Simonyi Balázs: Ádám, a szürke kutatóintézeti technikus kihűlő viszonyban él meddő párjával. Egy mesterséges megtermékenyítéssel fogant gyermek megmenthetné kapcsolatukat, mindketten már a 30-as éveik vége felé járnak, a nőnek ketyeg a biológiai órája. A férfi titokban – önérzetét helyretenni – egy laborba jár anonim spermadonorként. Közben a környéken állati veszettség tör ki, ami lassan az emberekre is átterjed. A tudomány a hosszú lappangás miatt nem ismer ellenszert, a hatóságok tehetetlenek. Ádám - az intézetben szerzett laikus tudásával - mégis szembeszáll a járvánnyal, de maga is megfertőződik. Versenyfutás kezdődik az idővel: hogy tud meghalni és továbbélni egyszerre?
Filmhu: Mióta foglalkoztat ez a téma?
S. B.: Pár éve szinte egyszerre kezdtem el egy hosszabb cikksorozatban kutatni a honi donorbankok titkait, és a veszettség témakörébe beleásni magam. Véletlen, hogy összehoztam őket egy filmtervbe, de izgalmasnak tartom, hogy egyszerre mutathatom be az élet modern (mesterséges megtermékenyítés, donorprogram) és a halál ősi (veszettség) formáját. Utóbbival annyira nem törődünk itt a biztonságosnak és érintetlennek hitt Európánkban, hogy nem oltatjuk magunkat, fogalmunk sincs milyen rémes metamorfózissal jár ez a halálos vírus.
Simonyi Balázs
Filmhu: Milyen műfajban gondolkodsz, milyen vizuális világot képzelsz el?
S. B.: Egy mikrokörnyezetben játszódó suspense dráma tragikomikummal, néhol megható, mélyebb tartalommal, néhol horrorelemekkel. Mintha egy skandináv krimisorozatot kereszteznénk Hal Hartley világával, ahol úgy állunk a hős pártjára, hogy egyre nehezebb vele azonosulni. A betegség lefolyásának idődramaturgiája adja a film időkeretét. A veszettség okozta személyiségváltozás ráadásul remek színészi átalakulást kínál a főszereplőnek, ziccerhelyzet!
S. B.: Több sablonválasz is létezik a "Miért akarod megcsinálni" kérdésre, és sosem veszik őket komolyan az alkotók legnagyobb bánatára vagy szerencséjére.
A) Snassz, ha azt mondod, hogy azért, mert érdekel a téma, és mert el akarsz mesélni egy csavaros, izgalmas, sosemvolt történetet.
B) Bár divatosan hangzik, ha azért, mert személyes indíttatásból fakad, de veszélyes öncélúságnak, a közönségre tojásnak hat.
C) Ha meg a pénzért, ami mindenben, így vagy úgy, de benne van, akkor pedig szörnyülködés, kiátkozás a jutalmad. Bár egy low-budgetnél ez a veszély nem fenyeget.
D) ... (a pontozott részt kérem kitalálni)
Nézd meg a rendező Finalé című filmjének előzetesét!
Filmhu: Milyen lehetőséget látsz az Inkubátor programban?
S. B.: Megfordítom a kérdést: örülök, hogy az Inkubátor program lehetőséget lát bennem és a filmtervemben. Inspirál, hogy egy közép-európai kortárs sztoriból, vállaltan alacsony költségvetéssel, gyors átfutással is lehet egyszerre értékes és közönségvonzó mozit csinálni. Kb. 15 éve készítek filmeket, szinte mindig low/no budgetből, adaptálódtam a helyzethez, nekem ez inkább a "szokásos" kihívást és felvillanyozó odaszánást jelenti. Hogy realizálni lehet valamit, ami addig csak fejben és legépelve létezett. Mindezt úgy, hogy nem borzolod az adófizetők idegeit horribilis összegekkel.
Filmhu: Hogyan készülsz fel a pitch fórumra? Vettél-e már részt ilyesmiben?
S. B.: Van egy mondás: "if you fail to prepare, prepare to fail." Sok jegyzet, írogatás, vizuálok, szóbeli tesztelés. Minden mondatot, szót mérlegre teszek. Sokat pitcheltem már (idén Clermont-Ferrandban, Thessalonikiben, Budapesten vagy éppen Barcelonában) többnyire angolul, kedvelem a műfajt, szeretek előadni, nincs lámpalázom, sőt: örülök, hogy megoszthatok valamit másokkal, amit fontosnak tartok. Amúgy érdekes, hogy más skilleket kell domborítani, más dolgokat kell előtérbe helyezni egy kisjáték-, dokumentum- vagy épp egy nagyjátékfilm pitchelésén.
Filmhu: Mennyire látod magad előtt a „kész filmet”, illetve, mekkora szabadságot hagysz a változtatásokra?
S. B.: Erős körvonalakat és rengeteg lehetséges történetszálat látok, de ez bizserget, ugyanakkor elszomorít, hogy mennyi mindent kell csírájában vagy már kifejlett ötletként megölni majd. Jó, hogy kiválasztás esetén lehet még kotlani a projekten, hogy kapsz támogatást és visszajelzést a fejlesztés terhe mellett. Hagyok teret az intuíciónak, a spontaneitásnak és szívesen hagyom magam befolyásolni.
Filmhu: Korábbi filmes tapasztalataid hogyan kapcsolódnak ehhez a tervedhez?
S. B.: Jó iskola a gerillafilmezés, még jobb az alacsony összegű pályázatokból forgatósdi, az állandó készenlét. Minden egyes filmmel előre menekül az ember - hozzáteszünk egy majdani filmhez rutint, attitűdöt, kívánságlistát. Szeretem az ironikus vagy abszurdba hajló, de a mégis a realitásból építkező történeteket, kedvelem a történetbeli csavarokat, és a humor sem idegen, még drámai szituációban sem. Ez most is így lesz.
Filmhu: Hosszú évek óta készítesz kisfilmeket, milyen élményeket, tapasztalatokat jelentettek a számodra?
S. B.: Mindenkinek ajánlom, hogy a fesztiválbüfék körüli legyeskedés helyett az energiáit gyerekcsinálásra, sportra és alkotásokra fordítsa: nemcsak frissen tartanak, de tanulságokkal, sikerélményekkel, új energiákkal szolgálnak a jövőre nézve. Egy-egy szerencsésen megcsinált rövidfilm megtanít szelektálni az ötleteid között, kompromisszumot kötni, kiválasztani a feladatra illő kollégákat, műfaji kalandozásokra ad okot, letapogathatod vele a többi formát: doksit vagy nagyjátékot. Folyamatos ösztökélést ad.
Filmhu: Kikkel, milyen csapattal jelentkeztetek az Inkubátor Programra?
S. B.: Mint mindig, egyedül indulok neki, és majd az előkészítés során alakítom ki a stábot - megkeresem azokat az embereket (lehetnek régi kollégák vagy éppen új ismeretségek), akiket az adott feladatra a legalkalmasabbnak tartok, vagy akiben a leginkább látom a tüzet, elköteleződést és inspirációt. Nagyon hiszek a sarkkutató Shackleton apróhirdetésében: „Férfiakat keresünk egy veszélyes utazásra. Kis fizetés. Csontig hatoló hideg. Hosszú hónapokig tartó teljes sötétség. Állandó életveszély. A hazatérés kétséges. Dicsőség és hírnév siker esetén.”
