztikus a napbarnított Bodhi szerepében, akinek a szájából még a Coelho-különdíjas szörfös konyhafilozófia is magvas bölcsességnek hat.
Patrick Swayze és Kathryn Bigelow
Bigelow szinte gyermeki csodálattal szemléli a szörfösöket és mindezt a szájtátós csodálatot a nézőre is ellenállhatatlanul átragasztja. Innen pedig hirtelen működni kezd az egyébként nem túl veretes dráma, hiszen az egyébként nem túl rokonszenves Johnny Utah dilemmája abszolút átélhetővé válik. Ugyan ki ne akarna haverkodni Swayze ördögien vonzó antihősével? Ki ne szeretne partról partra járni és figyelni a hullámokat? Ki ne akarna beinteni a rohadt rendszernek, hátrahagyni a rendezett élet mókuskerekét és totálisan szabadon élni? Közben persze pontosan tudjuk, ezek a fickók erőszakosak, rombolnak és amit tesznek az minden szempontból helytelen. Ezért aztán amikor az álarcos Bodhit üldöző Utah a levegőbe ereszti a tárat, helyettünk is ordít. Epikus pillanat, amit nem véletlenül idézett meg többek között Edgar Wright is a Vaskabátok vonatkozó jeleneteiben.
Önmagukban a fenti érvek persze még nem magyarázzák, miért beszélünk erről a filmről ilyen hosszan még így harminc év után is. Igen, ez egy feszes akciófilm, amiben ott az alkotók szenvedélye. Igen, az ősrégi mese a törvény két oldalán álló mesterről és tanítványról, illetve az ördög (vagy a sötét oldal) csábításáról most is hibátlanul működik. A Holtpont középpontjában azonban mindezek mellett ott vibrál egy enigmatikus kettősség is, ami miatt a filmet egyszerre ünnepelheti zsigeri izgalmakra vágyó egyszeri akciórajongó és a nagy esszéjén dolgozó garbós teoretikus is.
Lori Petty és Keanu Reeves
Miközben ugyanis Bigelow önfeledten lubickol ebben a világban, távolról sem holmi naiv áhitattal csodálja ezeket a zárt férfivilágokat. Ennek legjobb példája Utah másik élete, a rendőrség közege, ahol mindenki állandóan ordibál a másikkal és szinte kizárólag sportra vagy a másik péniszméretére utaló megjegyzésekkel kommunikál. Hasonlóan ellentmondásosak a férfiöltözők hangulatát idéző, homoerotikus felhangoktól sem mentes összetűzések és kakaskodások, de akadnak olyan ironikus kikacsintások is, mint a rendőröket püfölő félmeztelen prosti pillanatai.
A Holtpont tehát egyszerre nézhető telivér macsó akciófilmként és annak ironikus elrajzolásaként is. Mindkét irány mellett lehet érvelni, de az vitathatatlan, hogy a film a kortársai túlnyomó többségével ellentétben a mai gender-érzékenység próbáját is kiállja. A filmben ugyanis a szerelmi szál nem dekorációs célokat szolgál, illetve akkoriban szokatlan módon az izgalmas női mellékszereplő hozza mozgásba az eseményeket.
Tyler két világ között áll, egyszerre kívülálló és bennfentes a szörfösök között. Ő menti ki először a vízből Johnnyt és miatta kerülhet egyáltalán Bodhi közelébe. A lánynak egyértelműen tetszenek ezek a férfiak, mégis végig önálló marad, aki szuverén döntéseket hozhat. Mindebbe nyilván nem nehéz belelátni magát a rendezőt, aki nyilván éppen emiatt tudta úgy elmesélni ezt a történetet, hogy a végeredmény nemcsak iszonyú vagány és szórakoztató, de három évtized alatt valódi akciófilmes klasszikussá nemesedett.
Vin Diesel és Paul Walker
A magyar moziforgalmazás szeszélyének köszönhető különös egybeesés, hogy a Holtpont talán legsikeresebb utánérzése napra pontosan tíz évvel később érkezett hozzánk. A Halálos iramban persze korántsem holmi szolgai másolat, a kamionokat fosztogató autósok közé beépülő rendőr sztorija legalább annyit merít a mára szinte teljesen elfeledett Porsche tolvajokból, mint Bigelowék filmjéből. A két főszereplő viszonyrendszere, illetve a zárt közösség törzsi ábrázolása miatt mégis érdemes párhuzamba állítani a két filmet, szorosan egymás mellé téve ugyanis számos izgalmas dolgot megfigyelhetünk.
Ha távolabbról nézzük, a Halálos iramban forgatókönyve ezer sebből vérzik. A film nem vesződik sokat az alapozással, azonnal az események középpontjában találjuk magunkat, miközben semmit nem tudunk meg a bandába beépülő rendőr hátteréről. Míg a Holtpont esetében megismerjük Utah ambícióit és így a dilemmáját is, a Paul Walker játszotta karakterről annyi derül csak ki, hogy ezt a fickót valamiért nagyon izgatja az illegális utcai versenyek világa és persze a Toretto-testvérpár.
Különös módon egyedül csak e két szereplőt ismerjük meg alaposabban, egyrészt a Jordana Brewster megformálta kisebbségi komplexusos húgot, illetve a karizmatikus Dominic apakomplexusát. Vin Diesel dörmögő lomhasága remekül illik ehhez a figurához, de ez a hármas felállás még édeskevés ahhoz, hogy a közöttük kialakuló konfliktusok és a film végi csavarok akár alapjáraton működjenek.
Vin Diesel és Paul Walker
Döcög tehát a történet és látványosan nem működnek a Holtpontból átvett dramaturgiai fogások, de ebben az esetben az a különös helyzet áll fenn, hogy tulajdonképp nem is kell működniük. A rendező, Rob Cohen ugyanis remek érzékkel tapintott rá arra, hogy a sikerhez a fentebb említett gyermeki rácsodálkozás is bőven elég, ha azt (a Holtponthoz hasonlóan) a nézőre is sikerül átragasztani. A rendező ezért a címnek megfelelően dühösen, halálosan gyors iramot diktálva nyomja tövig a gázt és egy szemérmetlen benzinpornót prezentál, rendkívül hatásosan.
Egy pornófilmben (állítólag) a párbeszédek és a történet a szükséges rossz, ami egyben tartja a tisztán érzéki látványosságokat. Itt persze nem a szexuális aktusok emelik a néző pulzusát, hanem a domborodó karosszériák, a festésen megcsillanó neonfények, a veszélyes száguldás jelenti az izgalmat. A kamera éhesen benéz a motorház alá és szó szerint levetkőzteti az autókat. Kéjesen tapogatja végig az alkatrészeket, majd ámulva nézi, ahogy az éjszakai városban összegyűlnek a csúcsragadozók. A szörfösökhöz hasonlóan itt is egy titokzatos törzs szippantja magába a rendőrt, a maga egzotikus szokásaival és szigorú szabályrendszerével.
Vin Diesel és Rob Cohen
Ne szépítsük, a toxikus maszkulinitás minősített esete forog fenn, hiszen itt marcona férfiak méregetik a másikét, hogy kinek nagyobb, drágább és gyorsabb az autója. A klipszerű betétekben a csajok egyszerű biodíszletek, valahol a felni és a versenyszárny között. Igaz, az alkotók azért bedobják Toretto vagány nőjét, illetve a nővérét, aki a híd lesz a két alfahím között. Mégis Dominic Toretto az, aki megszabja ennek a mikrovilágnak az egybites törvényeit. Ő negyedmérföldes távon éli az életet: ha elsőként érsz a célba, tiszteletet érdemelsz. Az első persze a család, amit mindenen túl egyben kell tartani, lehetőleg vasárnapi sütögetéssel, hideg sörrel és asztali áldással. Vér és olaj, semmi más nem számít.
Mindez elsőre talán nem hangzik túlságosan erős receptnek, de a Halálos iramban épp a szögegyenes egyszerűsége miatt működik. Itt tényleg nem áll semmi a szédítő tempóból, a videoklipes betétekből és a bevállalós kaszkadőrmutatványokból összeálló érzékszervi kényeztetés útjában, a film rendkívül trendérzékeny és tömény audiovizuális esztétikája ráadásul fantasztikusan öregszik. Az időközben tragikus körülmények között elhunyt Paul Walker például pontosan olyan, mintha az ’N Sync zenekar kiugrott hatodik tagja lenne. A szmogos sárgásbarna színvilág a korabeli zenei videókat idézi, a jelenetek alatt pedig a mainál jóval rockosabb és dühösebb hiphop dübörög.
.jpg)
Kiváló grafikon, ami segít eldönteni, melyik filmet is látjuk
A Halálos iramban igazi különlegessége persze az, hogy ez a faék egyszerűségű agypihentető húsz év alatt Hollywood történetének egyik legsikeresebb filmes univerzumává bővülhetett. Mindez ráadásul úgy történhetett, hogy a 2003-as folytatásban nincs is Toretto, a 2006-os harmadik részben pedig már senki nem tűnik fel az eredeti felállásból. Ezek a filmek mégis nagyon szépen fialták a pénzt, ezért a negyedik rész kvázi tovább írta az elsőt, az ötödik pedig már egy autós-világmentős Mission: Impossible irányába fordult. A széria időközben hajmeresztő szappanoperai fordulatokkal és egyre elborultabb akciókkal operál, de továbbra is nagyon komoly bevételi eredményekkel büszkélkedhet.
A töretlen siker és e különös franchise mélyebb elemzése nyilván messzire vezetne, de az egyre terebélyesedő mítosz alapjai már egyértelműen ott vannak az első részben. Dominic Toretto egyszavas vulgárbölcsességei, a leplezetlen autópornó maradtak, illetve az egész mögött még mindig ott a sült hús, a sör és a család szentháromsága. Mindez pedig pompásan működik, mert azért valljuk be, a nap végén néha ennyi is bőven elég a boldogsághoz. Lehet ugyanis sokáig csűrni és csavarni a dolgot, de a Holtpont és a Halálos iramban alapvetően az ösztöneinkre ható, rendkívül szórakoztató darabok. Aki nem hiszi, annak a kettős évforduló remek alkalmat kínál egy dupla filmezésre, frissítő italokkal és szigorúan barbecue ízesítésű roppanóssal kiegészítve.
